Amikor minden összeomlik

Sokáig nem akartam erről írni. Nem illik a képbe. Mindig erős, energiával és ötletekkel teli nagyon sokat dolgozó embernek tartottam magam. 

Két éve, a COVID megjelenésének tavaszán kezdődött. Rám a COVID látszólag nem volt nagy hatással. Észtországban éltünk akkor, a munkám java része az ottani fejlett digitális társadalomnak köszönhetően már jóval a COVID előtt jobbára otthonról zajlott. Amikor teljesen online lett, és az óráimat is online kellett megtartani otthonról az nem volt sem ismeretlen sem bonyolult számomra. Korábban másfél évet dolgoztam egy finn egyetemmel távoktatásban, rengeteg tapasztalatom volt ezzel. 

A munkahelyem se szűnt meg, a fizetésem se csökkent. Én nem éreztem semmilyen stresszt vagy különösebben nagy terhelést. 

Egy nap mégis az történt, hogy készültem egy Zoom találkozóra és ahogy leültem felszerelni a laptopra a kamerát meg csatlakoztatni a fejhallgatót azt éreztem hirtelen, hogy én képtelen vagyok ezt csinálni. A szívem hevesen verni kezdett de olyan erővel, hogy azt hittem kiugrik a mellkasomból. Nem tudtam egy helyben maradni, elviselhetetlen érzés volt. Azt gondoltam szívrohamom van és perceken belül meghalok. Nagyon gyorsan begépeltem még egy emailt a kliensnek, akivel egy első interjút kellett volna csinálnom, hogy nem tudok sajnos jönni a találkozóra. Soha többé nem jött vissza...persze, hogy nem. A business az nem olyan műfaj, hogy valaki kész fizetni a konzultációért és 10 perccel előtte lemondod a találkozót. Tudtam ezt jól, de képtelen voltam végigcsinálni a Zoom beszélgetést. Arra is képtelen voltam, hogy leüljek. 

Jártam fel-alá a lakásban, próbáltam kinyitni az ablakokat, hogy jöjjön be az éles észt hideg. Áprilisban Észtországban még tél van. Nem tudtam eldönteni, hogy hányjak, vagy vagy rohanjak le az utcára. Légszomjam volt, az arcomat próbáltam az ablak résén kinyomni, de semmi nem segített.

Az volt az a pont, amikor szóltam a feleségemnek, hogy hívjon mentőt. 

Perceken belül kint voltak. A kezdetén voltunk a COVID járványnak, de az észt egészségügy (akkor még) nagyon jól kezelte a helyzetet. Profi mentősök jöttek hárman mindenféle ládákkal, kütyükkel és egy összecsukható hordággyal. 

Már az megnyugtató volt, ahogy megjelentek. Lefektettek az ágyra, mindenhova ragtapaszokat tettek a testemre és pár másodperc múlva már nyomtatta a kis gépük a szívverésem kottáját. 

- A szívének nincs semmi baja. - mondta a mentő angolul. - Tegye be ezt a nyelve alá. - és átnyújtott egy tablettát. - Pánikrohama van. Történt valami?

Nem is tudtam mit mondjak hirtelen. A mentősök jelenléte, talán a gyógyszer is, vagy annak placebo hatása percek alatt megnyugtatott. Lelkiismeretfurdalásom lett, hogy ez csak hiszti volt akkor, nincs is semmi bajom. Beparáztam, és habár nem tudom mitől, mert semmi nem történt, ami eddig ne történt volna meg. Most nehogy már az legyen, hogy egy Zoom hívás az valami nagy terhelés. Itt vagyok életerős férfiként és fekszem ezek alatt a tapaszok alatt. 

- Nem történt semmi...- mondtam rezignáltan és már azon járt az agyam, hogy ezek most biztos azt hiszik valami kamuból hívtam ki a mentőket. És mivel sokkal jobban lettem már magam is kezdtem ezt hinni magamról. Soha életemben nem hívtak még mentőt rám. 47 éves voltam akkor.

De a mentősök nem hibáztattak. Elmondta, hogy nem fognak bevinni mert nincs olyan tünetem, ami indokolná, de a gyógyszerből amit adott otthagyott egy 3-4 tablettát azzal, hogy szükség esetén tegyem a nyelvem alá és engedjem ott feloldódni. És hogy menjek el a háziorvoshoz, az majd megmondja mit kezdjek ezzel a pánikrohammal. Azzal összepakoltak és elmentek. 

Nem olyan régen lett új háziorvosom. Tallinnban nagyon nehéz háziorvost találni, aki beszél angolul és akinél van szabad hely. Szerintem amúgy mind beszél angolul, mert ott még a bolti eladó nénik is beszélnek valamennyit angolul. Inkább az van, hogy nem akarnak külföldiekkel vesződni és leginkább az, hogy tele van tényleg a praxisuk. Nagyon kevés az orvos Észtországban, mert csak 80 km-t kell arrébb menni és 3-4szeres fizetésért dolgozhatnak Finnországban. 

Egy tipikus észt nő volt az orvos. Mosolytalan, beszívott szájú, kelletlen. A boltban, áruházakban, bármilyen humán szolgáltatásnál már hozzá voltam szokva ehhez. Ezek az emberek itt északon nem ismerik a mosoly-válasz reakció fogalmát. Nincs az eszközeik között az, hogy egy hangulatot teremtünk, hogy köszönünk egymásnak, hogy elbeszélgetünk. Hogy a felszínen zajló bármilyen formális beszélgetés alatt számos apró gesztussal jelezzük bartáságos szándékunkat, hogy empátiával vagyunk egymás iránt és van egy érdeklődés, odafordulás. Ezer apró jele van ennek a hétköznapi kommunikációban. Ehhez képest, mint a smirgli. A felszínen, szavakban - igaz rövidre fogva - zajlik a formális kommunikáció, de a felszín alatt, a metakommunikációban a Magyarországon megszokott stílusnak éppen az ellenkezője zajlik. Nagyon ijesztő, hogy nincs mosoly. Az az érzés fog el, hogy haragszik. Hogy a halál faszára kíván, hogy terhére vagyok.

Ülök a váróban. A rendelő egy régi faházban van. Puumaja, ahogy az észtek hívják. Nagyon sok ilyen ruszikus hatású, régi épület van Tallinnban, az egész Baltikumban.

Van recepció, de senki nem ül ott. Később megtudom, hogy nincs elég emberük, a személyzet, amikor van idő maga csinálja a recepciós munkát, a fizetést és a papírok kiadását. Igaz Észtországban nem nagyon van már papír. A recept, az orvosi igazolás, a zárójelentés, a leletek mnd elektronikusan mennek fel az e-Health rendszerre. Az összes velem kapcsolatos információ az én tulajdonom. Amint az orvos beviszi a gépbe én azonnal látom azt a saját profilomon (az valami olyasmi, mint Magyarországon az Ügyfélkapu) és beállíthatom, hogy ki lássa, ki ne lássa a velem kapcsolatos EÜ adatokat. A saját orvosomat is letilthatom róla, más orvosnak elküldhetem, letölthetem. És azt is látom, hogy ezeket az adatokat ki (statisztikai hivatal, rendőrség, bíróság, kórházi személyzet) és pontosan mikor látogatta meg és mit csinált velük (letöltötte-e pl.).

Recepciós tehát nem is feltétlenül kell, hacsak nem azért, hogy legyen valaki aki szól két emberi szót miközben azt sem tudod hol vagy és mi történik veled. 

Megjelenik az orvos. Magas, 40-es éveiben járó. Mint a hasonló korú észt nők többsége nagyon jól tartja magát, szép, sportos és egészséges. Mindezt egyetlen szempillantás alatt csapja agyon azzal, hogy képtelen a mosolyra. Rezzenéstelen arccal mondja a vezetéknevem és szól, hogy kövessem. 

A rendelő olyan, mint bárhol máshol. Neki van egy asztala, azon számítógép. Az asztal mellett (legalább nem szemben vele) egy székre ültet így látom őt, nem takarja a képernyő, de szemkontaktus így sincs, mert folyamatosan a képernyőt nézi és gépel miközben beszéli. Hideg hangon kérdi mi a panaszom. 

Leírom neki a jelenetet, hogy egy Zoom hívásra készültem és úgy éreztem hirtelen, hogy kiugrik a szívem a mellkasomból, képtelen voltam egyhelyben maradna, a pulzusom az egekben és elviselhetetlen volt az egész érzés. Már az is hatalmas kihívás volt, hogy írjak egy e-mailt....

Ebben a pillanatban bólint és félbeszakít:

- Ne is folytassa, depresszió. Felírok egy gyógyszert azt hat hónapig kell szedni és hetente találkoznunk kell kontrollra.

Eleve nem éreztem jól magam az egész hangulattól, a mosolytalan és hideg fogadtatástól, de ebben a pillanatban felment bennem a pumpa. Bazdmeg világrekord idő alatt megvan a diagnózis egy kurva mondatot nem mondhattam végig. Már attól is világfájdalom ül ki az arcára, hogy én megjelentem, de egy mondat alapján nekem van depresszióm. 

Eszembe jutott egy a Youtube-on keringő régi kabaréjelenet amikor a páciens nem hajlandó beleülni a székbe a fogorvosnál, amíg rendesen meg nem ismerkednek.

Aztán egész véletlenül több, mint 20 évet dolgoztam a pszichiátria területén, láttam milyen helyekre utaztatják az orvosokat a gyógyszercégek egy-egy készítmény előnyben részesítéséért. Ez a 30 másodperces diagnózis azonban még nekem is rekord volt. 

Próbáltam érvelni, hogy meg kéne nézni először van-e valamilyen fizikai betegségem, minden rendben van-e a szívemmel. Azt válaszolta erre, hogy azok alapján, amit a mentősök találtak és amit én itt elmondtam ő biztos benne, hogy ez depresszió. Túl vagyok terhelve, pihennem kéne, többet foglalkoznom magammal, de legfőképpen szedjem a gyógyszert amit felírt és jöjjek vissza jövő héten.

Elmentem ugyan a patikába, kiváltottam a gyógyszert de csak szemeztem vele a konyhaasztalon, nem bontottam ki. És eszem ágában sem volt visszamenni ehhez az arrogáns nőhöz.

Eltelt vagy két hónap, talán három is eseménytelenül. Én folytattam az életem, dolgoztam otthonról, jártam futni mint ahogy évek óta. Követtük a COVID szabályokat, online ment az iskola, a lakás egyszerre volt egy osztályterem, iroda, ebédlő és otthon. 

Néha éreztem, hogy fáj a hasam. Azt gondoltam valami rosszat ettem, gyomorgörcseim voltak. De ez az érzés ismerős volt, nem először fordult elő velem, évente egyszer-kétszer eltelt pár olyan nap, hogy azt éreztem egy csomóban a gyomrom és néha tudott ugy fájni, hogy belegörnyedtem. 

Egy este egy blogot olvastam. Spanyolországban élő egyik barátom írta. Pár éve vastagbélrákot diagnosztizáltak nála. Az első műtét és kemoterápia után nagyon ígéretesek voltak az eredmények, de röviddel utána a rák újra elhatalmasodott rajta olyan áttétekkel, amik alapján menthetetlennek ítélték az orvosok. Az utolsó bejegyzések egyike volt amire rátaláltam a férje Facabook fiókjában. Leírta, hogy megkérdezték az orvost pontosan hogy fog meghalni, mi lesz a folyamat. Ezt írta le a blogjában.

Nekem a könnyeim csorogtak az arcomon. Ismertem őket több mint 20 éve. Gyönyörú koreai-amerikai lány, Budapesten éltek 10 évet két kicsi gyerekkel és a férjével. Szokás szerint elalvás előtt görgettem a Facebookot, így találtam rá. Befordultam a sarokba, aludni próbáltam de nem tudtam nem rá gondolni. Éreztem, hogy fáj a hasam megint, és most nem valami kajának tudtam be, hanem ennek a hírnek. 

Forogtam az ágyban nem tudtam aludni és egyre inkább fájt a hasam. Eluralkodott rajtam az érzés, hogy lehet, hogy nekem is vastagvélrákom van és mivel sose mentem ezekkel a fájdalmakkal orvoshoz, mindjárt meg fogok halni mert ez már a végső stádium lehet hogy ennyire fáj. 

Alig aludtam éjjel, másnap reggel se múlt el. Semmi étvágyam nem volt. Erőtlennek és kedvtelennek éreztem magam. Azt gondoltam kell egy titsztítókúra, ettől a gyomorfájdalomtól meg kell szabadulni. Rossz ételeket eszek, de most bármilyen ételre gondolo hányingerem támad. 

Eltelt így pár nap. Alig ettem, fájt a hasam és nagyon fáradékony voltam. Ingerült is. Minden zaj, a legkisebb inger is zavart. Dolgozni nem tudtam, de pont szünet volt az egyetemen, nem is kellett vagy amit mégis azt elhalaszthattam vagy nagyon lassan csináltam. Egy nap a feleségem főzött otthon. Megcsapott a kaja illata és úgy éreztem azonnal elhányom magam. A szívem megint nagyon gyorsan kezdett verni, a gyomrom meg egyetlen csomóban volt, mintha egy hatalmas ólomgolyó lenne benne és nagyon fájt. Kétrét görnyedtem, mentem az ablakhoz, kértem a feleségem nyissa ki a bejárati ajtót is, menjen ki a kajaszag. Leállította a főzést és mondta menjünk le sétálni. 

Hullámokban tört rám az érzés. Lent jobb volt egy kicsit, a mindig hideg észt levegő friss volt, harapni lehetett és ez egy pár percre jót tett. Tettünk egy kört a környéken. Éreztem, hogy kötéltáncot járok. A szélén vagyok valami összeomlásnak, hogy rámtör ez az elviselhetetlen érzés. Rajtam volt a fitness órám, amit a futáshoz használok, azon mutatta a pulzusomat. 89...95...103......110........119.....135. Meggyorsítottam a lépteimet, légszomjam volt, próbáltam az ellenszéllel több levegőhöz jutni. Mentem így vagy 100 métert körözve a bevásárlóközpont parkolója körül. Lassan visszament a pulzusom 85 körülre. Akkor lassabban mentem kicsit, próbáltam megtartani a pillanatot. Fogást akartam találni magamon. Hogyan tartsam magam egyben? Mi történik velem? 

Próbáltam valami másra gondolni. Figyelni a sirályokat az utcai lámpák tetején ülve, kerestem a szememmel a napot a sűrű szürke felhők mögött. Hol fáztam, hogy csorgott rólam a víz. Eltelt pár perc így lassan sétálva és egy negyed kört megtettem a parkoló körül. Akkor jött megint. Nem tudom mi.

A pulzusom felszaladt ismét azt éreztem kiugrik a szívem, hogy nem kapok levegőt. Rohanni akartam, ki a világból, de leginkább a testemből, megszabadulni ettől az érzéstől. Ez elviselhetetlen. Megálltunk a zebránál, piros volt a lámpa. Én azonban nagyon nehezen tudtam megállni, uralkodni magamon. Azt éreztem rohannom kell, le kell vetnem a bőrömet, meg kell szabadulnom ettől az érzéstől mindenárom. Próbáltam becsukni a szemem, mert minden inger fájt. Minden szín, forma, minden zaj. Ha valaki szólt hozzám az olyan volt, mintha kést döfnének belém. Amikor a csúcsponton volt ez az állapot még csukott szemmel se sötétült el a világ. Égő vöröset láttam, a szemhélyamon belülről cikázó köröket. 

Eszembe jutott gyerekkorom, amikor kivették a mandulámat és elaltattak. 8 éves voltam, de emlékszem az álmomra amit altatás közben láttam. A Skála kópé reklámja volt. Annak volt ilyen forgó logója. 

Kinyitottam a szemem. Még mindig a zebránál álltunk és nekem nagyon kellett figyelnem magamra, hogy tudjak ott állni. Azt éreztem, hogy kirohanok az útra, hogy nem tudom magam visszatartani mert ettől az érzéstől meg kell szabadulnom. 

Amikor átértünk kértem a feleségem menjen fel. Én még lent maradok egy kicsit, ki kell szellőztetnem a fejem. Nem akart menni, aggódott, de meggyőztem, hogy nálam van a telefonom, bármi történik tudok mentőt hívni magamra és legalább itt lent vagyok, jönnek pár perc alatt, nem kell feljönniük. 

Nagynehezen felment, én meg beültem a kocsimba, ami ott állt a parkolóban a házunk előtt. Eszem ágában sem volt vezetni, csak egyedül akartam lenni kizárva minden ingert. Minden hang, minden szín fizikai fájdalom volt. Beültem az autó anyósülésébe. Hátradőltem és próbáltam becsukni a szemem. 

Egy darabig jól működött, de alig telt el pár perc jöttek a vörös színek megint. Most már nyitott szemmel is. Szabályosan halucináltam és a szívem megint majd kiugrott a mellkasomból. Azt éreztem nem bírom tovább, bár az autó adott sajátos biztonságérzést. Kerete volt. A szó szoros értelmében. Megtartott valahogy, bent tartott. Elég jó hangszigetelése volt, az utca zaja csak távolról jött. Egy ponton azonban itt is légszomjam lett és kivágtam a kocsi ajtaját és kisiettem a parkolóba. Megint jött az ellenszéllel légzés. 

És eljött a pillanat, hogy nem bírom tovább. Szóltam a feleségemnek, hogy jöjjön le, menjünk be a kórházba. A mentőt nem mertem mégegyszer kihívni mert már tudtam hogy ez nem a szívem baja. Velem történik valami.

Hívtunk egy taxit. Hátra ültem, lehúztam csutkáig az ablakot tátott szájjal engedtem hogy a menetszél menjen le a talpamig ha kell. A taxis próbált pampogni az ablak miatt, de a feleségem rövid úton lerendezte, hogy kurvára vezessen és az utat nézze, mi fizetünk az útért úgy van az ablak, ahogy mi akarjuk. 

A sürgősségire mentünk. Az a város másik felén van, de Tallinnban semmi nincs messze. Ott voltunk 15 perc alatt. A kórház már teljesen a COVID-ra volt állva. A feleségem be se engedték, mondták menjen haza, nem lehet ott senki csak a beteg. Mondtam neki nem lesz semmi gond. Megint az történt, hogy a kórház önmagában megnyugtatott. Arra gondoltam, hogy szeretnék itt maradni. Tegyenek be a pszichiátriára, adjanak egy ágyat nem érdekel semmi, csak valaki vigyázzon rám. Legyen velem valaki ha jönnek megint a vörös fények. Segítsenek rajtam, lássák mi történik, mert elmagyarázni úgyse tudom. 

Profi kórházak vannak Észtországban. Megmérték a lázam (azt a COVID miatt) adtak egy karszallagot lecsippentették az igazolványomat. Onnantól egyetlen adatot nem kérdeznek, látnak mindent az online rendszerben. Azt kérdezték tudok-e várni pár percet. Jobban voltam. Már attól, hogy ott vagyok. Vérnyomás, pulzus és beljebb küldtek egy szinttel. A vizsgálókhoz. Meg se érkeztem oda az épületen belül már jött is ki a fiatal orvos, egy férfi és felfektetett a vizsgálóasztalra. A gyomrommal kezdtem, az tényleg nagyon fájt, mondtam, hogy félek rákos vagyok és valami történik velem és megpróbáltam leírni amit átéltem. Megnyomogatta a hasamat, de ahogy beljebb jutottam a történetben ő is felhagyott ezzel mint a mentősök korábban. Pánikroham. 

Kérdezgette meddig tart, mi történik, milyen időközönként jönnek a rohamok. Nyugodt volt és nagyon előzékeny. Tökéletesen beszélt angolul. Mondtam neki, hogy a gyomromat kéne megvizsgálni. Hogy nagyon görcsöl. Hogy összeolvastam mindent az interneten és szerintem akkora polip van a vastagbelemben hogy elzárja az utat és azért görcsöl meg fáj. Mosolygott és azt mondta a polip az puha az nem blokkol le semmit és jó lenne ha nem az interneten olvasgatnék. Azt is mondta, hogyha bármelyikkel tényleg ilyen komoly baj lenne az nem múlik el hullámszerűen. 

De akkor mi történik velem? 

Idegi alapú. A gyomra nem kemény. Még a háziorvos után elmentem egy magánrendelőbe és csináltak vérvételt, széklet, vizeletmintát és alhasi ultrahangot is. Megnézte az általuk adott leleteket az orvos és azt mondta, hogy ezek alapján ő nem látja indokoltnak, hogy csináljanak egy teljes ultraahangot. Menjek vissza a háziorvoshoz és ő megmondja mi a következő lépés.

Annak ellenére, hogy ő is ugyanabba az irányba terelte az egészet tőle sokkal elfogadhatóbb volt. Kedves, előzékeny, sokat kérdező volt, sokat mosolygott. Másrészt a vörös hallucinációk után már én is tudtam, hogy ennek semmi köze a szívemhez vagy a gyomromhoz. 

Hívtam a feleségem, visszajött értem taxival. Sokkal jobban éreztem magam. Az orvos felírt egy doboz Xanaxot azzal, hogy csak a legvégső esetben vegyem be, mert könnyen hozzá lehet szokni. Kérjek időpontot a háziorvoshoz és menjek el hozzá. 

Bele telt pár napba míg rávettem magam, hogy visszamenjek ahhoz a nőhöz. De azalatt a pár nap alatt rámtörtek ezek a rohamok újra és újra. Nem voltak már olyan súlyosak és ijesztőek mint a kórház előtti mert valahogy már tapasztaltabb voltam és tudtam, hogy ez csak fejben van, nem a testem omlik össze. De még mindig kontrollálhatatlan volt számomra és nagyon féltem attól, hogy valamit teszek magammal.

Fogtam hát magam és írtam egy emailt az orvosnak. Észtországban az orvosokkal simán lehet emailben kommunikálni. Leírtam neki mindent, ami történt. Szinte azonnal válaszolt, azzal kezdte, hogy miért nem szedtem a gyógyszert és miért tüntem el. De nagyon hamar kaptam egy időpontot és ez volt a lényeg.

Ott ültem megint a faház rendelőjében az üres recepciós pult előtt. Megjelent a faarcú orvos és a vezetéknevemen szólítva beljebb tessékelt. Nem voltam a régi. Nagyon megviselt az eltelt pár hét (a rohamok gyakrabban törtek rám, mint ahogy fentebb elmeséltem és nagyon megviseltek). A hangom gyenge volt, rezignált, remegett is olykor minden percem úgy telt, hogy nem vagyok elég erős, hogy egyáltalan megtartsam magam. Leginkább lelkileg. Nem is tudom milyen gyengeség ez. Minden légzés olyan, hogy összetör. Valamelyik nap megkért a feleségem, hogy csukjam be az ablakot mert nagyon hideg lett. Igaza volt, de ez egy teljesíthetetlen feladat volt számomra. Nem az izmaim számára, hanem lelkileg. Felállni, odamenni, felemelni a karom, becsukni, elfordítani a zárat és visszamenni. Én nem tudom korábban hogyan tudtam egyetemen tanítani, vagy olyanokat csinálni, hogy emailt írni...egy ablakot becsukni annyira összetett és bonyolult feladat, hogy már az is halálosan kimerít, hogy belegondolok.

Ebben a tudatállapotban ültem ott az orvosnál és valószínűleg ez áttörte az észt jeget. Megérintette a karomat mosolygott is kicsit talán mintha a szeme mosolygott volna és azt mondta, hogy most el kell engedjek mindent. Azt mondtam neki, csináljon amit akar, belemegyek mindenbe és ígérem bármit ad beszedem mert ezt az érzést nem bírom elviselni tovább. 

Elkezdtünk beszélgetni, elmesélte, hogy ő megtanult nagyon vigyázni magára, hogy sportol és nem dolgozik örökké pedig 4-en vannak az egész rendelőre asszisztensek nélkül. Kérdezgetett, hogy ki tudok-e szállni mindenből hetekre. De tényleg mindenből. Mondtam, hogy igen. Nincs is más választásom, mert egy ablakot se tudok becsukni.

Felírta ugyanazt a gyógyszert. Mondtam neki ott van az első bontatlanul. Mondta nem baj, kezdjem azzal amint elfogy váltsam ki a másikat. Ez egy nagyon gyenge antidepresszáns, szinte semmi. Szedjek belőle egyet, ha rosszabbul érzem magam kettőt, de majd csak három hét múlva kezd hatni, addig nagyon kell vigyázzak magamra. Arra jó a Xanax, amit a kórház adott, de ha lehet azt ne szedjem be. Megadta a telefonszámát, hogy hívjam fel bármikor és az emailen is írhatok, amikor csak akarok. 

Ha pedig megint rámtör ez az érzés ilyen elviselhetetlen formában azonnal hívjam ki a mentőt vagy menjek be a kórházba. 

És jöjjek vissza jövő héten. 

Hazamentem. Sokkal nyugodtabbnak éreztem magam, már nem gondoltam rákra, szívrohamra. Rettenetesen fáradt voltam. Az is nagyon nehéz feladatnak tűnt, hogy az az ezer munka, projekt, betervezett megbeszélés, találkozó, határidő, feladat, azokkal mi lesz? A számlák, vinni kell a kocsit szervízbe, lejár a bankkártyám, felvételiztetni kell hamarosan az egyetemen. Amikor csak elkezdtem ezekre gondolni már éreztem, hogy jön vissza minden. Rettenetesen fáradt voltam és arra gondoltam, hogy bármi lesz ennek a következménye én most nem tudok teljesíteni. Kössek ki hajléktalanként egy TV-s dobozon aludva koszos hálózsákban csak had aludjak. Had legyen olyan, hogy nincs semmi...a legkisebb feladat se. Az ablakot se kelljen becsuknom...

De már késő volt, jött vissza a pumpáló, gyomorszorító érzés. Nem érte még el a vörös karikák szintjét de éreztem, ismertem már a szörnyet, tudtam, hogy innen alig pár lépés. A lelki nyugalom olyan mint egy japán papírajtó. Pillanatok alatt szakad át és kiderül nincs is biztonság. Nincs olyan, hogy stabilitás, hogy egyensúly. Csak zuhanás van. 

Alig telt el pár nap az orvosnál tett látogatás után és az egyik este bevettem egy Xanaxot. Féltem tőle, hogy mi lesz, mert előtte még sosem vettem. Elaludtam tőle...ilyen mélyen talán még életemben nem aludtam. 12 órát vagy még többet is. 

Enni alig tudtam. Úgy teltek a napjaim, hogy ébren voltam 1-2 órát aztán aludtam 3-4-et és átaludtam az éjszakát aztán. Nem kellett már több Xanax. Valahogy az az egy tabletta elvitt oda, ahova tudtam, hogy meg kell érkezzek. Az a mély nyugalom. Évek óta nem aludtam így. Még álmodni se álmodtam, olyan volt mintha fejbevágtak volna, de a fájdalom nélkül. 

Amikor ébren voltam lejártam sétálni. Elmentünk tettünk egy nagy kört a víztároló környékén. Az egy szép erdős rész. Én ott szoktam futni. Ott futottam le egy félmaratont az egyik edzés alkalmával. Most meg száz méter totyogás (mert még sétának se nevezném) után le kellett ülni az egyik padra. Ősz volt már addigra, október közepe fele, amikor a nap már csak gyenge ajándékként jön Észtországban és egészen április végéig csak néha beköszön. Ültem a padon és a fátyolfelhőkön túlról még át-át sütött a nap. Engedtem, hogy melegítse kicsit az arcomat. Vagy egy órát. Mert az idő megállt. Felállni, elindulni, menni, ezek nagyon lassan voltak értelmezhetőek. A laptopot ki se nyitottam, de egy képre nem bírtam ránézni azok túl színesek, felkavaróak. 

Olyan végletekig kellett megszabadítanom magam minden ingertől, hogy a biológiai létezés alapjaira csupaszodott le az életem és erre a séták alatt símogató gyenge napsütésre vagy ha esett akkor az esőkabátom kapucniján kopogó esőcseppkre. 

Hetek teltek el így. Szedtem a gyógyszert. Először az orvoshoz elmenni is kihívás volt. Kocsival 5-8 perc, villamossal 15. Gyalog, ahogy mentem 20 lenne, nekem akkor volt 40. Nem mertem villamosra szállni. Gyalog szép lassan lesétáltunk, vagy később már egyedül lesétáltam és általában egy órát beszélgettünk az orvossal. Sokat kérdezett, aggódott hogy nem eszek, nagyon lefogytam, és mondta, hogy ha továbbra is ilyen sokat alszok (minimum 12 órát aludtam minden nap) akkor lecseréljük a gyógyszert másra. Mosolygott sokszor, teljesen megváltozott. Az üzeneteimre azonnal válaszolt, igaz nem írtam neki sokat. Ő írt néha megkérdezve, hogy hogy vagyok. 

Esténként kerestem az érzést, ahova a Xanax vitt el. Hajlamos vagyok a regresszióra ezt már régóta tudom magamról ezért amikor már be tudtam fogadni ingereket kerestem valamit, ami visszavissz valami örömteli korba. A Youtube-on fent volt a Linda TV-sorozat pár epizódja (azóta se találom, a jelek szerint leszedték a jogdíjak miatt) és annak nem tudom miért, de a "Piros, mint a kármin"  epizódja kiváló csúzdaként szolgált vissza 1982-84 környékére. Nem néztem, az túl intenzív élmény volt. Hallgattam a zenéjét, a filmközbeni zenei betéteket és a gyerekkoromból ismert színészek hangját. 

Nem tudom miért ez lett a nyugalom forrása, de ugyanúgy mint a Xanax elvitt abba a mély álom nélküli alvásba. 

Nagyon lassan jöttem ki. Szerintem két vagy három hónap múlva. Ebből az első pár hét volt ilyen durva. Utána apránként felépítettem a lelkemet újra. Már sosem lesz a régi. tudom, hogy a magabiztos....nem is tudom mi a jó szó...lélekjelenlét?...szóval azt egy papírfal választja el a szemem előtt vörösen cirkáló szörnyek világától. Az a spektrum, amit naponta befutunk, alvással, ébrenléttel, izgatott stresszes munkával, vagy adrenalinnal telt sporttal még mindig csak egy szelete a létező, megélhető, vagy akár meghalható (ha van ilyen szó) tudatállapotoknak.