...és még annyit, hogy...

Egyetlen napon belül két szalagcímet olvastam. Az egyik szerint New Yorkban betiltják az AI-t az iskolákban. A másik szerint Dél-Korea ingyenessé és korlátlanul hozzáférhetővé teszi minden állampolgára számára. A részletek természetesen árnyaltabbak, de számunkra legyen elég most annyi, hogy a két hír két tökéletesen ellentétes társadalmi reflexet jelenít meg. Az egyik azt mondja: az AI veszélyezteti az emberi fejlődést , ezért legalább a gyerekeket távol kell tartanunk tőle. A másik: az AI lesz a következő alap-infrastruktúra , ezért nem szabad engedni, hogy csak azok férjenek hozzá, akik meg tudják fizetni. Mi történik, ha ezt a két hozzáállást tíz, tizenöt vagy húsz éven keresztül folytatják? Tegyük fel, hogy maga az AI mindkét helyen ugyanúgy fejlődik tovább. Egyre jobban kutat, elemez, programoz, tervez, tanít és intéz ügyeket. New York azonban fékezi a használatát, Dél-Korea pedig közművet épít belőle. Eljátszottam a gondolattal és négy szcenáriót építettem fel belőle. 1. New Yor...

A képen látható diákok bölcsészek. Magyarul legalábbis így mondanánk. Chinese Studies a diplomájuk neve, nagyjából megfelel az otthoni magyar szaknak, leszámítva néhány apró részletet, amiről ez a bejegyzés szól.  Büfé-ruhatár szak, emlékszem otthon a bölcsészeket és a szociális szakokat is így gúnyolták az én időmben. Tarisznyás bölcsészlány. Ez talán a 70-es évekből jöhetett, álmodozó, hippi diákokra utalva, akik meseszép ideológiák és eszmék között lebegve tengették mindennapjaikat.  Amikor többet mozogtam külföldön, főleg Kelet-Európában és Közép-Ázsiában, vagy amikor Örményországban dolgoztam, akkor észrevettem, hogy ez a jelenség nagyon hasonló módon jelen van a térség országaiban. Érdekes módon a posztszovjet térségben a filolog – nagyjából a nyelvészet, az irodalom és a nyelvi képzés határán elhelyezkedő szak – kapcsolódott hasonló életpályákhoz. Én a szociális képzéseket ismerem jobban belülről, és be kell valljam, ezekben nagyon egyértelműen tetten érhető valami ebb...

Tegnap reggel, miközben lázasan olvastam az otthoni híreket az apadó Dunáról és Paskról egy közösségfejlesztő rendezvényen voltam itt Szingapúrban. Asset Based Community Development..nem tudom van-e hivatalos magyar megfelelője, én talán úgy fordítanám Erőforrás-alapú Közösségfejlesztés.  Miközben magam is egy iskolában oktatok hasonló dolgokat, nekem mindig van ezekkel a flipchart-os tréningekkel kapcsolatban egy ellenérzésem vagy gyanakvásom. Közösségfejlesztő tréning, peer support network, ABC modell, social capital.....tréningalsó, tréningfelső. Ezek főleg azóta szaporodtak el, amióta EUs pénzekre lehet pályázni. De nem kell ehhez az EU-ban lenni, itt Ázsiában is nyomják ezerrel. Az ellenérzést mindig az szüli, hogy ez is egy olyan dolog, amit a téma evangélikusai évtizedek óta nyomatnak, tanítanak, terjesztenek, és ezek formája legtöbbször a körbe ülős, flipchartos, máskor szabadtéri teamépítős tréning. Aztán 30 év után azért telteszi az ember a kérdést magában. Ok és akkor mo...

Csokonai Vitéz Mihályt tulajdonképpen egész életében az anyja tartotta el. Olyan korban próbált magyar nyelvű költőként létezni, amelyben még nem állt rendelkezésre működőképes társadalmi infrastruktúra. Nem volt elegendő számú fizetőképes olvasó, fejlett könyvpiac, országos kulturális nyilvánosság és olyan polgári közönség, amely rendszeresen pénzt adott volna magyar nyelvű irodalomért. Lehetett patrónust keresni, előfizetőket gyűjteni, alkalmi megbízásokból élni, állásért folyamodni és személyes kapcsolatokon keresztül támogatást remélni. De magyar költőként, közvetlenül az olvasókból megélni szinte lehetetlen volt. Kortársai között is nagyon nehezen találunk olyat, aki a művészetéből élt. Kazinczy birtokos nemes és egy ideig állami tisztviselő volt; Fazekas katonatiszt, majd debreceni gazdálkodó; Kisfaludy Sándor pedig földbirtokos nemes. Az irodalom művelése rendszerint egy másik egzisztenciára épült. A művelt elit jelentős része latinul vagy németül olvasott, a magyar nyelvű k...

A múlt héten kicsit több időm volt arra, hogy részt vegyek különféle rendezvényeken, amit a Ngee Ann Polytechnikum szervezett, az iskola, ahol jelenleg innovációt és ún. critical core tárgyakat tanítok Szingapúrban.  Ez alkalommal az iskola inkubációs programja (Sandbox) állította ki azoknak a diákoknak a standjait, akik saját vállalkozásba kezdtek. Ugyanaznap egy másik helyszínen szintén a Sandbox szervezésében és a Google szponzorálásával AI hackathon zajlott.  Túlzás nélkül mondhatom, hogy ilyen és hasonló rendezvények, programok, felhívások egymást érik az iskolákban. Jövő héten is megyek párra, oda hivatalból, a saját diákjaim augusztus 12-én adják elő projekt terveiket a bevont partner cégeknek.  A szingapúri oktatás erőteljesen ösztönzi a vállalkozói gondolkodást, miközben a hallgatók túlnyomó többsége várhatóan nem vállalkozó lesz. A helyi illetőségű foglalkoztatottak 88,2 százaléka 2025-ben alkalmazottként dolgozott, és mindössze 7,3 százalékuk számára jelentette...

A történet, amit elmesélek Észtországban esett meg velem. Aki akarja, meghallja a párhuzamokat.  Amikor Észtországban éltem, az első években szociálpolitikát oktattam egy helyi egyetemen, és abban a cseppnyi országban, ahol mindenki ismer mindenkit, hogy hogynem, a szociális minisztérium egyik helyettes államtitkára nálam írta a doktori disszertációját. Elég sok időt töltöttünk együtt, később jóbarátok is lettünk, a mai napig tartjuk a kapcsolatot.  Én sokszor megkértem, hogy hadd menjek vele vidéki útjaira, engem nagyon érdekelt, hogyan csinálnak szociálpolitikát. De volt, hogy ő jött velem, mert érdekelte a dolog, amivel éppen foglalkoztam. Így történt, hogy egy alkalommal az ország legkisebb és egyben legszegényebb, alig több mint harmincezer lakosú megyéjében kötöttünk ki.  A fotó gen AI illusztráció.  Összesereglettek a térség önkormányzatainak vezető szociális szakemberei. Az egész társaság volt talán tizenöt fő. Eredetileg ez az én látogatásom volt, a helyette...