Amikor nem működik a public-private-partnership

Nem nehéz észrevenni az írásaimból, hogy szociálpolitikus végzettségem ellenére erősen pro-business irányba mozdult el a beállítottságom. Ez egyrészt fakad a kelet-európai jóléti rendszerekkel kapcsolatos csalódottságomból, amit röviden én így tudnék összefoglalni: 

A magam részéről én nem számolok már azzal, hogy Kelet-Európában a Skandináv jóléti modellek, vagy akár csak a kontinentális nyugat-európai jóléti állam modellek akármelyike megvalósul. Nyugat Európában is jelentősen átalakultak ezek a rendszerek, de nálunk ez mindig is a inkább a vicc kategoriába tartozott. A politikai retorika szintjén ugyan eljutottunk oda, hogy már a "koraszülött jóléti államról" beszéltünk, de ez is inkább annak a cinizmusnak a része, ahogy a jobb sorsa érdemes társadalompolitikai berendezkedésből mifelénk mindig is inkább valami törpe utánzatott csináltak.

Másrészt rám az eltelt 10 évben nagyon nagy hatással volt az Észtországban szerzett tapasztalat és az ő pro-business (ha úgy tetszik neoliberális) hozzállásuk a gazdasághoz. Meggyőződésem szerint az észt rendszerváltás azért lehetett sokkal sikeresebb a magyarnál mert sokkal radikálisabban nyúltak hozzá ahhoz a jelenséghez, amit mi otthon "a "kádári Magyarország" jelzővel szoktunk illetni, és ami ott szerintem egy sokkal durvább, brutálisabb verzióban létezett a mi langyos gulyáskommunizmusunknál. Azt hogy ők ettől a jelek szerint sikerrel meg tudtak szabadulni az nagyrészt a piaci viszonyok, a kapitalizmus komolyanvételével van összefüggésben. Egyáltalán nem véletlen az, hogy ma Észtország nem a 800 éves sérelmei mentén hanem Európa startup fővárosaként van nyilvántartva.

Ez a poszt, most mégis egyfajta ellenpontozásként arról fog szólni, hogy nem mindent lehet ugyanarra a kaptafára ráhuzni, és kicsit annak is jelét akarom adni, hogy egyáltalán nem tűnt el belőlem a szociális gondolkodás csak nem tolerálom már sem a parasztvakítást sem a ködharapdálást, és ha valamiról azt látom, hogy 30 évig nem lép tapottat sem előre akkor azt nem erőltetem tovább. 

Ennek ellenére van fülem és szemem azokra a jelenségekre, amikben megjelenik. ujjászületik a szociális gondolat, akár úgy, hogy a piaci keretek között üti fel a fejét, akár úgy, hogy a hagyományos piaci keretek korlátaira hívja fel a figyelmet. Most azt hiszem ez utóbbiról lesz szó.

Történt Szingapúrban, hogy 2014-ben nagy csinadrattával átadtak egy többfunkciós stadiont Singapore Sports Hub néven, aminek a bekerülési költsége 1,3 milliárd szingapúri dollár volt, ami a mai árfolyamon olyan 357 milliárd forintnak felel meg. A beruházást egy magánvállalkozás finanszírozta és az eredeti szerződés értelmében 2035-ig (tehát 21 éven keresztül), az állam ezért évi 193,7 millió dollárt fizet a vállalkozásnak plusz állja a felvett hitelek és a működtetés költségeit. Ezidáig ez Szingapúr legnagyobb PPP beruházása.

Ehhez képest most az történik, hogy 12 évvel a szerződés lejárta előtt az állam úgy döntött, hogy kiszáll az együttműködésből és kivásárolja a piaci partnert. Meg kell jegyezzem a kilépés lehetőségéről eredetileg is volt egy kitétel a szerződésben ezért arra mindenféle vígaszdíj nélkül sor kerülhet. A kormány a jelek szerint úgy lépett bele a konstrukcióba, hogy tudta, hogy a helyzet menet közben megváltozhat és meg is változott.

De mi is történt itt tulajdonképpen? És főleg mi változott?

A kormányzat kommunikációjában az domborodik ki, hogy Szingapúrban jelentősen megemelkedett a sportolási lehetőségek és ennek mentén a megfelelő sportlétesítmények iránti igény, ráadásul ez kéz a kézben jár a kormányzat erőfeszítéseivel egy egészségesebb társadalom elősegítésére. 

A létrehozása óta a sport komplexum leginkább exklúzív rendezvényeknek adott helyett, például ha nem mondja le a lebénult arca miatt, akkor idén ősszel itt lép fel Justin Bieber, de rendeztek itt számos rangos nemzetközi sportrendezvényt is. 

A kormánynak azonban más tervei vannak, szeretnék a létesítmény inkább tömegsport és közösségi sport rendezvényekre használni. Például rangos élsport világesemények helyett, az iskolák közötti éves sportversenyeket szeretnék ebben a modern, nemzeti stadionnak tekintet komplexumban megrendezni. Tehát néhány világsztár atléta helyett a helyi gyerekek és általában véve a lakosok sportolási céljaira akarják használni.

Ez a PPP-t együttműködésben nem ment, mert a létesítményt piaci alapon működtető cég elsősorban a bevételek maximalizálásában volt érdekelt, míg a nem financiális hasznok (egészséges életmód, a közösségi használatból learatható politikai nyereség) nem jelentek meg a gondolkodásukban. 

A stadiont az állami tulajdonú SportSG szervezet fogja átvenni és a létesítmény fontos szerepet fog betölteni az egész környéket szabadidős és rekreációs területté alakító ún. Kallang Alive programban, melyet 2019-ben indított útjára a kormány.

A program egy 89 hektáros értékes vízparti területet alakít át különféle sport és rekreációs létesítmények létrehozásával elsősorban a közösségi sportolást és kikapcsolódást elősegítve. 

A képeken is látható, hogy a terület szívében helyezkedik el a Sports Hub stadion, de terveznek ide futball pályákat, teniszklubbokat, ifjúsági centrumot egy velodrome-ot, és ezeket a létesítményeket egy ikonikusnak szánt kör alakú sétáló és biciklis pálya veszi majd körül.

A kör érinti majd a vízpartot is, ahol a vizisportok kelnek életre de az egész térség úgy lesz kialakítva, hogy minden korosztály megtalálja benne a maga kikapcsolódási és szórakozási lehetőségeit.

Ez a nagyon radikális közösség felé történő nyitás nem fért bele a piaci partner excel tábláiba és véleményem szerint a Kallang Live program sokkal ambíciózusabb terve mozdította ki a 14 évvel ezelőtt kialkudott konstrukciót a pozíciójából. (A PPP-t megállapodás 2008-ban született).

Számomra a történet tanulsága az, hogy habár Szingapúrban (is) a piaci szférában a vízcsapból is a fenntarthatóság, társadalmi felelősségvállalás, befogadás és inklúzió folyik, amikor eljutunk a konkrét üzleti modellekig ez a fajta holisztikus gondolkodás még nagyon nem része a menedzserek excel tábláinak. 

Egy másik hatalmas beruházás, a Jurong Innovation District példáján látom, hogy az egyetemeketet, multicégek kutató-fejlesztő részlegeit és a hipermodern új automata high-tech gyártósorokat lakóövezetekkel és szórakoztató központokkal kombináló gigaterveiben nagyon szépen működik a piaci és kormányzati szektor együttműködése, a sport, egészség, család és rekreáció témájában ez nem sikerült.

Az olimpiai játékok idején készítettem egy videóösszeállítást arról, hogy Szingapúrban miért nincs olyan nagy becsben tartva, hogy ki nyer milyen aranyérmet világversenyeken és hogyan fókuszálnak inkább a tömegsportra és a lakosság egészségi állapotának karbantartására a sporton keresztül.

A PPP beruházás kapcsán még annyit szeretnék megjegyezni, hogy a megszólaltatott szakértők szerint itt egy tudatos előregondolkozás volt, ami egyik partnert sem hozta méltánytalan helyzetbe. A public-private együttműködés a 2008-as gazdasági válság kellős közepén született, amikor úgy tudott gyorsan egy hatalmas beruházást megvalósítani a kormány, hogy az nem terhelte meg egy hatalmas összeggel a költségvetést. Az már más kérdés, hogy az eredeti tervek szerint 2010-ben kellett volna átadni a létesítményt és erre csak 2014-ben került sor mialatt a beruházó cég háromszor cserélt menedzsementet és mindenféle gondok voltak a komplexum minőségével is sokáig. Így is elmondható azonban, hogy a beruházás létrejött egy olyan időszakban, amikor a kormánynak nagyon máshol kellett a pénz. 

2022-ben azonban már nem a pénz, hanem az épület kellene jobban és arra használva, amire eredetileg tervezték. A közösség, a lakosság szolgálatába állítva. Ilyen szempontból a történet nem a PPP beruházások kudarcáról szól feltétlenül, hanem egy ügyes ütemérzékről, hogy mikor van szükség és mikor van értelme piaci szereplőket bevonni, de arról is, hogy megfelelő szerződéssel aztán a helyzet változásával meg is lehet szabadulni tőlük.