A Szingapúr sztori 1.

Karácsonyra megleptem magam Szingapúr alapítójának Lee Kuan Yew-nak önéletrajzi könyvével. Ez igazából csak az első könyv, a gyerekkorától az ország Malajziától való függetlenné válásáig tehát 1965-ig dolgozza fel a történteket az ő szemszögén keresztül. 

Nagyon szeretném megérteni ezt az országot. Annyira idegen, egyszerre lélegzetelállító és ijesztő, sikeres és elmaradott, globális és mégis nagyon ázsiai, okos és despota, gazdag és mégis törékeny. 

Már hónapok óta olvasom, messze vagyok még a végétől, mert egyrészt nincs sok időm, másrészt meg sokfelé elkalandozok, utánajárok egy-egy résznek, beszélgetek emberekkel, tényleg nagyon érdekel az egész. 

Apró részletekben, kiragadott elemeken keresztűl összeszedem a meglátásaimat ezen a blogon. Nem itt szerettem volna kezdeni. Szingapúrt 1819-ben alapította egy Thomas Stamford Raffles nevű angol és szerintem ez nagyon fontos fejlemény. Rengeteget olvastam az alapítás körülményeiről, végigjártam az itteni múzeumokat. Mégis a történet dinamikája szempontjából jobbnak látom, ha a közelmúlt történetével kezdem. Azzal, ahogyan Szingapúr függetlenné majd sikeressé vált, és ennek részleteit ismerve térjünk majd vissza a kezdetekhez. 

A világon végigsöprő dekolonizációs mozgalom hatására, és a helyi etnikai csoportok érzékenysége miatt jó pár éve már inkább azt szeretik hangsúlyozni, hogy itt a XIX. századot megelőzően is volt élet, egykor jelentős kultúrák a nagyon korai időktől tetten érhető kereskedés nyomai fedezhetőek fel. Ezeket is érinteni fogom, de az én meglátásom szerint hiba lenne Szingapúrt valamiféle ma divatos identitáspolitikai és nemzeti keretek között értelmezni.

Számomra Szingapúr a globalizálódó világ egyik mintapéldája annak minden előnyével és hátrányával együtt. Amit megérteni akarok belőle és ennek megfelelően amilyen szemszögből írok róla az ez a dimenzió. 

Miképpen vált a globális kereskedelem és az üzleti világ egyik jelentős központjává ez a parányi sziget és miféle emberek, miféle gondolkodással működtetik, élik, alakítják ezt a helyet? 

Lee Kuan Yew-t a mai Szingapúr alapító atyjaként emlegetik. 1923-ban született, a nagyapám korosztálya, aki 28-as volt. Az otthon egy ikonikus generáció. Itt (Szingapúrban) is, mert ők akkor voltak fiatalok, amikor az ország előbb a brit gyarmatbirodalomról majd egy rövid kitérő után Malajziáról leválva függetlenné vált. Ma őket a pioneer generációnak hívják. 

A ránézésre és neve alapján is egyértelműen kínai származású férfi, már Szingapúrban született. Itt a legtöbb család, akikkel találkozom általában a nagyszülőkig vagy azok szüleiig vezetik vissza a szingapúri létüket. Vicces, de eddig egyetlen angol származású, fehér férfi volt, akivel találkoztam és azt mondta, hogy a családja generációk óta Szingapúrban él, a XIX. században költöztek ide. 

A legtöbb családtörténet, amit hallok magam körül az arról szól, hogy egy dél-kínai településből a nagymama vagy nagypapa vagy az ő szüleik hajóra (dzsunkára) szálltak és nekiindultak Szingapúrba, a jobb élet, a munkalehetőség reményében vagy vállalkozási céllal, sok esetben viszont éppenséggel menekülve az éhség, a háború, az üldöztetés elől. 

A gazdagabbak kifizették a jegyet, családostul jöttek, szolgákkal, cselédekkel (rabszolgákkal kvázi vagy a szó szoros értelmében) és befektették a pénzüket, beszálltak valami kereskedéssel kapcsolatos üzletbe vagy századelőn a gumifa (rubber tree) termelésbe, ami akkoriban menő üzletnek számított. 

A szegényebbek pénz nélkül keltek útra, a munkaerőt rekrutáló ügynökök előlegezték meg nekik a hajóút költségeit, aminek a terheit aztán évekig nyögték kikötői munkákat végezve, építkezéseken dolgozva nagyon kemény körülmények között. 

Ma tulajdonképpen pontosan ugyanígy zajlik a bevándorlás Szingapúrba ugyanezekkel a módszerekkel. Anekdoták keringenek a Kínából érkező "arany" repülőkről, amiken bőröndszámra hozzák a készpénzt és az aranyat. Hong Kong és Szingapúr a két kedvelt befektetési pont, ahova az újgazdag kínaiak hordják (sok esetben menekítik) a pénzeiket és fektetik be ingatlanba, részvényekbe, vagy működtetik vállalkozásaikat szingapúri székhellyel.

És hajszálpontosan így zajlik a bangladesi, indiai kékgalléros vendégmunkások rekrutálása akiknek megelőlegzik a rekrutálóik a költségeket és hónapokig vagy évekig tulajdonképpen a tartozásaikat törlesztik. Ez mára elvileg törvénytelen, mégis ez történik, és mindig is így volt. 

Lee Kuan Yew egy viszonylag jómódú családból származott, a könyvében fényképeket mutat felmenőiről hagyományos kínai tisztviselő ruhában. A tény azonban, az, hogy gyerekkorában a kínai etnikumú Lee Kuan Yew nem beszélt kínaiul egyáltalán. Malájul beszélt, malájul játszottak a környékbeli gyerekekkel és a szülei angol (nem kínai) iskolába iratták be. Jó iskolákba járt, osztály és évfolyamelsőként végzett, nagyon hajtott arra, hogy ösztöndíjat kapjon a jogi tanulmányainak folytatására amit azonban keresztbehúzott a második világháború kitörése és Szingapúr japán megszállása. 

Sokat ír erről a traumáról. Egyrészt a japánok Szingapúrban is vérengzéseket követtek el, tömegesen gyűjtve össze és végezve ki kínai férfiakat sokakat személyesen levadászva azért mert a megelőző években anyagilag támogatták a kínai ellenállást. Másrészt azonban az is trauma volt számára, hogy összeomlott előtte a korábban legyőzhetetlennek tartott angol gyarmatbirodalom nimbusza. Említi egy rokonát, talán egy nagybácsi, aki hajókon szolgált és csodálta a fényes egyenruhájú, mindig egyenes tartású határozott angol tengerésztiszteket, hajóparancsnokokat és általában az angolok azt a benyomást keltették, hogy képesek komplex rendszereket precízen és fegyelmezetten működtetni. 

Lee Kuan Yew elmondása szerint szeretett volna ilyen lenni. Tehetséges, okos ázsiaként a királynő ösztöndíjával eljutni Angliába, jogot tanulni, tanulmányozni hogyan tudják ezt a hatalmas gyarmatbirodalmat ilyen hatékonyan megszervezni és ennyire sikeresek lenni. 

A japán megszállás azonban nagyon megalázó módon tépázta meg az angolok tekintélyét. A támadást délről az Indiai Óceán felől várták és habár be voltak rendezkedve egy északi támadásra is azt gondolták, hogy egy modern, motorizált hadsereggel a Japánok nem lesznek képesek keresztülverekedni magukat a maláj dzsungelen. De képesek voltak. A háború alatt a nácikkal (és a japánokkal) szimpatizáló Thaiföld gond nélkül átengedte területén a japán expedíciós hadsereget és ők nem várt gyorsasággal verték át magukat a dzsungelen egészen a félsziget déli csücskéig, Szingapúrig.

Ellentmondásos források vannak a támadás részleteiről, az egyik verzió szerint nagyon komoly kommunikációs hibák és félreértések voltak az angol parancsnokság és a harcoló alakulatok között, akik azt hitték visszavonulásra kaptak parancsot és amikor észbe kaptak a Japánok már egyszerűen besétáltak a szigetre és lehetetlenné vált minden további ellenállás. Az egykor büszke fehér börű angol és ausztrál katonákat rongyokban szállították táborokba a japánok. A túlélők csontvázzá fogyva tértek vissza a háború végén és a közte lévő időben a japánok szabadon garázdálkodtak Szingapúrban és Malajziában is. 

Esély nem volt arra, hogy az angolok ugyanabban a pozícióban térjenek vissza a térségbe. A sziget elvesztése nem csak legyőzhetetlenségüket és kikezdhetetlen hatékonyságukat kérdőjelezte meg, hanem máig is tartja magát az a narratíva, hogy végülis nem a saját hazájukat védték, amikor harcolni kellett volna szerencsétlenkedtek összevissza és a japánokat is meglepték mennyire könnyen vették be a startégiai jelentőségű Szingapúrt. Ezzel az angolok megítélése elmozdult abba az irányba, hogy a helyiekhez képest ők tényleg inkább csak megszállók, akik azonnal felszívódnak ha meg kéne védeni az országot. Ez ma is benne van a szingapúri gondolkodásban a fehér ember irányába.

Lee Kuan Yew csak egy véletlennek köszönheti, hogy meg tudott lépni egy olyan az utcáról összeszedett kínai csoportból, amit elhurcoltak a Japánok és az óceánparton ki is végezték őket. A források több tízezresre teszik az így kivégzett kínaiak számát a szigeten. Amikor azonban a helyzet valamelyest konszolidálódott Mr. Lee a logisztikáért felelős japán cégnél helyezkedett el, megtanult japánul (tehát hamarabb beszélt japánul, mint kínaul) és kedvező pozícióját arra használta, hogy elkezdett a fekete piacon kereskedni hiánycikekkel. Tulajdonképpel seftelt, ahogy magyarul mondanánk és nagyon jól ment az üzlet. 

Ír azonban egy nagyon fontos időszakról közvetlenül a háború végén. Amikor a japánok már vesztésre álltak és le is tették a fegyvert, de az angolok még nem érkeztek meg Szingapúrba vagy nem mutattak túl nagy aktivitást akkor elszabadult a pokol. Különböző csoportok, a kínaiak által inspirált maláj kommunisták, bosszúszomjas helyiek elkezdtek egyrészt saját ideológiájuk mentén embereket lincselni, likvidálni, és nagyon súlyos fosztogatások is voltak. A japánok nagyon szigorú rendet tartottak a háború évei alatt, gyakoriak voltak a kivégzések, kegyetlen testi fenyítések az ellenállás legkisebb jelére de köztörvényes bűncselekmények esetén is, Amikor a japánok hatalma meggyengült akkor elszabadult az erőszak és Lee Kuan Yew egyrészt ezt az angolok számlájára írta, hogy nem volt erejük elég gyorsan átvenni a hatalmat, másrészt azonban a maga számára azt a tanulságot vonta le, hogy ha nincs nagyon erős kezű rendteremtés a társadalom darabjaira hullik és iszonyatos erőszakhullám indul. 

A mai napig Szingapúr a kemény pénzbüntetések, a tiltótáblák, a fizikai fenyítés (botozás az iskolákban és az igazságszolgáltatás részeként) és a halálbüntetés (akasztanak) országa. Lee Kuan Yew, akinek a nevéhez az itteni berendezkedés kialakítása fűződik könyvében erre a háború alatt szerzett élményre vezeti vissza ultrakonzervatív álláspontját a rendteremtést illetően, és tegyük hozzá, hogy a függetlenné válás környékén a 60-as években kitört, halálos áldozatokkal járó, etnikai villongások a maláj és kínai lakosság között szintén ezt a meggyőződését erősítette meg. Ő úgy látja, hogy rend akkor van, ha valaki rendet tart, mert egy ennyire sokszínű, ezerféle érdek, ideológia és vallás mentén szétszabdált helyen ha a lovak közé van dobva a gyeplő, akkor az erőszak lepi el az utcákat.