Partizán olvasókör

Nagy érdeklődéssel szoktam nézni a Partizán Youtube csatorna Olvasókör sorozatát. Két általam nem ismert fiatalember Sipos Balázs és Lengyel Imre Zsolt beszélgetnek Gulyás Marci jelenlétében (ok, néha ő is hozzászól). Hogy nem ismerem ezeket az embereket, az jól mutatja a tájékozatlanságomat, de éppen erről szól ez a bejegyzés, hogy kell-e nekem tájékozottnak lennem? 

Az az igazság, hogy lenyűgözve nézem a videókat. Nem tudom hány lehet, innen üzenem a Partizánnak, hogy nekem nagyon nehéz volt a Youtube-oldalon specifikusan rákeresni, ezért azt nézem, ami felugrik. Hálistennek a Youtube algoritmusa ma már olyan, hogy megnézek egy videót és aggresszívan dobálja a hasonlókat a témában. 

A lenyűgözöttségben azonban van egy szörnyülködés is. Egyszerre nagyon izgalmasak és érdekesek a beszélgetések, amikor értem, és frusztrálóan idegesítőek, amikor elveszítem a fonalat. És ez elég hamar bekövetkezik. 

A koncepció valami olyasmi, hogy előre kiválasztanak pár írást, olyan írásokat, amik az irodalomról, annak szerepéről, az azzal kapcsolatos elvárásokról szólnak és ezeket elemzik illetve ezekkel kapcsolatban beszélgetnek. 

Direkt nem néztem utána, hogy kik ezek az emberek és majd el is mondom miért. 

A videókat nézve az jön át, hogy Lengyel Imre Zsolt talán kritikus lehet, tehát olyasvalaki, aki megjelent könyvekről kritikákat ír, gondolom irodalmi folyóiratokba. Ezt képzelem róla és tenyleg annyira nem vagyok képben, hogy nekem fogalmam sincs, hogy a kritikus az milyen munkahely? Hogy ő mondjuk, mint újságíró van alkalmazásban egy újságnál, és akkor oda ír, vagy szabadúszó, aki ír oda, ahol megveszik, saját kiadványai vannak esetleg, meg jár pénzért estekre? Megint jön ki a menedzser a számon, nem tudom mi az üzleti modell, a státusz. Azt tudom, hogy a színészek megjegyzéseket szoktak tenni kritikusokra, és gondolom a színikritikus az egy egész más szakma, de ugyanígy lóg nekem a levegőben, hogy ez miféle munka, tanítanak ilyet valahol, mi ez? 

Mindez csak azért taglaltam ilyen hosszan, hogy bizonyítsam teljes tájékozatlanságomat. 

A másik fiatalember Sipos Balázs többször hivatkozott az ELTE-re ezért ő talán ott tanít, de nem tudom mit. Magyar szakot tanároknak? Irodalomtörténetet a Bölcsészkaron? Valami ilyesmi lehet. Volt a beszélgetéseiknek egy szelete amiben éppen arról volt szó, hogy mi a különbség a tudomány és a kritikus irodalomhoz való viszonyához. 

Engem ámulatba ejtett az egész. Jó és rossz értelemben egyaránt. 

Intellektuálisan nagyon tetszett, nagyon behúzott az, amiről és ahogyan beszéltek, amikor értettem miről van szó, akkor nagyon odaragasztott. Érdekfeszítő amiket mondanak, és néha háromszor is meg kellett hallgatnom egy-egy részt, hogy megértsem vagy hogy megragadjon a fejemben az, amit mondani szerettek volna. 

Kiemelek pár dimenziót és ezeken keresztül próbálom érzékeltetni mi volt számomra érdekfeszítő:

A szinte matematikai igényű elemzés

Ez a beszélgetéssorozat nekem az absztrakció, absztrakciójának az absztrakciója. Ezt nem kritikaként mondom, hanem számomra így nyert értelmet az, amit csinálnak. 

Mert van alapból az irodalom, amikor egy ember ír egy könyvet. Ez lehet szépirodalom, nem tudom, hogy ide tartozik-e a vers, lehet gyerekkönyv, ponyva, mit tudom én. 

Aztán vannak emberek akik az irodalomról írnak könyveket, cikkeket, tanulmányokat, mégpedig vagy az egyes művekről kritikusként, vagy ilyen művészettörténész, irodalmár jelleggel, amiben úgy általában írnak, tehát valamilyen szinten absztrahálják az irodalmat, mint jelenséget, és ezen az absztrakciós szinten műveleteket végeznek vele. Besorolják áramlatokba, izmusokba, történelmi, politikai, filozófiai, ideológiai összefüggésekbe, mindenféle elvárásokat, mércéket támasztanak vagy éppen újakat alkotnak esetleg ellenkező irányban létező mércéket kérdőjeleznek meg. 

Na és ebben a beszélgetéssorozatban ezt a már absztrahált tartalmat, ami paradox módon szintén mindig egy írás, egy szöveg, elemzik és beszélik át, egy újabb absztakciós szinten őket áramlatokba, izmusokba, történelmi, filozófiai, ideológiai összefüggésekbe helyezve, mindenféle elvárásokat, mércéket támasztva vagy éppen megkérdőjelezve azokat. 

Nekem nagyon tetszett az a módszertani alaposság és fegyelem, ahogy Lengyel Imre Zsolt egy-egy szövegre támaszkodik és annak fogalomhasználatát a szövegből próbálja megérteni. Ez egy nagyon tiszteletteljes álláspont szerintem. Nekem nagyon szimpatikus. Kicsit arra az ókori görög vitakultúrára emlékeztet, ahol a másik álláspontjának a megismétlésével kell kezdenem a magam gondolatainak a kifejtését. Beszélgetőpartnerei előszeretettel engednek meg saját értelmezéseket adni, Gulyás Marci újmarxizmusa mint a kalapács, mindent beverendő szögnek lát, mentségére legyen szólva, hogy nagyon fegyelmezetten visszahúzódik ezekben a beszélgetésekben. Lehet néha egyébként ő sem érti miről is van szó.

De ez a szinte természettudományos alaposságú fegyelmezettség nekem nagyon tetszett és mivel én életemben nem olvastam még irodalomkritikát, nem tudom, hogy ez a műfaj sajátja-e vagy Lengyel Imre Zsolt tiszteli annyira a szerzőket, hogy az ő világukból kiindulva az ő fogalmaikkal közelít egy-egy szöveghez és ezt alaphelyzetként elismerve tesz esetleg kirándulásokat, összehasonlításokat onnan, de az már az ő hozzáadott értéke. 

Mindenesetre nagyon jó őt hallgatni, mert egyszerre teszi az embert kiváncsivá az eredeti szöveg iránt és megy el kirándulni vele a beszélgetésben. 

Kiemelkedő műveltség

Sipos Balázs műveltsége lélegzetelállító. Nem is tudom mi a jó szó erre, márpedig sokszor éppen a jó szavak kereséséről szól a műsor. Olvasott? Művelt? Kultivált ugye......ezzel most azért játszok hirtelen, mert angolul itt Szingapúrban, ami valljuk be nem a magaskultúra fellegvára, az angol cultivated, kifejezést a jó modorú, jól öltözött, elegáns (khm gazdag) emberre szokás használni, aminek van egy elites, osztály jellege. Maradjunk az olvasottnál. Már Bödőcs Tiboron és a könyvein, interjúin, sőt még a standupjain is észrevettem, hogy nagyon olvasott, ő (is) otthon van a magyar irodalomban. 

Én őszintén nem tudom, hogy ez önmagában való érték-e mert az én világomban ez egy "niche". Tehát az aki 1952 visszamenően tudja az összes baseball játékost és megvan neki mindenki kiskártyán az ugyanúgy lehet tájékozott, olvasott, művelt csak egy másik világban. 

Az én kicsit földhöz ragadt menedzserszemléletemben ez úgy kell életre, hogy elismerésre méltó teljesítményként akkor válik, amikor ez szakértelem lesz, tehát ezzel foglalkozik valaki és a tudása értéket hoz létre. Például egy egyetemen vagy az irodalomról zajló diskurzusban egy folyóirat hasábjain. 

És itt abszolút erről van szó. Engem minden tudás lenyűgöz, számomra vonzóak azok az emberek, akik értenek valamihez és szeretem nézni őket, amikor megcsillogtatják a tudásukat vagy készségeiket. Ez teljesen mindegy, hogy hip-hop tánc vagy operaária.

Ezt a két embert nagyon jó hallgatni....ismétlem, már amikor értem. 

A kulturális elit érthetetlensége

És itt jön a kritikai megjegyzésem. Kezdjük egy önkritikával. Az én irodalomhoz, és általában a művészethez való hozzáállásom, és megint nem tudom, hogy a jó szót használom-e, abszolút naív. Ez alatt azt értem, hogy kizárólag élmény alapú. Tetszik nem tetszik, lefoglal, elgondolkodtat, szórakoztat, kikapcsol, inspirál, megnyugtat vagy éppen fellelkesít. Én nemhogy az irodalom kapcsán nem követem, nem vagyok tisztában azzal, hogy ki hova tartozik, mit kell róla tudni és mire gondolhatott a szerző, de én még filmeket se így nézek, sőt. 

A feleségem, akárhányszor hazajövünk egy moziból még a kabátját is alig veszi le már megy az internetre és olvas mindent, hogy mi volt az eredeti sztori, ki a rendező, nézi a behind the scenes videókat és nyomja nekem a szöveget a színészről és a színésznőről, hogy tudtam-e, hogy....

Én ennek ellenkezője vagyok. Én benne vagyok a történetben és kifejezetten zavar, ha elmúlik a varázs. Hogy itt egy stáb volt kamerával meg asszisztensekkel a jelenet mögött. Nem érdekel ki rendezte...én egy legendát, egy mítoszt nézek, egy világba megyek kirándulni és mélységesen kiábrándító amikor kiderül, hogy a színésznőnek van férje a valóságban és nem is úgy hívják. Mondok egy példát. Én a Scarlet Johansson által alakított karakterért teljesen odavagyok a Lost in Translation című filmben. Nekem évekig fogalmam sem volt arról, hogy azt a Sofia Coppola rendezte, aki "annak" a Coppolának a lánya, mert eszmbe nem jutott megnézni, hogy ki a rendező. A filmet vagy 10-szer láttam viszont. És a mai napig nagy csalódás számomra a filmbéli szerepénél sokkal ércesebb, karcosabb, harcosabb, határozottab Scarlet Johansson-t látni, nem is szeretek vele interjúkat nézni. 

Namost pont ugyanez a jelenség zajlik le bennem, amikor nem keresek rá az interneten (és ennek a bejegyzésnek a kedvéért se tettem meg), hogy kicsoda micsoda Lengyel Imre Zsolt és Sipos Balázs. Számomra ők is egy történet, amiben benne vannak, amikor ezekben a videókban beszélgetnek. Olyankor kicsit ott vagyok velük és számomra kiábrándító lenne kijönni a történetből. Én sokkal inkább vagyok kíváncsi a következő évadra, mint a szövegkörnyezetre, az ő szakmai, ideológiai, politikai hátterükre élettörténetükre, tehát mindarra, amit éppen az absztraháló elemzések használni szoktak.

Tehát én az absztrakció, absztrakciójának absztrakciója játékban a legelső szinten le vagyok ragadva, nekem az alapművet lehet eladni és ahhoz képest történik velem, bennem valami.

Innen ered a tájékozatlanságom is. Nem vagyok otthon irányzatokban, nem tudom kire nem találtam még rá, kit illene, kéne olvasni. Utóljára 18 éves koromban szakközépiskolában volt olyan, hogy irodalmat (ami nem szakirodalom) valaki felszólítására olvastam. Gyerekkoromban anyám könyvespolcáról szedtem le a könyveket, és abszolút találomra, esetleg cím alapján szúrtam ki egyet-egyet. Nagyon sokszor előfodult velem, hogy ajándékba kaptam könyvet (így ismerem meg Hrabalt, de Tolkien-t is vagy Jean Cucteau-t) és fogalmam sem volt arról, hogy ez most ponyva vagy magaskultúra, és talán a mai napig nem tudom megítélni. Eszterházy Péter egy könyvét úgy olvastam el, hogy tudtam, hogy ő híres. Nem tetszett. Láttam, hogy játszik a szavakkal, de nekem erről Geszti Péter jutott eszembe és egyáltalán nem szórakoztatott. Egy barátomtól kaptam egy Hrabal könyvet úgy, hogy halvány lila gőzőm nem volt róla, hogy az ki. Elolvastam és ő talán az életemben az egyetlen szerző, akinek akkurátusan MINDEN egyes magyarul elérhető könyvét megvettem és kiolvastam. Kunderát már nem. Voneggutot sem, bár ez utóbbi nagyon tetszett, bármit olvastam tőle. 

Sokszor használják ezek a fiatalemberek a kanonizálás, kifejezést, ami talán éppen az ő munkájuk, hogy valaminek az értékét, helyét megmutassák, valamire felhívják a figyelmet és gondozzák, gondoskodjanak róla, hogy fennmaradjon. Én képtelen vagyok így olvasni, ennek mentén olvasni, nekem a művészet (és számomra az irodalom művészet és nem a népnevelés, a forradalom vagy a magaskultúra eszköze) ennél sokkal szabadabb, ficánkolóbb, játékosabb és főleg személyesebb. 

Miért ragadtam mégis a képernyő előtt és miért várom most is, hogy legyenek további részei a beszélgetésnek? Mert számomra ők is egy médiatermék, ha úgy tetszik művészet. Tehát egy lehetséges módja a világ megélésének és nagyon hálás vagyok nekik, hogy elvittek kirándulni az ő világukba. A találkozásom velük ugyanúgy véletlen (Youtube algoritmus), mint ahogy 13 évesen Robert Merle a kezembe akadt (ott volt a nappalink könyvespoltján és míg TV-t néztünk az unalmas részek alatt a fejemet oldalra fordítva olvasgattam a könyvcímeket. És volt az a pont, ahol levettem a polcról. Robert Merle: Csikóéveink)

Amikor elveszítem a fonalat az nagyon frusztráló érzés. Pedig ők ketten még egész érthetőek, van egy megosztott Google Drive file Bagi-Sipos vita címen az egyik videó alatt és abba beleolvasva az agyam majd kifolyt. 

Én szociológiát tanulva éltem meg azt, hogy az (is) egy olyan tudomány, amihez 30 évig kell olvasni, hogy elérj oda, ahol a szakterület tart és talán marad 2 éved, hogy hozzátegyél valamit. 

Itt is pont ugyanez volt az érzésem. Hogy akik irodalommal foglalkoznak, azok olyan hihetetlenül mélyen beleásták magukat egy világba, egy fogalmi keretrendszerbe, történelmi, irodalomtörténeti, filozófiai hivatkozásokba, saját értelmezésekbe, hogy egy bekezdésen vagy mondatfüzéren belül annyi utalás van, hogy, mint egy jogtárban minden lábjegyzetnek utána kéne nézni, mindent el kéne olvasni és minden szálat fel kéne fejteni. És erre csak annak van ideje, akik ezzel foglalkoznak. 

Ez egyébként el is hangzik valamelyik műsorban, hogy pont ez a kulturális elit feladata és ebben az értelemben ők így őrzik a lángot. Ebben az értelemben ránk (olvasókra, hozzá nem értő közemberekre) nincs is szükség, a kánon őrzői egymásnak egymásról írnak. 

 Ez az ami nekem nem tetszik, és alighanem innen jön az a menedzser szemléletű kérdésem az elejéről, hogy ki fizet ezért? 

Az külön hab a tortán, hogy a két szakértőn felül a Partizán csatorna és különösen Gulyás Marci teljes nyelvezetére jellemző egyfajta okoskodó műmájerkedés, de ezért ő meg is kapta a magáért a "problematizálásról" szóló születésnapi videósszeállításban.

Vagy 12 évvel ezelőtt írtam egy bejegyzést arról, hogy egy múlt századeleji pszichonalatikus írást olvasva megragadott annak görög/latin hívatkozásokkal tűzdelt ma már klasszikusnak tekintett stílusa, ami akkor (ennek) a tudománynak a nyelve volt. A Ferenczi Sándor által írt könyv egy ponton hivatkozik a spártai Leonidasz királyra és én megjegyeztem, hogy őt mi is "ismerjük" Gerald Butler az a 300 című mémmé vált (rajz)filmből. Ez a véletlen találkozás gondolkodtatott el azon, hogy vajon a popkultúra, a mémek, a modern tik-tok szerű vizuális kultúra mennyire lenne, lehetne képes akár hasonló mély, szofisztikált tartalmak közvetítésére átadására. 

Én abban biztos vagyok, hogy a tudomány és a különböző kultúrelitek exkluzív nyelve 100 év múlva pontosan ugyanolyan erőltetettnek és mesterkéltnek fog hangzani (ma is annak hangzik), mint ahogy egy latin/görögös hivatkozásokkal teli szöveget olvasunk mai fejjel. 

Amire én várok, az az arisztokratikus kirekesztés demokratizálása, de valószínűleg hiába. Mert például ha a digitális popkultúra mémes, sokkal vizuálisabb világa felé mozdul el az egész, akkor egész egyszerűen ezen a nyelven születik majd meg ugyanaz a kirekesztő felépítmény. 

Ahhoz, hogy egy mélyértelmű utalást megértsél, 30 év megelőző mémjeit és film utalásait kell majd ismerned és ugyanott vagyunk. A digitális szakadék teremt majd új egyenlőtlenségeket és akihez nem jutott el Travolta Ponyvaregényes mémje, az nem fogja érteni az ebből született, továbbgondolt rárakódó tartalmakat. 

Ma amikor egy filozófus vagy irodalmár hégeli értelemben hivatkozik valamire, egy szavával ezer oldalnyi irodalomra nyitja rá az ajtót és csak azok fogják érteni mire gondolt, akik túl vannak ezeken az oldalakon. 

Tehát nem vagyok optimista, a tudás és az arról való kommunikáció mindig exklúzív marad. Legfeljebb azon tudunk dolgozni, hogy jobban megbízzunk egymásban.