50 évesen

Ma lettem 50 éves. Ha van mérfőldkő az életben akkor ez az. 

Pont ötven éve volt tehát 1972. Hihetetlen. Az idő rövidebb mint gyerekként gondoltam. Amikor történelemből tanultunk mondjuk a 80-as években a 30-as évekről, akkor az olyan távolinak tűnt, hogy nincs is ember, aki emlékszik rá. Egy egészen más rendszer volt, egy egészen más világ.

Most, hogy már nekem is van 50 éves távlat a fejemben ez az idő egyáltalán nem tűnik olyan nagynak. Pedig én is elmondhatom, hogy egészen más rendszer volt. 3-4 éves koromtól vannak emlékeim. Mohácson éltünk, oda jártam óvodába. Emlékszem a szivárványra a Duna felett, a busójárásra, a zökkenős kompra, az étteremre a szigeten, a keskeny strandra, a halászcsárdára, a lakásunkra, az óvodára. Pár éve ott nyaraltunk. Bejutottam a volt óvoda épületébe, ami most üres. Paranormális élmény volt. Minden zugára emlékeztem csak sokkal kisebb lett. Ott törtem el a lábam. Lábfejem pontosabban. Volt két pajta az óvoda udvarán, mindkettőnek magas küszöbe. Ki be szaladgáltunk és nekem persze beakadt a lábfejem a küszöbbe és el is törtek a lábfejem apró csontjai. Odamentem újra ahhoz a pajtához és nekiérintettem a lábam a küszöbnek.

És ez volt kb. 50 éve. Nekem mintha tegnap lett volna.

Az az igazság, hogy pár éve már érzem, hogy nem vagyok 20 éves. Fizikailag nem bírok már annyit, például nem tudok dolgozni olyan sokat. Szeretnék, de rendre túlvállalom magam és a testem jelez, hogy ezt én már nem bírom csinálni. Valamikor egyetemista koromban, a 90-es évek elején kezdődött az az életem, amikor 3-4 munkahelyem is volt egyszerre. Ezek között zsonglőrözve éltem túl. Azóta is úgy tekintek erre, hogy ez a normális, ezt hívják életnek, így lehet túlélni. Fiatal koromban ezt nem bántam nagyon. Általában minden érdekelt, amit csináltam, nagyon ritkán volt olyan munkám, amit muszájból tettem. Egy időben lakásokat és irodákat festettünk ki a barátaimmal és az is érdekelt. Fogalmam sincs hogy volt időm rá, de volt.

Ma már nem megy ez. Egyrészt nem bírom, rettenetesen fáraszt az, amikor egyszerre több dolog liheg a nyakamba és hamar túlterhel ez a nyomás. Ehhez az is hozzájárul persze, hogy az internet megjelenése után minden hihetetlenül felgyorsult. Én már dolgoztam a mobiltelefonok és az internet előtti időkben. Emlékszem pontosan, hogy egy nap két dolgot tudtam maximum elintézni. Mindegyikhez menni kellett valahova. Például a legegyszerűbb banki ügyintézéshez, vagy találkozni kellett minden megbeszéléshez. Volt egy reggeli és egy délutáni dolog, aminek a végére tudtam járni. Este meg lehetett beadandót írni az egyetemre. Tollal papírra. Ha vidékre kellett menni az egész nap ráment. Küldöldiekkel postán leveleztünk, hetek alatt fordult egy levélváltás.

Ma ez talán két óra lenne. A bank a telefonról, nem is lehet már bemenni a fiókba. A minap mégis bementem a helyi szingapúri bankom egyik fiókjába, mert a bankkártyám megadta magát és amúgy is arra jártam. Nem sikerült élő ügyintézővel találkoznom. Betereltek egy zárt ATM automata boxba, aminek nagy képernyője volt és egyszer csak ott felbukkant egy ügyintézőnő a képernyőn. Az automata leolvasta az igazolványomat, beszívta a kártyámat, pár ellenőrző kérdés és a nő átállította a kártyát. Ez volt két év alatt az első látogatásom a bankban, még a fióknyitáshoz se kellett bemennem.

A 90-es évek legvégén jelent meg az életemben az e-mail. Betárcsázós. Akik ismertük, szerintem sosem fogjuk a hangját elfelejteni. A telefonvonalon ment, tehát ha interneteztél, nem lehetett felhívni. A vicces az, hogy vonalas telefonunk is csak pár éve volt akkor még. Az első időkben esemény volt egy e-mail. Mivel drága volt az internet, az ember csak percekre ment fel, hogy megnézze az emailjét. És ha nem jött semmi akkor ciccegtem dühösen, hogy senki se ír. 😊

Ma 5-6 email címem van, mindegyik másik munkához, illetve magán használatra. Az egyetemi e-mail fiókomban 5200 olvasatlan e-mailem van. Esély sincs rá, hogy ezekre válaszolni tudjak. Az email nem egy esemény, hanem egy stresszfaktor lett. Néha frusztrált dühvel válaszolok egy-egy sürgető e-mailre, hogy nekem két hét az átfutási ideje annak, hogy elér hozzám egy levél. Pont, mint amikor postán leveleztünk Kanadába és Svájcba a 90-es évek végén. De most nem azért mert a technológia ilyen lassú, hanem azért mert ennyire besűrűsödött a hihetetlenül gyorssá váló kommunikáció aminek az emberi agy kapacitása szab most már inkább határt. Gyűlölöm ma már az emaileket. Ha valaki ír nekem egy emailt az nem jelenti azt, hogy az el is jutott hozzám. A legfrusztrálóbb az, hogy egyenként ezek 3-5 perces dolgok lennének. De amikor több száz van ilyenből, akkor annyira eleged lesz, hogy leblokkolsz és képtelen vagy egyet is elintézni. Velem legalábbis ez történik.

De lehet csak öreg vagyok. 😊

A másik dimenzió, amiben érzem a korom az az, hogy már másképpen gondolkodom az életemről. Mondjuk a céljaimról. A nálam idősebbek számára ez talán viccesnek hat, de egy ideje úgy gondolkodom, hogy nekem már nincs jövőm. Jelenem van, és múltam. És ahogy az idő telik, már csak múltam lesz. Ezt azért kicsit kifejtem jobban.

Huszonéves koromban majdnem mindenbe úgy vágtam bele, hogy végtelen időtávlatok álltak előttem. Simán elkezdtem csinálni valamit, ami majd 10 év múlva hoz gyümölcsöt. Így hoztunk létre alapítványt, így csatlakoztam olyan szakmai programokhoz, mozgalmakhoz, amitől akár generációs léptékben vártunk eredményeket például a pszichiátriai ellátás területén, ahol akkoriban dolgoztam. Ez semmilyen problémát nem okozott, élveztem az építkezést és elfogadtam, hogy tégláról téglára, lépésről lépésre történik minden. Ez megint olyan dolog volt, amit természetesnek vettem, hisz magam körül is ezt láttam. Ahol én forogtam ott lassan történtek a dolgok, minden években, ha nem évtizedekben volt mérhető.

41 éves voltam amikor elhagytam Magyarországot. Majd 10 évvel ezelőtt 2013-ban. Észtországba költöztem és részben azért mert egy másik, sokkal gyorsabb területen kezdtem el dolgozni, részben pedig azért mert maga az ország is sokkal gyorsabb és rugalmasabb volt ez az időtávlat jelentősen megrövidült. Ami Magyarországon 10 éves távlat volt, azt Észtországban egy év, de akár hat hónap alatt is meg lehetett csinálni. Szárnyalni kezdtem és hozzászoktam ahhoz, hogy a tervek nem reménytelenek, vagy legalábbis nem egy élet kell hozzájuk. Ma már csak olyan dologba fogok bele, ami azonnal életre kell, amit belátható időn belül meg lehet csinálni. Nincs várakozás, befektetés.

Pár évvel ezelőtt a Tallinni Egyetem rektorátusának írtam egy levelet. Nem úgy magamtól, hanem elküldték a fejlesztési terveiket és véleményeket vártak. A tervek része volt, hogy az egyetemet vállalkozóbbá, innovatívabbá akarják alakítani, amiből okos tervek kelnek életre és amik motorját jelenthetik a térség gazdasági, társadalmi fejlődésének. Nagyon egyetértettem ezzel, olyannyira, hogy saját tervem is volt ebbe az irányba. Létrehoztam ott egy mesterképzést (megint olyasmi, amire Magyarországon nagyon kicsi esélyem lett volna, Észtországban egy év alatt megcsináltam) de elégedetlen voltam azzal, ahogy a képzés a külvilághoz kapcsolódik és szerettem volna egy inkubációs központot létrehozni, ahol a hallgatók projekt munkái igazi vállalkozásként tudnak majd kirepülni. Azt írta vissza a rektorátus, hogy fantasztikus ötlet, maguk is gondolkodnak hasonlón, de kell olyan 6-7 év mire ide eljut az egyetem.

És pont ezek azok a mondatok, amire nekem már nincs időm. 50 körül nekem már nincs 6-7 évem, hogy arra várjak, hogy legalább elkezdjünk valamit. Fogtam magam és alapítottam egy saját céget Észtországban és a COVID hajnalán megcsináltam online az inkubációs programot. Két éve volt ez majdnem hajszál pontosan. Mára a programnak 900 körüli regisztrált tagja van. Az egyetem meg még vár, mert nekik van idejük, nekem nincs.

Erre mondom én azt, hogy nekem jelenem és múltam van. Jövőm nincs. Olyan jövőm, amire várni tudnék. 

Nem bánom, hogy az X-Generáció tagja vagyok. Elsősorban azért nem, mert itt érzem jól magam. Érzem a mélységét a koromnak, nagyon sokszor előfordul velem, hogy jön szembe valami, amitől de ja vu élményem lesz, hogy egyszer én ezt a mozit már láttam. Megvan a saját mozim és ha akarom se tudok kiszállni belőle. Ezért azokkal érzem leginkább jól magam, akik velem kb. egykorúak, közös emlékeink vannak, és sokkal jobban megértjük egymást.

A minap beszélgettem egy 53 éves kínai nővel itt Szingapúrban. Szóba került a 80-as évek. Azt mondja hirtelen: Lionel Richie – Hello. Padlón voltam. Ülünk itt ebben a hőségben a pálmafák alatt, arról mesél, hogy a 80-as években még nem így nézett ki Szingapúr. Nem volt MRT (a helyi metró és nyeregvasút kombója), alig pár felhőkarcoló volt az üzleti negyedben, légkondicionáló nélküli buszokon jártak és kampongban laktak (maláj típusú falusi közösség) csak később költöztek HDB-be (a ma jellemző modern tömbházak). Minden nagyon idegen, nagyon más, elképzelni tudom csak hogyan élhettek itt légkondícionáló nélkül. Mégis azt mondja Lionel Richie – Hello és nekem eszembe jut a tatabányai lakásunk a négyemeletes téglaházban és a nyári este, közvetlenül naplemente után. Még meleg van, de már húsítő szellő jön be a nyitott erkélyajtón és a kazettás magnóból megy Lionel Richie.

A fiatalok sokszor idegesítenek. Bizonyára én is idegesítettem a nálam idősebb generációkat. Pedig én velük dolgozom. A munkám kicsit olyan mintha minden évben újraindulna ugyanaz a nap. Jönnek az új hallgatók, akik ugyanúgy 21-22 évesek mint a 20 évvel ezelőtti hallgatóim voltak, akik ma már 40 körül járnak, de én őket már legfeljebb csak a Facebookon látom és rácsodálkozom mindig, hogy mennyit változtak, mert bennem még mindig 21-22 évesen élnek. Szeretek ezek között a fiatalok között lenni de már hatalmas a távolság közöttünk. Ami idegesít az „snowflake” jelenség és a befektetés nélküli aratás, ami például az Instaram profilokon jön keresztül. Az influenszerek és 20-on éves startupbajnokok, bitcoin milliomosok világa. Gyerekeknek látom őket és úgy is viselkednek. Nem fájdalom él a szívemben, hogy jaj én már kiöregedtem ebből, hanem hálát adok az égnek, hogy nekem ebbe nem kell beszállnom.

A végére hagytam a legfontosabb dolgot. Azt hiszem az igazi fordulópont az életemben a lányom születése volt. A szüleim világához képest nagyon későn, 40 éves koromban jött. Anyám és apám 20 évesek voltak, amikor én születtem. Számomra ez akkor elképzelhetetlen volt. Apámék 22 évesen lakás kaptak, nekem ez idén 49 évesen adatott meg Szingapúrban. Mindig albérletben vagy bérelt lakásban éltem.

Most lesz 10 éves az én lányom és ha a jövőre gondolok én rá gondolok mindig. Magam miatt nem aggódom. Éltem már 50 évet, ha Putyin atomot dob ránk akkor se veheti el tőlem, amit átéltem. Ha elvisz minket az óceán vízszintjének az emelkedése és ennyi volt az emberiségnek, nekem már akkor is volt életem. De a lányom most kezdi az életét ez a világ az övék lesz. És ha van, ami hajt, ami még cselekvésre sarkal, az a róla való gondoskodás. Nagy saját szakmai céljaim nincsenek már. Docens vagyok egy egyetemen, létrehoztam egy-két dolgot az életben, ami ma is működik és az én kezem nyoma van rajta. Nekem ennyi elég. Pedig szakmailag van bennem ha megélem még olyan 20 év. Az elég sokmindenre. De már nincs bennem az a csillogó szemű rohanás valami felé. Nem is bírom már, és nem is érdekel. A jelenben élés azt is jelenti, hogy élményeket szeretnék, megélni dolgokat, belassulni dolgokhoz és nem várakozni, a jövőbe kitolni dolgokat. A munkám olyanná tett, mintha folyamatosan egy nagy sebességű autót vezetnék. Olyankor az ember több száz méterrel előre néz és mindig lemarad a pillanatról, amiben éppen van. Mindig a tervezés, az előre gondolkodás, gyűjteni valamire, programot, költségvetést írni valamire, ami 1-2 év múlva lesz vagy még később.

A lányom sokat segít abban, hogy a pillanatban maradjak. Olyan nagyon gyorsan nő, hogy bele kell kapaszkodni minden percbe amit együtt tudunk tölteni. Amikor kisbaba volt az egészen más volt, mint amikor 3-4 évesen szaladgált körülöttünk. Most már kis tini kezd lenni ez megint egy egész más kor és nem akarok elmenni mellette. Nagyon szeretek vele lenni, megyünk együtt Jiu-Jitsu edzésre, én csak ülök ott, ő edz és nemhogy nem érzem, hogy elfecsérelt idő lenne, hanem ez a legjobb amit tehetek. Nem nagyon érdekel mennyi email jött ez alatt az idő alatt.

Fogalmam sincs mi lesz ezután. Félek az öregedéstől. 50 évesen már érzem, hogy itt fáj, ott fáj, és nem tudom miért, de eszembe jut a halál. Megint valami, ami 30 évvel ezelőtt nem nagyon járt a fejemben. Egyszer mindenki meghal, de az – hacsak nem történik valami baleset vagy katasztrófa – olyan nagyon távoli, hogy beláthatatlan. Talán azért mert 30 év most már belátható számomra. Tudom, hogy elmegy mint egy pillanat. Így a halál is elérhető közelségbe kerül. Aztán elhesegetem ezt mert élnek még nálam sokkal idősebbek is és nem úgy néznek ki mintha haldokolnának. Szóval van élet 50 év felett is, nem kell a biciklit a temetőbe tolni. 😊