...és még annyit, hogy...

Egy korábbi posztban csináltam már összehasonlítást az észt és a szingapúri oktatási rendszerről. Azt a bejegyzést elsősorban szülőként, a lányom általános iskolai tapasztalatai alapján készítettem. Most sokkal inkább a saját oktatói/munkavállalói tapasztalataimról fogok írni és az oktatás egy másik végletéről, a felsőoktatásról, illetve felsőfokú szakképzésről. Észtországban 12 éven keresztül voltam a Tallinni Egyetem oktatója. Szingapúrban egy ún. polytechnikumban oktatok innovációt és dizájn gondolkodást. Az itteni oktatási rendszerben ez a középiskola és az egyetem közötti lépcsőfokot jelenti. Sokat elárul talán, hogy az iskola, ahol tanítok korábban College (tehát főiskola) néven futott, de tettek itt egy nagyon határozott különbségtételt és a gyakorlati/alkalmazott (applied) tudományok képzéseit közelebb húzták a szakképzésekhez.  Nekem ez a megoldás nagyon megfelel, mert Tallinnban rengeteg problémám volt az akadémiai világ valamint a való világ (üzleti élet és társadalom) ...

Írtam régen egy bejegyzést, a mi hrabali alakjainkról . Nagyon szeretem elkapni ezeket a karaktereket és nem tudom, hogy sajnos vagy hálistennek, de elég sokukkal találkoztam életem során.  Palibá műszaki oktató volt a gépészeti szakközépiskolában, ahol a 80-as évek végén tanultam. Történelmi idők voltak. 1986-ban kezdtem, akkor voltam első éves és azt hiszem meg voltam győződve róla, hogy belőlem tényleg autószerelő lesz és majd a bányánál fogok dolgozni, ahogy nagyjából majdnem mindenki Tatabányán. 1990-ben végeztem, se Kádár, az oroszok is kifelé igyekeztek, de a bányának is nagyjából vége volt.  Palibá ennek a történetnek az első, kezdeti világához kapcsolódik, méghozzá úgy, hogy abban a későkádári, szocialista világban is egy ott maradt, úgy maradt kellékként. Indigókék vagy barna makulátlan köpenyben volt mindig. Keringenek most is a Youtube-on, nekünk ezeket még élesben vetítették, azok a 60-as évekbeli munkavédelmi filmek, amin a korszak félreismerhetetlen hangtechniká...

 A fenyegető cím ellenére ez a poszt (egyelőre) elismerően szól a Fideszról. Miközben egyetértek a most sorra megjelenő elemzésekkel, hogy nem lehet nem észrevenni a kormánypárt, a pártállam és élén a generalisszimus teljes csődjét a Pride kapcsán, én most végigfuttatnám a "...közénk is lövethetett volna" programot. A klasszikus viccnek is az a csattanója, hogy az istenadta nép dicsőíti ezzel Lenin elvtárst, és én is ezt teszem most. Ilyen ez a mi kelet-európai lelkünk, a boldogság az, hogy ma se húztak karóba.  De hogy a lényegre térjek. Ha ez így marad, és most már csak a tátogó szájú vergődését látjuk a Fidesznek, mint valami partra vetett halét, és pont úgy fogják szó nélkül átadni a hatalmat, mint elődjeik (példaképpé nőtt politikai ellenfeleik, az MSZMP) tették, akkor megérdemlik azt az elismerést, hogy "csak" tolvajok, de nem "gyilkosok".  Fontos ez, mert van az előképcsarnokban éppen elég válogatnivaló Szálasitól, Horthyn keresztűl a Dózsa Györgyöt...

 Azt hiszem többször megjegyeztem ezen a blogon mennyire nem kedvelem Karácsony Gergelyt. Jellegtelen, simulékony, se íze, se bűze politikusnak láttam, igazából nem is jó szó, hogy nem kedvelem, mert ahhoz kéne valami cselekvés, amivel nem ért egyet az ember, de a problémám lényege éppen a fluid, kellemesen ellebegő nemcselekvésben van. Már Zuglónál is feltűnt, és gyanús volt, hogy nem történik semmi, amikor olyan hétpróbás gazemberek vannak a környéken mint az a sötétszemű szocialista..nem emlékszem a nevére, kb. ennyire érdekel, Horváth Csaba talán? Mindegy ott se történt semmi, csak a biciklizés.  A főváros dettó, és azt már nem pusztán egy elpuskázott lehetőségnek, hanem komoly hibának tartottam, hogy valaki egy világváros élén nem volt képes arra, hogy az ország haladó erőit egy zászló alá terejle. Sőt, én már régóta várok valami olyan megmozdulást a világ nagyvárosaitól, amiben mintegy levetik magukról, lerázzák magukról a saját perifériájukat és egymással kezdenek el sz...

 Több mint 30 évvel ezelőtt a Menedék Egyesületnek dolgoztam, többek között pár kutatásukban is segítettem, amikor a jugoszláv polgárháború elől Magyarországra menekült emberek helyzetét vizsgálták. Interjúzni voltunk a debreceni menekült táborban, de volt olyan is, hogy napokat töltöttünk Baranya horvát részén a hazaköltözés lehetőségeit felmérve.  Belém égtek azok a találkozások, és az egyik legütősebb mondat, amit többször hallottam, hogy amint elindult a konfliktus, a valamikor a térségben egyedülálló utazási lehetőségeket nyújtó Jugoszláv útlevél egy kalap szart nem ért.  Ma már ennek a szövegkörnyezetét talán kevesen értik, ezért kicsit időzzünk el azon mit is jelentett Jugoszlávia a szocialista időkben és pár évig (hónapig) még az után. Ha Magyarország volt a legvidámabb barakk, akkor ehhez képest Jugoszlávia maga a kabarészínház volt. Mivel idejekorán kihúzták magukat a szovjet befolyás alól, bár egy sajátos szocialista rendszert működtettek maguk is, egy félutas ...

Megnéztük a minap itt Szingapúrban az Operaház Fantomja musicalt a Marina Bay Sands színházában. Meg kell jegyezzem, hogy én nem tartozom a musical, mint műfaj rajongói közé, egyedül azért mentem el, mert a lányom drámára jár az iskolában és nagyon szeretett volna elmenni. Én azt hiszem, hogy olyan földhöz ragadt csávó vagyok, aki a karaktereken és a narratíván keresztül él meg egy történetet és én egész egyszerűen nem tudok mit kezdeni azzal, hogy a szereplők egy ponton dalra fakadnak és elkezdenek énekelni meg táncolni, és körülöttük mindenki ugyanezt teszi, a lépéseket is ismerik, az utca a város is dalra fakad aztán mindenki megy tovább a dolgára mintha mi sem történt volna.  Számomra ez a tömegpszichózis egy formája, ha jól emlékszem vannak források miszerint középkori német városokban előfordultak ilyen jelenetek, hogy a városlakók hirtelen akaratlanul táncra keltek, énekelni kezdtek és ez ragadósan terjedt, végkimerülésig.  Szóval legyen az Jézus Krisztus Szupersztár, H...