Vesszenek a Nyúl Bélák!
Móra Ferenccel és Fábri Zoltánnal töltöttem a hétvégém legnagyobb részét. Tegnap hajnalban kétszer egymás után is megnéztem Fábri Zoltán 1956-os Hannibál Tanár Úr című filmjét és ma pár óra alatt elolvastam a film alapjául szolgáló Móra Ferenc kisregényt.
A kisregény-film páros tartalmi különbségei és a két alkotás története önmagában elmond mindent, amit ezzel a bejegyzéssel mondani akarok. Móra életében a Hannibál feltámadása soha nem jelenhetett meg, azt 1955-ben erősen cenzúrázva adták ki Szegeden. Én egy olyan példányra akadtam a neten, amin be vannak jelölve az eredeti Móra kéziratból az 50-es években kihúzott sorok.
A filmhez képest a könyvben sokkal hangsúlyosabb az orosz hadifogságig visszanyúló szál, úgy általában az orosz vonal. És miközben a mű egyértelműen a Horthy-rendszer ostobaságának kritikája az első világháború korának muszka-orosz utalásait sem tűrik a cenzorok. Ilyen részek kerülnek többek között kihúzásra Móra eredeti szövegéből:
De én ezt csak szembehunyva tudtam kimondani, és akkor is mindig olajos káposzta szagát éreztem, mert az orosz nőneveket nem tudom elválasztani az óhitű naptártól és a böjtös eledelektől.
A könyv megjelenésével szinte egy időben indulhattak el a film forgatásának munkálatai, mert az első bemutatóra 1956. október 18-án került sor, alig öt nappal a forradalom kitörése előtt. A film egyik jelentős eltérése a könyvtől az amfiteátrumbéli tömegrendezvény jelenete, ami a DVD borító és a kritikák szerint is a Móra által meg nem élt Rákosi-féle személyi kultusz világát tükrözi. Fábri mondhatjuk aktualizálta a könyvet, kiterjesztve érvényességét egy következő (a történet előzményeit is figyelembe véve harmadik) rendszerre. Fábri üzenete így az, hogy az ostobaság, a tulokszerű butaság örök. Mai szemmel nézve a filmet már az is átjön, hogy főáram, örök kormányzati tényező, érvényesülési kellék mifelénk a könnyfacsaró ostobaság teljesen mindegy, hogy közben mi az ideológia körülötte. Az se hagy nyomot mindezen, hogy ma már nem rikkancsok árulják krajcáros újságok formájában hanem iPad-ről tölthetjük le őket. Az 56-ban 31-be vizionált film „számonkérő nagytáborra” hívó plakátjait akár változatlan formában ki lehetne tenni ma is, nem sokaknak tűnne olyasvalaminek, ami idegen mostani hétköznapjainktól
Nyúl Béla egyértelműen Fábri (vagy forgatókönyvírói) teremtménye. Móra egyes szám első személyben írt kisregényében a főhős neve egyetlen alkalommal sem hangzik el, de ha lenne neve biztosan nem így hívnák. Az esetlen, örök áldozat kisember szófordulatokban rögzült ikonjává vált Nyúl Béla karaktere helyett Móra főhőse sokkal közelebb áll a jég hátán is megélni képes, a túlélésért minden idióta rendszerben kiválóan lavírozó karakterhez, amit számomra Sinkovits Imre testesít meg Keleti Márton „Tizedes és a többiek” című másik klasszikusában.
Móra Hannibál Tanár ura félkarú háborús sebesült, akinek mindössze négy kitüntetése van („mert én csak a fronton szolgáltam”), aki ennek ellenére egyáltalán nem összetört fogyatékosként, hanem a megalázó vagy éppen fenyegető helyzeteket kiváló intelligenciával és pszichológiai érzékkel átfordítani, majdhogynem megnyerni képes örök túlélő. Magyaros happy end Móra kisregényének vége, amiben a tanár (felmondással) elveszíti állását, keserűen vízbe dobja háborús kitüntetéseit, saját maga számára minden további babér és remény nélkül tér vissza várandós feleségéhez születendő fiára bízva, hagyva küzdelmét az ostobaság mélysötétjével.
„Olyan bolond fajzat az ember, hogy minden baját elfelejti, ha megtudja, hogy lesz kire hagyni a szenvedéseit.”
Fábri csinált Hannibál Tanár Úrból Nyúl Bélát, aki Móra alakjához képest egészen más drámai utat fut be ugyanabban a konfliktusban. Nyúl Béla karaktere úgy rögzült Magyarországon, mint a kisstílű, gyáva, együgyű kispolgár, aki úszni sem tud, mégis a hullámfürdőbe keveredik a nagyok közé. Nyilván ezt a képet akarta Fábri is közvetíteni, az esetlen, néha burleszk filmeket idéző jeleneteket produkáló tanárról, azonban Nyúl Béla tragédiája mégsem a gyávasága, hanem az igazsághoz, a maga igazához, sőt továbbmegyek a józan ész valóságához való ragaszkodása.
Tegnap hajnalban, azonban a Fábri által szintén megmutatott másik szálat vettem inkább észre, és ennek mentén kicsit méltánytalannak tartom Nyúl Béla mémként átörökített karakterjegyeit. A filmben egyetlen – ám igen erős – jelenet maradt meg a monarchia korát idéző első világháborús múltból. Egy csapat vak veterán tart Óbudán kora reggel a 8-kor kezdődő hadi segély osztásra, ahova az esti mulatozás után még erősen ittasan hazatántorgó Nyúl Béla igazítja útba őket. A csoportot vezető, vakságában is egyenes tartású, korabeli egyenruhát viselő katonával arról beszélnek, hogy mindketten az 1915-ös Gorlicei áttörésnél szerezték kitüntetésüket. Ez a beszélgetés ér véget azzal, hogy a „gyáva” Nyúl Béla (aki ugye két másik hasonló kitüntetést is szerez a fronton) azt a falfeliratot látja meg maga előtt: „Vesszenek a Nyúl Bélák!”
Hasonló „hős” momentum az is, amikor a könyvből egyébként hiányzó tűzjelenetben, a szórakozott bugyutaságában sokáig nem is eszmélő Nyúl, igaz inkább megfelelési vágyból és az elismerésért ácsingózva, de maga megy be az égő szertárba, hogy kimentsen egy kitömött fácánt. Vagy a film egyik csúcsjelenetében ez a „gyáva” és „kisstílű” ember annak ellenére nem vonja vissza Hannibálról szóló tanulmányát, hogy az iskolai vizsgálóbizottság egészen pontosan előrevetíti milyen eljárásban és elbánásban részesülhet kiállásáért.
Én inkább egy harcos, igaz Nyúl Bélát láttam, a józan ész, és a logika vagy fizika törvényei szerint értendő valóság szinte egyetlen képviselőjét a filmben. Tragédiája nem abban van, hogy talán bárgyúságból, talán makacsságból egészen az utolsó pillanatig nem akarja megérteni, hogy az általa alapállásként képviselt racionális valóság – miszerint ő pusztán egy több ezer éves történetről írt új adatok alapján egy tudományos igényű tanulmányt – ebben a közegben nem tartható. Az igazi tragédia az, hogy gyakorlatilag egyedül maradt a valóság talaján. És amikor egyetlen ember marad, aki szerint a zöld a fű és a kék az ég, akkor komolyan felvetődik, hogy nem érdemes-e elengedni a racionalitás határait.
Van erről egy klasszikus szociálpszichológiai kísérlet is, amikor a be nem avatott kísérleti alanyoknak egymás mellett álló párhuzamos vonalakról kell megmondaniuk melyik a hosszabb. A feladat azért egyszerű, mert az egyik vonal egyértelműen, ránézésre is hosszabb. Ám attól válik rettenetesen nehézzé, mert a feladatban szintén résztvevő, ám beavatott társak egyöntetűen a másik (rövidebb) vonalat jelölik meg hosszabbnak. A kísérlet eredményei szerint a legtöbb ember elbizonytalanodik, kételkedni kezd a szemében, saját ítélőképességében és képes inkább a többiekkel tartani mintsem a valósággal.
Szerintem pontosan ez történik ma Magyarországon, ezt mutatja be nekünk egy 50 évvel ezelőtti filmen Fábri Zoltán, és habár én gyerekkoromban mindig azzal magyaráztam magamnak ezeket az újra és újra bemutatott koradélutáni filmeket, hogy biztos azért mutatják ilyen sokszor, hogy mindez még egyszer ne forduljon elő….előfordult. Előfordul. A csavaros magyar észjárásról szóló beszédek valósághoz való viszonyukban nem sokkal különböznek az olyan filmbéli mondatoktól, minthogy:
„A magyar hazának kemény testű, szilárd lelkű és acélos jellemű fiatalokra van szüksége”.
A kiosztott kokik és sallerok számomra ugyanazt a stílust jelenítik meg, amiben Greguss Zoltán egyébként kiváló alakítással szónokol a Töhötöm mozgalom vezetőjeként:
„(..)…izzó hazafiságunk vesta lángjával tüzes ércbetűkkel véssük a történelem egére, hogy él még a magyarok Istene!”.
A fasiszta szimpatizáns tornatanár kispuskával gyakorló diákjai, mi már tudjuk, alig 10 év múlva Gyorshadtest majd II. Magyar Hadsereg néven tűnnek el az orosz síkságokon. A tanulmány publikálásának hírére ajándékot adó németajkú zöldséges vagy a szivart hozó zsidó kolléga nagy valószínűséggel először állását, vagyonát majd életét veszíti elé valamelyik táborban. A helyi dzsigoló tornatanárt alakító színész mintegy szerepének továbbéléseként egyébként visszaköszön a valamivel később játszódó és forgatott „Egy óra múlva itt vagyok” sorozat álmodozó németbarát tisztjeként, akit Ukrajnában egy partizán rajtaütés során ér a végzet. Az iskolaigazgató és kollégái, ha túlélik a háborút, valószínűleg rendszeridegenként veszítik el teljes egzisztenciájukat az 50-es években. A Töhötöm mozgalom vezetőjét a nyugati határon , gyors távozása előtt az általa nagyra tartott Duce halálához hasonló körülmények között akasztják fel ebben a folytatásban, a neki teret engedő, vagy éppen őt bátorító elit tagjai a filmhez képest 15 éven belül megszűnnek elitnek lenni, a korszak ideológiáját meghatározó nemzetvezető örök számüzetésben éli le hátralévő éveit.
Tudjuk tehát, 2011-ben tudnunk kéne, hogy mi a következménye a valóságtól való végletes elszakadásnak. Azt is tudjuk ráadásul, hogy a folytatás sem lesz semmivel sem jobb, ha csak jelképeket és jelszavakat, utcaneveket és címeket cserélünk, amúgy ez az elszakadás ugyanúgy megy tovább. Mint egy karmát, csak újrajátszuk az egészet.
Végezetül legyen itt egy rövid részlet Móra Ferenc Hannibál feltámadása című kisregényéből. Annak megítélést, hogy a párhuzam csak az én erőltetésem, vagy valóban zajlódhatna ez a beszélgetés egy mai minisztérium termében is, azt az olvasókra bízom:
„Mondanom se kell, hogy én híve vagyok a tudományos kutatás szabadságának, de azért nincs igaza önnek, édes barátom. Nem elég jó hazafinak lenni, az mindenki lehet, de intelligens embernek azt mutatni is kell. Látja, ha ön nemzeti alapra helyezkedett volna a tanulmányában, magyar nemzeti alapra...
– De könyörgöm, a pun háborúkat nagyon nehéz magyar nemzeti alapra helyezni – tettem egy sápadt ellenvetést.
– Téved, tanár úr! – lépett közelebb hozzám. – Mindenbe bele lehet, és egy kis csalafintasággal bele is kell vinni a magyar vonatkozást. Próbáljuk csak. Scipio. Ugyebár, erre bátran mondhatja az ember, hogy egy kicsit is csángósan hangzik? Hazai magyar nyelven ezt a szót Scsipiónak ejtjük. Ennek aztán már nagyon könnyű olyan etimológiáját találni, amit a laikus is egyszerre elfogad. Scsipió, Csipió, Csipijó, azaz Csipi jól, vagyis, aki jól megcsípi Hannibált.
– Várjunk csak, barátom. Hannibál, Hannibál... Mire emlékezteti ez önt? Érdekes, magam is csak most jövök rá! Hannibál, Hanni bál, Honni bál, Honi bál. A karthágóiak, az ókor degenerált franciái úgy fogják föl a háborút, mint egy bálat. Rendkívül jellemző a mentalitásukra, hogy a főistenüket is Bálnak hívják. Ugye, mennyi magyar kölcsönszó már a világtörténelem hajnalán? Látja, ha ezekre mutatott volna rá, akkor a mindig résen levő és gyanakvó nemzeti érzés nem érthette volna önt félre.
A nemzeti önérzetre való nevelés, barátom, ez legyen az alapja a pedagógiának. Ért ön engem?” (Móra Ferenc)
Mondhatnám, hogy időutazás volt a múltba, de – főleg a film nézése közben – nagyon is a jelenben éreztem magam.
A filmhez képest a könyvben sokkal hangsúlyosabb az orosz hadifogságig visszanyúló szál, úgy általában az orosz vonal. És miközben a mű egyértelműen a Horthy-rendszer ostobaságának kritikája az első világháború korának muszka-orosz utalásait sem tűrik a cenzorok. Ilyen részek kerülnek többek között kihúzásra Móra eredeti szövegéből:
Nyúl Béla egyértelműen Fábri (vagy forgatókönyvírói) teremtménye. Móra egyes szám első személyben írt kisregényében a főhős neve egyetlen alkalommal sem hangzik el, de ha lenne neve biztosan nem így hívnák. Az esetlen, örök áldozat kisember szófordulatokban rögzült ikonjává vált Nyúl Béla karaktere helyett Móra főhőse sokkal közelebb áll a jég hátán is megélni képes, a túlélésért minden idióta rendszerben kiválóan lavírozó karakterhez, amit számomra Sinkovits Imre testesít meg Keleti Márton „Tizedes és a többiek” című másik klasszikusában.
Móra Hannibál Tanár ura félkarú háborús sebesült, akinek mindössze négy kitüntetése van („mert én csak a fronton szolgáltam”), aki ennek ellenére egyáltalán nem összetört fogyatékosként, hanem a megalázó vagy éppen fenyegető helyzeteket kiváló intelligenciával és pszichológiai érzékkel átfordítani, majdhogynem megnyerni képes örök túlélő. Magyaros happy end Móra kisregényének vége, amiben a tanár (felmondással) elveszíti állását, keserűen vízbe dobja háborús kitüntetéseit, saját maga számára minden további babér és remény nélkül tér vissza várandós feleségéhez születendő fiára bízva, hagyva küzdelmét az ostobaság mélysötétjével.
„Olyan bolond fajzat az ember, hogy minden baját elfelejti, ha megtudja, hogy lesz kire hagyni a szenvedéseit.”
Fábri csinált Hannibál Tanár Úrból Nyúl Bélát, aki Móra alakjához képest egészen más drámai utat fut be ugyanabban a konfliktusban. Nyúl Béla karaktere úgy rögzült Magyarországon, mint a kisstílű, gyáva, együgyű kispolgár, aki úszni sem tud, mégis a hullámfürdőbe keveredik a nagyok közé. Nyilván ezt a képet akarta Fábri is közvetíteni, az esetlen, néha burleszk filmeket idéző jeleneteket produkáló tanárról, azonban Nyúl Béla tragédiája mégsem a gyávasága, hanem az igazsághoz, a maga igazához, sőt továbbmegyek a józan ész valóságához való ragaszkodása.
A filmet egyébként gyerekkoromban láttam először, évente egyszer szerintem minimum leadták koradélután az iskolatévében, aminek én egyébként lelkes nézője voltam leckeírás közben. Akkori fejemmel Nyúl Béla számomra egy idegesítően esetlen, szánalomra méltó figura volt.
Hasonló „hős” momentum az is, amikor a könyvből egyébként hiányzó tűzjelenetben, a szórakozott bugyutaságában sokáig nem is eszmélő Nyúl, igaz inkább megfelelési vágyból és az elismerésért ácsingózva, de maga megy be az égő szertárba, hogy kimentsen egy kitömött fácánt. Vagy a film egyik csúcsjelenetében ez a „gyáva” és „kisstílű” ember annak ellenére nem vonja vissza Hannibálról szóló tanulmányát, hogy az iskolai vizsgálóbizottság egészen pontosan előrevetíti milyen eljárásban és elbánásban részesülhet kiállásáért.
Én inkább egy harcos, igaz Nyúl Bélát láttam, a józan ész, és a logika vagy fizika törvényei szerint értendő valóság szinte egyetlen képviselőjét a filmben. Tragédiája nem abban van, hogy talán bárgyúságból, talán makacsságból egészen az utolsó pillanatig nem akarja megérteni, hogy az általa alapállásként képviselt racionális valóság – miszerint ő pusztán egy több ezer éves történetről írt új adatok alapján egy tudományos igényű tanulmányt – ebben a közegben nem tartható. Az igazi tragédia az, hogy gyakorlatilag egyedül maradt a valóság talaján. És amikor egyetlen ember marad, aki szerint a zöld a fű és a kék az ég, akkor komolyan felvetődik, hogy nem érdemes-e elengedni a racionalitás határait.
Van erről egy klasszikus szociálpszichológiai kísérlet is, amikor a be nem avatott kísérleti alanyoknak egymás mellett álló párhuzamos vonalakról kell megmondaniuk melyik a hosszabb. A feladat azért egyszerű, mert az egyik vonal egyértelműen, ránézésre is hosszabb. Ám attól válik rettenetesen nehézzé, mert a feladatban szintén résztvevő, ám beavatott társak egyöntetűen a másik (rövidebb) vonalat jelölik meg hosszabbnak. A kísérlet eredményei szerint a legtöbb ember elbizonytalanodik, kételkedni kezd a szemében, saját ítélőképességében és képes inkább a többiekkel tartani mintsem a valósággal.
Szerintem pontosan ez történik ma Magyarországon, ezt mutatja be nekünk egy 50 évvel ezelőtti filmen Fábri Zoltán, és habár én gyerekkoromban mindig azzal magyaráztam magamnak ezeket az újra és újra bemutatott koradélutáni filmeket, hogy biztos azért mutatják ilyen sokszor, hogy mindez még egyszer ne forduljon elő….előfordult. Előfordul. A csavaros magyar észjárásról szóló beszédek valósághoz való viszonyukban nem sokkal különböznek az olyan filmbéli mondatoktól, minthogy:
„A magyar hazának kemény testű, szilárd lelkű és acélos jellemű fiatalokra van szüksége”.
A kiosztott kokik és sallerok számomra ugyanazt a stílust jelenítik meg, amiben Greguss Zoltán egyébként kiváló alakítással szónokol a Töhötöm mozgalom vezetőjeként:
„(..)…izzó hazafiságunk vesta lángjával tüzes ércbetűkkel véssük a történelem egére, hogy él még a magyarok Istene!”.
Ez az a mondat, amit végül, hogy a bőrét mentse Nyúl Béla szóról szóra visszamond a mikrofonba a nagygyűlésen, lelkesedéssé váltva a korábbi lincs hangulatot, de Nyúl Bélának éppen azért kell meghalnia Fábri verziójában, mert az utolsó igaz (valósághoz még kapcsolódó) ember tűnik el vele. A film ott ér véget, ahol ő meghal, de ha képzeletben továbbforgatjuk az 1931-ben zajló jelenetet, akkor a folytatásban azt hiszem a filmben látott szereplők többsége záros határidőn belül velehal.
Végezetül legyen itt egy rövid részlet Móra Ferenc Hannibál feltámadása című kisregényéből. Annak megítélést, hogy a párhuzam csak az én erőltetésem, vagy valóban zajlódhatna ez a beszélgetés egy mai minisztérium termében is, azt az olvasókra bízom:
„Mondanom se kell, hogy én híve vagyok a tudományos kutatás szabadságának, de azért nincs igaza önnek, édes barátom. Nem elég jó hazafinak lenni, az mindenki lehet, de intelligens embernek azt mutatni is kell. Látja, ha ön nemzeti alapra helyezkedett volna a tanulmányában, magyar nemzeti alapra...
– De könyörgöm, a pun háborúkat nagyon nehéz magyar nemzeti alapra helyezni – tettem egy sápadt ellenvetést.
– Téved, tanár úr! – lépett közelebb hozzám. – Mindenbe bele lehet, és egy kis csalafintasággal bele is kell vinni a magyar vonatkozást. Próbáljuk csak. Scipio. Ugyebár, erre bátran mondhatja az ember, hogy egy kicsit is csángósan hangzik? Hazai magyar nyelven ezt a szót Scsipiónak ejtjük. Ennek aztán már nagyon könnyű olyan etimológiáját találni, amit a laikus is egyszerre elfogad. Scsipió, Csipió, Csipijó, azaz Csipi jól, vagyis, aki jól megcsípi Hannibált.
– Várjunk csak, barátom. Hannibál, Hannibál... Mire emlékezteti ez önt? Érdekes, magam is csak most jövök rá! Hannibál, Hanni bál, Honni bál, Honi bál. A karthágóiak, az ókor degenerált franciái úgy fogják föl a háborút, mint egy bálat. Rendkívül jellemző a mentalitásukra, hogy a főistenüket is Bálnak hívják. Ugye, mennyi magyar kölcsönszó már a világtörténelem hajnalán? Látja, ha ezekre mutatott volna rá, akkor a mindig résen levő és gyanakvó nemzeti érzés nem érthette volna önt félre.
A nemzeti önérzetre való nevelés, barátom, ez legyen az alapja a pedagógiának. Ért ön engem?” (Móra Ferenc)
Comments
Post a Comment