...és még annyit, hogy...

Nem tudom milyen algoritmus folytán, de felbukkant a FB falamon Laár András RTL-klubbos videója. Mérgelődtem is utána, mert tudatosan nem mérgezem magam a FB-kal már majd két éve. A könyvem reklámozásához használom és amikor felmegyek akkor csak csak felugranak dolgok. Erre rákattintottam. Először azt hittem valami deepfake. A fotó egyáltalán nem hasonlított, talán a link is gyanús volt, ezért az eredeti poszthoz mentem és amikor láttam, hogy RTL akkor nyitottam ki magát a videót.   Engem nagyon mellbe vágott az egész. Messze Laár Andráson túlmutatóan. Nem ismerem őt személyesen, a videó alapján nem tudtam eldönteni, hogy vajon csúszik bele egy pszichózisba, vagy a demencia első tünetei jelennek meg, de volt olyan gondolatom is, hogy a túltolt ezotéria beárazta magát az őt megillető helyre.  De aztán helyretettem magam, mert mégiscsak arról a Laár Andrásról van szó, akit a 80-as években még gyerekfejjel láttam "bábu vagy-ot" énekelni és tizenévesen is egész pontosan átjö...

Lehettem olyan 15 éves. Talán 16. Nem tudom. 1986-87 táján. Egy ipari szakközépiskolába jártam, autószerelőnek tanultam, de közben nálam idősebbekkel barátkoztam, zenészek, értelmiségiek, kifejezetten intellektuális emberek voltak. Velük esett meg, hogy elkeveredtem Tatára az Eötvös Gimnáziumba, egy rendezvényre. Számomra az egy nagyon idegen világ volt. Annyira távol volt tőlem, hogy még vágyottnak se nevezném, mert vágyakozni is csak azután tud az ember, amit ismer, amiről minimum tud és kialakul benne egy pozitív kép róla. Én tulajdonképpen a létezéséről alig tudtam ennek a gimnáziumnak. Például magamtól tuti el se találtam volna oda.  De valahol azért tudtam, hogy ez nagyon elit hely, innen emberek egyetemre mennek, és maga az épület is, meg a környékbeli park, a tatai Öreg tó, adott az egésznek egy patinás jelleget. Ez mondjuk éppenséggel avitnak, régiesnek, konzervatívnak és szigorúnak tüntette fel bennem a helyet, és ilyenként minden volt csak nem vonzó számomra.  Tömve...

 Olyan másfél évvel ezelőtt írtam egy bejegyzést arról hogyan léteznek rejtett kis közösségek a szingapúri lakótelepeken. Meglehetős részletességgel írtam a mi szomszédságunkról is, arról, hogy a tömbök alagsorában található kis üzletek mennyire nem egyszerűen csak vállalkozások (boltok, éttermek, szolgáltatások), hanem élettérként, közösségi találkozópontként is szolgálnak.  Azóta a harmadik idős ember, mindegyikük egy-egy helyi bolt/vállalkozás tulajdonosa hunyt el. Az egykor élettel teli üzleteik helyén most csak a lehúzott roló van. A napokban halt meg a harmadik néni. A redőnyre ki van tűzve az értesítő, a virrasztás tegnap volt. Pár megállóra lakott, tőlünk egy kicsit nyugatabbra, onnan járt minden nap kinyitni a kis újságos boltját, ahol egyúttal ajándék tárgyakat is lehetett venni és fénymásolni is lehetett.  Minden nap kétszer-háromszor is elhaladtam a boltja előtt. Ha kint állt szélesen mosolygott. Délutánonként amikor bezárt, a fiát várta a bolt előtti út szél...

Egy korábbi posztban csináltam már összehasonlítást az észt és a szingapúri oktatási rendszerről. Azt a bejegyzést elsősorban szülőként, a lányom általános iskolai tapasztalatai alapján készítettem. Most sokkal inkább a saját oktatói/munkavállalói tapasztalataimról fogok írni és az oktatás egy másik végletéről, a felsőoktatásról, illetve felsőfokú szakképzésről. Észtországban 12 éven keresztül voltam a Tallinni Egyetem oktatója. Szingapúrban egy ún. polytechnikumban oktatok innovációt és dizájn gondolkodást. Az itteni oktatási rendszerben ez a középiskola és az egyetem közötti lépcsőfokot jelenti. Sokat elárul talán, hogy az iskola, ahol tanítok korábban College (tehát főiskola) néven futott, de tettek itt egy nagyon határozott különbségtételt és a gyakorlati/alkalmazott (applied) tudományok képzéseit közelebb húzták a szakképzésekhez.  Nekem ez a megoldás nagyon megfelel, mert Tallinnban rengeteg problémám volt az akadémiai világ valamint a való világ (üzleti élet és társadalom) ...

Írtam régen egy bejegyzést, a mi hrabali alakjainkról . Nagyon szeretem elkapni ezeket a karaktereket és nem tudom, hogy sajnos vagy hálistennek, de elég sokukkal találkoztam életem során.  Palibá műszaki oktató volt a gépészeti szakközépiskolában, ahol a 80-as évek végén tanultam. Történelmi idők voltak. 1986-ban kezdtem, akkor voltam első éves és azt hiszem meg voltam győződve róla, hogy belőlem tényleg autószerelő lesz és majd a bányánál fogok dolgozni, ahogy nagyjából majdnem mindenki Tatabányán. 1990-ben végeztem, se Kádár, az oroszok is kifelé igyekeztek, de a bányának is nagyjából vége volt.  Palibá ennek a történetnek az első, kezdeti világához kapcsolódik, méghozzá úgy, hogy abban a későkádári, szocialista világban is egy ott maradt, úgy maradt kellékként. Indigókék vagy barna makulátlan köpenyben volt mindig. Keringenek most is a Youtube-on, nekünk ezeket még élesben vetítették, azok a 60-as évekbeli munkavédelmi filmek, amin a korszak félreismerhetetlen hangtechniká...

 A fenyegető cím ellenére ez a poszt (egyelőre) elismerően szól a Fideszról. Miközben egyetértek a most sorra megjelenő elemzésekkel, hogy nem lehet nem észrevenni a kormánypárt, a pártállam és élén a generalisszimus teljes csődjét a Pride kapcsán, én most végigfuttatnám a "...közénk is lövethetett volna" programot. A klasszikus viccnek is az a csattanója, hogy az istenadta nép dicsőíti ezzel Lenin elvtárst, és én is ezt teszem most. Ilyen ez a mi kelet-európai lelkünk, a boldogság az, hogy ma se húztak karóba.  De hogy a lényegre térjek. Ha ez így marad, és most már csak a tátogó szájú vergődését látjuk a Fidesznek, mint valami partra vetett halét, és pont úgy fogják szó nélkül átadni a hatalmat, mint elődjeik (példaképpé nőtt politikai ellenfeleik, az MSZMP) tették, akkor megérdemlik azt az elismerést, hogy "csak" tolvajok, de nem "gyilkosok".  Fontos ez, mert van az előképcsarnokban éppen elég válogatnivaló Szálasitól, Horthyn keresztűl a Dózsa Györgyöt...