Egymásba érő kultúrák

Nagyon érdekes számomra az Szingapúrban, hogy mennyire elválik egymástól a származás és az identitás. A magam bőrén is érzem, pedig még csak jövőre lesz 10 éve, hogy elhagytam Magyarországot, hogy apránként, elemenként alakul ez, mert a találkozások nyomott hagynak az emberen. 

Engem pedig pont ezek a találkozások érdekelnek. Ráadásul az építő, megtermékenyítő, inspiráló találkozások. Nemrég voltam az Asian Civilisation Museumban és ott találtam ezt a kihajtható oltárt, ami szerintem tökéletesen szimbolizálja azt, amit ebben a posztban mondani akarok.

Fantasztikus ahogy keveredeknek ebben az oltárban a hagyományos kínai motívumok a keresztény szimbólumokkal. Ez történik az emberekkel is, amikor útra kelnek, vagy éppen hozzájuk érkeznek nagyobb számban mások. Úgy hagyunk nyomott egymáson, ahogy ezena kihajtható oltáron hagyott egyszerre nyomott az európai és ázsiai világ.

Ez az egymásra hatás ráadásul az én véleményem szerint nem a kisebbség, a marginális határszéli jelenség, ahol egymásba érnek nagy monolit tömbök. A nagy monolit tömbök (illuziója) a marginális jelenség valójában, az egész történelmünk nem szól másról mint találkozásokról. 

Az ukrajnai háború kitörése kapcsán (de nekem ilyen volt a 90-es évek elején a jugoszláv polgárháború is) értem, megélem, miért a konfliktusok, a háborúk, a forradalmak azok, amiket a történelem oktatásában hangsúlyosnak tartunk. Olyan megrázó, meghatározó, traumatikus élmény egy háború, hogy nem véletlenül általában korszakváltó is, nagyon nehéz egy egy ilyen trauma után visszatérni ugyanabba a valóságba. 

De sajnos ennek van egy olyan következménye is, hogy hajlamosak vagyunk kevesebb figyelmet szentelni, a nem-konfliktusos, építő jellegű találkozásokra, arra a sokkal lassabb, kevésbbé karakteres folyamatra, amikor egymásba folynak kultúrák, amikor egymást gazdagítják, hatással vannak egymásra.

Én jobban örülnék neki, ha a történelem oktatásban több ilyen jelenség, folyamat lenne kiemelve és nem kvázi tömeggyilkos hadvezéreknek lenne szobra mindenfelé, hanem mondjuk azoknak a kereskedőknek vagy mesterembereknek, akik egy-egy technológiát, szokást továbbadtak másoknak. 

Fantasztikus tanulmányok, videók vannak arról, hogy miképpen terjedt el egy-egy technológia jellemzően a selyemút mentén, hogy a tűzhelyek, kovácsműhelyek, főzési praktikák, építkezések miképpen hatottak egymásra azokon a környékeken, amiket érintett ez a kereskedelmi útvonal, ott ahol nagy volt a mozgás, sok volt a kultúrák közötti találkozás. Ezekről mi alig tanultunk valamit az iskolában, de hogy ki hány embert írtott ki ahhoz megjegyzendő, bemagolandó évszámokat kötöttünk.

Egy magyar példával is tudom érzékeltetni ezt. Engem nagyon érdekel a török hódoltság alatt virágzó tőzsérek (marhakereskedők) világa. Hát a történelemórákon sokat nem hallottam róluk. Az egész Mohács utáni korszak úgy örökítődik tovább mint a nemzetpusztulás, a minket folyamatosan sújtó vész önsajnálatra alkalmat és indokot adó példája. 

Pedig ha próbálnánk a bajban is a megoldást keresni, akkor rátalálhatnánk arra, hogy paradox módon éppen a török háborúk pusztítása tett elérhetővé újra hatalmas szabad legelőget és ezeken megjelent a szívós magyar marha, amire egy tudatos iparág épült és ami egy időben a szó szoros értelmében az éhhaláltól mentett meg európai városokat. Én még azt is kiemelném itt, hogy ezt a kereskedést a török nem hogy akadályozta volna, nagyon is bátorította, és a folyamatos ellenségeskedések, végvári harcok közepette volt egy ellentétes előjelű folyamat, a kapcsolódás, a kereskedés, a kultúrák közötti közlekedés korszaka a marhakereskedés felvirágzása, ami egyébként a kapitalista jellegű vállakozói kultúra egyik előfutára volt Magyarországon és majd egy külön posztban szeretnék rámutatni arra, hogy ennek a korszaknak az eltűnése mennyire jellemző módon viseli a mai Magyarország tüneteit is. 

Szóval nekem úgy szemem, fülem lett az ilyen találkozásokra és itt Szingapúrban nagyon érzékletes példái vannak annak, hogyan érnek össze kultúrák, hogyan oldódnak fel identitások egymásban és ráadásul milyen gyorsan, 2-3 generáció alatt megtörténik ez. 

Egyre óvatosabb vagyok például azzal, hogy a kinézete alapján egyértelműnek vegyem azt, hogy ki kicsoda. A bőrszín, a tipikus rassz jegyek nagyon lassan változnak meg, de az emberek belső világa, énképe, identitása, és a kifelé mutatott viselkedése viszont nagyon gyorsan meg tud változni. 

Találkoztam nemrég egy indiai nővel. Csak meg kellett szólalnia és tudtam a new york- akcentusából, hogy ez egy amerikai nő. De most Indiában él, esküvőket szervez jómódú családoknak. Teljesen indiainak néz ki, ugyanakkor nyugatiasan öltözködik és a viselkedése, a mimikája, a beszédmódja a világhoz való viszonyulása nagyon amerikai. Mi számít? A vér vagy a találkozások egymásrahatása? Mi erősebb? Hogy az apja, anyja, ősei honnan jöttek, mit csináltak? Vagy az, hogy milyen színű útlevelet tart a kezében és mi van az állampolgárság rovatba írva? Vagy az számít, hogy hogyan viselkedik, milyen értékeket vall, milyen rajzfilmeken nőtt fel gyerekkorában? Esetleg megengedhetjük neki, hogy maga válasszon identitást és azt tegye ki a kirakatba amit ő akar?

Családi barátok négy tizenéves gyerekkel átjönnek vendégségbe hozzánk. Kinézetre kínaiak mindannyian. Kérdezem tőlük, 

- Otthon milyen nyelven beszéltek egymás között? 

- Angolul.

- Kínaiul akkor egyáltalán nem is beszéltek?

- De a nagymamával egy kicsit, ők nem beszélnek angolul. 

Az csak hab a tortán, hogy az a nagymama se "kínaiul" beszél, ami a mandarin nyelvet jelenti legtöbbször, hanem a kínainak valamelyik déli dialektusát, a hokkient vagy cantonese nyelvet. A különbség sokkal nagyobb, mint nálunk a tájszólások, a palócos beszéd, vagy a szegedi "ő"zés, vagy az erdélyiek míves magyar nyelve. 

Ennek fordítottja is létezik. Prosperáló szingapúri élelmiszeripari cég, halból csinálnak ilyen labdaszerű golyókat, itt az népszerű étel, sokféleképpen használják. A cég dolgozói kínai származású szingapúriak és kiderült számomra, hogy a munkahelyi nyelvként a teameken, találkozókon a mandarint használják. Mert ez a kényelmesebb számukra. 

Igen ám, azonban ha leülnek a géphez, és levelet írnak ugyanazoknak az embereknek, akikkel akár csak percekkel ezelőtt kínaiul beszéltek egy teamen, akkor azt már angolul teszik. Miért? Mert kiderült írni már nem tudnak kínaiul. Beszélni még az a kényelmesebb, nézik otthon kínaiul a TV sorozatokat, és a munkában is gördülékenyebb a kommunikáció, de megáll a tudomány ha a bonyolult kínai karakterek világában kéne írni olvasni. 

Dolgozik a teamben egy indiai nő is, ő is folyékonyan beszéli a mandarint, elmondása szerint a hokkien és a cantonese nyelveket is. Írni, olvasni nem tud kínaiul, angolul kommunikál írásban. Kérdeztem tőle valamit Indiáról. Azt mondja fogalma sincs, az ő családja Malajziában él ők onnan "származnak". Hindi nyelven már nem is beszél, de időnként még sáriban (az a jellegzetes indiai ruha, amit a nők magukra tekernek) látom.

Fordított példa megint az a kínai fickó, aki a Little India negyedben dolgozik, saját boltot vezet és folyékonyan beszél tamilul. 

Hosszú publicisztikát olvasok egy angol nyelvű észt internetes portálon. 

What is wrong with the concept of “Estonian Russian”?   

Mi a gond az észt-orosz megjelöléssel? Mármint azzal ha az észtországban élő oroszokat ilyen módon emlegetik. A cikk egy "észt-orosz" blogger Ksenia Niglas bejegyzésére hivatkozik, aki a TikTok-on vetette fel, hogy neki problémái vannak ezzel a megjelöléssel.

Ksenia arról beszél, hogy amikor ezt a megjelölést (Estonian Russian, eestivenelane, észt-orosz) hallja akkor mindig úgy érzi, hogy a ő orosz identitásán van itt a hangsúly, azt kell külön megjelölni, hangúlyozni, miközben neki semmi köze nincs Oroszországhoz, azt leszámítva, hogy orosz az anyanyelve. 

“I am an Estonian citizen, I speak the Estonian language, I share Estonian values, I participate in Estonian culture.”

"Én észt állampolgár vagyok, beszélem az észt nyelvet, Észtország értékeit tekintem a magamének és része vagyok az észt kultúrának."

 A komment cunamiban aztán kapott hideget-meleget:

"Attól még, hogy valaki beszéli annak az országnak a hivatalos nyelvét, ahol él, és attól még hogy állampolgára annak az országnak az nem fogja megváltoztatni a nemzetiségét."

"Te észt-orosz vagy, ha a nemzetiséged orosz".

"Te észt-ororsz vagy, ha otthon az orosz nyelven nőttél fel".

"Mitől vannak neked ilyen identitás problémáid? Nem egyértelmű számodra a családfádból, hogy hova tartozol?

Látszik ezekből a példákból, hogy a hozzászólások többsége nem megengedő, nem beengedő, befogadó és ami számomra a leginkább feltűnő az az, hogy maguknak indikálják a jogot hogy valaki más identitását meghatározzák. Még a cikkben megszólaltatott (észt) professzor is azzal magyaráza a jelenséget, hogy az észt identitás messze túlmutat a puszta állampolgárságon és az egyik kitételnek például a közös (shared) múltat teszi. És valóban, a hivatalos észt politika csak azoknak az oroszoknak adott állampolgárságot a Szovjetúnióból való kiválás után, akik bizonyítani tudták, hogy 1938 előtt is az országban éltek a felmenőik. A nyelvben is szigorúan kizárólag az észt nyelv a hivatalos nyelv, tekintet nélkül arra, hogy a lakosság 26 százaléka orosz ajkú.

Ksénia maga egyébként az orosz ajkú észt (Russian speaking Estonian) kifejezést preferálná és, amikor Észtországban éltem magam is ezt a kifejezést használtam. 

Szingapúr hivatalos politikája ezzel szemben az, hogy négy hivatalos nyelv van. Az angol, a kínai, a maláj és a tamil. Az angolnak egész egyszerűen nincs jelentékeny etnikai képviselete az országban, az itt élő pár százezer angol nyelvű országból származó emberek döntő többsége valamilyen munkavállalási engedéllyel (tehát vendégmunkásként) dolgozik az országban a multicégek, bankok valamelyikében. Az angol ráadásul a gyarmatosítók nyelve, akiknek az uralma alól az 50-es évek végén nagyon szerettek volna már a helyiek felszabadulni. És mégis, az ország függetlenné válásakor ezt a nyelvet tették meg az egyik hivatalos nyelvvé. 

A 2020-as népszámlálás adatai szerint Szingapúrban a tamil származású indiaiak aránya 3,48%, ez majd 200.000 embert jelent és mégis a tamil nyelvet is hivatalossá tették. 

Az is igaz ugyanakkor, hogy van Szingapúrban etnikai nyilvántartás és az etnikai zárványok kialakulását elkerülendő, állami bérlakáshoz (ami itt a meghatározó lakhatási forma) etnikai kvóták alapján lehet jutni. Tehát ha egy adott lakókörnyezetben már a népességaránynak megfelelő arányú maláj van, akkor ott lakást (bérleti jogot) már csak kínai, india és "other" (más) besorolású ember vehet. Én egyértelműen "other" vagyok, a lányom, akinek az anyja szingapúri (kínai) szintén érdekes módon "other" hiába tőzsgyökeres szingapúri az egyik szülője.  

A kultúrák egymásba érése, egymásra hatása megállíthatatlan és ez a közhiedelemmel ellentétben nem a modern világ eredménye. Habár nagyon nagy az igyezet arra, hogy ezt a folyamatos interakciót és egymásra hatást (keveredést) negligálják és tagadják, a főáram ehhez képest mégis ez és mindig is ez volt. 

Észtországban hamarosan meg fogják szüntetni az orosz nyelvű oktatást az iskolákban. Mármint nem az orosz nyelv, mint idegen nyelv oktatását, hanem az oroszul működő általános és középiskolákat. Ezt azzal indokolják, hogy az orosz ajkú kisebbség az élet minden területén hátrányokat szenved, nem integrálódnak a társadalomba. Ezt a folyamatot az ukrajnai fejlemények még inkább gyorsítják, bár nem vagyok teljesen biztos abban, hogy a most nagy számban az apró országba érkező ukrán menekültek és a startup szféra által vonzott globális kozmpoliták nem fognak-e új ellensúlyt képezni a monolitikus törekvéseknek. 

Azokat a kutatásokat sajnos nem szokták ugyanilyen gyakorisággal idézni, amik azt mutatják ki, hogy valóban az orosz ajkú lakosság az élet szinte minden területén hátrányosabb helyzetben van, azonban azok az oroszok, akik egyszerre igazodnak el az észt és az orosz kultúrában (tehát mint Ksenia) az országos átlagnál magasabb arányban töltenek be vezető állásokat és élnek sikeres életet. Az észt és orosz kultúrában is otthon lévő ember, nem pusztán beépül, integrálódik az észt kultúrába, hanem aktívan alakítja is azt. Egy új minőséget, egy új észtet hoz létre, és egy új oroszt is. 

A 2015-ös migráns válság környékén volt talán, amikor egy újságcikkben olvastam egy svéd politikusnak tulajdonított megjegyzést, miszerint ők szeretnék ha minden svéd lakna külföldön (tehát migráns lenne), mert nagyon nagy szükség van világlátott emberekre.

Hajszálpontosan ugyanezt mondta a szingapúri gazdasági miniszter is tavaly, amikor arra felelt, hogy miért még mindig "küldöldi tehetségek" vezetik a legnagyobb szingapúri pénzintézményeket amikor az ország egyetemei világviszonylatban az elsők között vannak. Azt mondta, hogy a helyiekből még mindig hiányzik az a világlátás, más kultúrákkal való találkozás tapasztalata, ami egy globális cég vezetéséhez ma már elengedhetetlen.