A fújjoló gyerekek országa

Egy lejtőn érzem magam. A viszonyulásom Magyarországhoz meredeken csúszik lefelé. Próbálok fűszálakba kapaszkodni. Hiányzik a magyar napsütés, a magyar táj. Gyerekfejjel mindig volt bennem egy élegedetlenség. Hogy semmi nem elég drámai, semmi nem elég kalandos Magyarországon. Hogy itt nincsen tenger, nincsenek magas, hőfödte hegyek, nem lovagolnak indiánok a prérin. Se medve, se farkas, nincsenek nagy anakondák vagy veszélyes mérgeskígyók, nem csattan fel a háztömbnyi bálna a csónak mellől és nem tekeredik hatalmas tornádó a pusztán. Minden olyan lankás, szelíd, ártalmatlan. 

Ma pont ez hiányzik legjobban. Amikor Észtországban éltem mindent olyan szélsőségesen vadnak találtam. Nagyon kemény, metsző a tél, késként vág az arcodba a szél és azok a valószínűtlenük sötét, sűrű fenyőerdők éjjelente a telihold fényének kontrasztjában mint hatalmas szörnyek nyúlnak ki feléd. Hamar át lehet élni a Kalevala (észt verzió Kalev poeg) vad, sötét világát. 

Szingapúrban fülledt nedvesen forró egzotikus fűszerszag lepi el a várost, hatalmas felhőkarcolók hasából zöld lombok buggyannak ki, indák és sűrű aljnövényzet fut, szalad fel a lábaikon és vagy szikrázik a nap a szemedbe vagy földre kényszerítő hevességgel villámlik és dörög valami hatalmas trópusi vihar. 

Mégis sokat járok álmaimban szelíd magyar a tölgyesekben. Zágrábból vezetve felfelé a Balaton felé, mindig lélegzetelállító a pillanat, amikor egy domb tetejére érve előszőr látszik a tó egy szeletkéje. A nyári esti naplementében Gyöngyösről vezetve az M3-ason vissza Pestre olyan mintha egyenesen a narancsba forduló napba vezetnék. 

Az emberek is így égtek belém. Nem tudom miért, nem is éltem még akkor, de van bennem egy kép Budapestről a 60-as évek esőtől csillogó utcáján a körúton visszatükröződik a neonreklámok fénye és a novemberi sötétben egy asszony két kezében cvekkerrel siet haza behúzott nyakkal a közértből. Fogalmam sincs honnan jön ez a kép a fejemben, lehet a Fortepan-on láttam, vagy összerakódik sok megélt kép a fejemben. Van valami meleg ebben a képben, az otthon melege, a biztonság, és még ha esik is, mégha szürke is minden mert a nagy bérházaokhoz a századelő óta nem lett hozzányúlva mégis minden olyan szelíd, barátságos és otthonos. Siet haza nézni a táncdalfesztivált. 

Mára megmérgeződött ez a kép. Az jut eszembe, hogy a nő lehet egy haza nem térő zsidó lakásában lakik, amire szabályos kérvényt adtak be annak idején, igényelni lehetett rendes közigazgatási eljárás keretében. Van ahol neve van ennek, hullarabló. 

Elhesegetem aztán ezt a képet. György Péter Apám helyett könyvére gondolok, amiről 11 éve írtam egy bejegyzést. Az mérgezhetett meg, nem is éltem 1944-ben, miért kell nekem ilyen gondolatokkal agyoncsapni azt a Budapestet, amit pedig nagyon szeretek? 

Tegnap mégis azt történt, hogy amikor olvastam a hírekben, hogy a magyar válogatott győzött Anglia ellen azon kaptam magam, hogy érdektelenül pörgettem tovább. A pár évvel ezelőtti EB alatt még néztem a meccseket is. Most mégcsak nem is tudtam, hogy játszani fognak (ennek mondjuk az is oka, hogy miféle bajnokságban). Aztán láttam sok FB falon a magyarkodó bejegyzéseket, amikor többes szám második személyben magunknak tulajdonítjuk a sikert és fanyalogtam magamban. Én azt, amikor Hofi falábúzza a focistákat (pedig micsoda focisták voltak azok a maiakhoz képest) ugyanúgy nem veszem magamra, mint amikor a csapat győz. Ők falábúak és amikor győznek akkor ők győztek, nem én. Én ugyan a km-t nem futottam ezért a győzelemért. Hosszú Katinka fantasztikus eredményei ugyanúgy nem az enyémek, mint az ő visszataszító személyisége és a színfalak mögötti kavarása Orbánékkal az uszodért a NER mögé állásért cserébe. Ezek egyikéhez sincs közöm. 

Szóval beletelt egy időbe míg elért engem a fújjoló gyerekek híre és az megint egy olyan pofon volt, ami vitt lejebb ezen a lejtőn. Egy percig sem hibáztatom a gyerekeket. Írtam erről régebben: akkor fejeztem be a lányom magyarra tanítását, amikor egy nyáron otthon voltunk és egy hónapig magyar óvodába járt. Jött haza óvonénizve és olyan jobbágy mentalitás jött ki a száján, hogy nem ismertem rá. Észtországban nem így beszélt. Nem tudom ezt az érzést elmagyarázni. Már a nyelvben benne volt valami, amitől nekem borsódzott a hátam. 

Ezek a szegény gyerekek ebben a stadionban csak megmutatták mi veszi körül őket és mit szívnak magukba, mint a szivacs. Reggel volt, itt aludt mellettem a 9 éves lányom, mert éjjel átjött és néztem őt összekuporodva a takarója alatt. Olyan megnyugtató érzés volt, hogy nem tud magyarul....