Project alapú oktatás a felsőoktatásban

Kilenc hallgatónk diplomázott idén a Tallinni Egyetem Social Entrepreneurship MA képzésében. A képzés, az ún. project-based learning (project alapú tanulás) módszerét alkalmazva zajlik, ami azt jelenti, hogy a belépő hallgatók a képzés első napjától kezdve egy meglévő vállalkozási ötleten dolgoznak. Mindent, amiről tanulnak a képzésben azonnal meg is kell valósítaniuk a gyakorlatban így egy állandó kapcsolat van a megszerzett tudás és annak alkalmazása között. Amikor diplomáznak, lehetőségük van arra, hogy ne csak egy papírt szerezzenek, hanem egy működő vállalkozással repüljenek ki (spin off) a képzésből.

A mesterképzés megalapítása a nevemhez kötődik, elég öreg vagyok már ahhoz, hogy szerénytelenség nélkül ki merjem jelententeni, ezt a programot én hoztam létre.

2013-ban hagytam el Magyarországot és az első évben vendégoktatóként dolgoztam a Tallinni Egyetemen, de a program lejárta után nem mentem haza, hanem megpályáztam és megnyertem egy időközben megüresedett oktatói állást. Szociálpolitikát tanítottam az első évben, de engem nagyon hamar lenyűgözött és beszívott a fejlett észt innovációs és startup kultúra és nagyon szerettem volna ezt a gondolkodást meghonosítani az én szakterületemen is, a szociális szférában. 

Egyébként is egy válság időszakot éltem át a szakmám kapcsán, 2014-ben egy dühös hangvételű írást publikáltam a magyar szociálpolitika vezető folyóiratában az ESÉLY-ben, amellyel többé-kevésbbé a magam részéről ki is iratkoztam ebből a szakmából. Bennem nagyon sokáig az volt, hogy ez a szakterület számos gyermekbetegségtől szenved, de idővel majd kinövi ezeket. Amikor azonban azt láttam, hogy erkölcsileg és szakmailag is számomra vállalhatatlan visszalépések történnek (például a hajléktalanság kriminalizálásával és az ahhoz való csendes vagy éppen lelkes asszisztálással) akkor ott számomra ez a történet véget ért. Leiratkoztam az összes hazai szakmai fórumról, és a magam részéről 23 év után búcsút intettem ennek a szakmának, amennyire lehetséges elhatárolódva tőle. 

Az értékrendem azonban ettől még nem változott meg, és közel kerülve az észt startup ökoszisztémához azonnal meglehetősen kritikus éllel viszonyultam ahhoz, hogy ezek a remek vállalkozások még mindig csak olyan problémákat tudnak megoldani, mint a gyorsabb pénzátutalás, az okosabb taxihívás, vagy a képnézegető és posztolgató oldalak és applikációk cunamija. A világnak ennél sokkal komolyabb problémái vannak. 

Jött egy finn nő az egyetemre, Espo-ból az ottani egyik alkalmazott tudományok egyeteméről, aminek az épülete 300 méterre van a Nokia (ma Microsoft) székhelyétől. Együttműködést ajánlott, miszerint ők a LbD (Learning by Doing) módszer szerint tanítanak, az egyetemük üzleti iskolájának és szociális képzésének együttműködésében és van-e kedvünk digitális szolgáltatásfejlesztés témájában Tallinnból kapcsolódni. Az észt kollégáim mind ódzkodtak, mert valahogy lenézték az alkalmazott tudományok egyetemeit (azt mondták, hogy az egy College, mi University vagyunk), de nekem meg éppen az tetszett, hogy mennyire gyakorlatias és földhöz ragadt az egész. 

Szóval én azonnal igent mondtam, és pár hét múlva már ültem is a kompon (kb. 2 óra átkelni komppal a Finn öbölben Tallinn és Helsinki között) és ott ütem az Espo-i kampuszon, ahol az üzleti iskola, a szociális képzés, a Nokia és a finn állami, önkormányzati szektor képviselői néhány hallgatóval megtámogatva demonstrálták nekem a rendszert, amiben dolgoznak. 

Az volt a módszerük lényege, hogy a képzés során a szociális és üzleti iskola hallgatói összedolgoznak és elő kell állniuk egy termék vagy szolgáltatás tervvel, amit aztán az év végén meghívott piaci és állami szereplők részére újításként értékesíteni próbálnak. A bemutatott projektek közül nekem a kedvencem az a japán Manga karakterket rajzolni tanító platform volt, amit finn tinédzsereknek fejesztettek ki, de aminek a chat és forum funkciójában szociális munkások voltak az adminok és ott figyeltek fel azokra a tizenévesekre, akiknek súlyos problémái lehettek. Tették mindezt azért, mert a habár a finn jóléti állam nyakrafőre finanszírozza az ifjúsági centrumokat és klubokat, és van iskolapszichológus meg konzultációs lehetőségek, ezek azonban nem népszerűek a fiatalok között, kifejezetten égő ilyen helyekre járni. Namost főleg északon, ahol gyér a népesség még stigmatizáló is, ezért olyan kereteket kellett találni, ami érdekli a fiatalokat és nem őket rángatni egy szolgáltatáshoz, hanem a szolgáltatást kell elvinni oda ahova ők szeretnek járni. Így jött elő a japán Manga képregények kultúrája és a Laurea Egyetem hallgatói ezt az ötletet dolgozták ki a képzésuk során. Ami ötletet az év végi pitching rendezvény alkalmával elő is adtak és ott helyben felvásárlási ajánlatott tett nekik a finn gyermekvédelem. 

Engem ez lenyűgözött. Agyzsibbasztó ideológiák, és jogszabályfetisiszta önkormányzati szolgáltatások helyett egy vibrálóan kreatív világban találtam magam, ami kiválóan ötvözte a startup szféra rugalmasságát és innovációs potenciálját a szociális érzékenységgel és a valós problémák felé fordulással. 

Másfél évig dolgoztunk együtt, úgy, hogy én folyamatosan ingáztam Espo és Tallinn között, de már akkor, 5-6 évvel vagyunk a COVID előtt, az óráink többségét online szerveztük meg, a finnek által adott e-learning felületen kötve össze a finn és az észt hallgatókat. 

Időközben a Tallinni Egyetemen is nagy változások voltak. Skandináv mintára ott nagyon erős a nyomás az egyetemeken arra, hogy ne elszigetelt elefántcsont tornyok legyenek, hanem mérhető hatásuk legyen a saját környezetük társadalmi és gazdasági fejlődésére mondjuk úgy egy 100km-es körzetben. Észtországnak már megvolt a nagy, történelmi tudományegyeteme (az ELTE-nél pár évvel idősebb Tartu-i Egyetem), ami ezt az akadémiai természetű kutatóegyetem funkciót elvitte és ez egy 1,3 milliós országban hát bőven elég. (Megjegyzem azóta a Tartu-i Egyetem is hatalmas innovációs központot nyitott, nagy csinnadrattával jelentették be, hogy együttműködnek a Bolt-tal). A Tallinni Műszaki Egyetem (TalTech) önmagában oroszlánrészt tudhat magáénak a híres észt e-kormányzati rendszer technológiai hátterének kifejlesztéséért, tehát az ún. social impact ott is nagyon nagyon erős. 

A Tallinni Egyetem, ami egy valamikori tanárképző főiskolából nőtte ki magát a társadalom és humán tudományok fővárosi központjává szintén kellett találjon magának valami profilt, mert erősen sanszos volt, hogy különben előbb utóbb beolvad a Tartu-i egyetembe. Vagy megszűnik.

Így kezdett el az egyetem vezetése 2015 körül új irányokba keresgélni. Öt nagy egységbe vonták össze az addig tucatnyi intézetre szakadt egyetemi részlegeket és bejárták a világot olyan példák után kutatva, ahol az egyetem megőrizve humán profilját mérhető hatást tud tenni a körülötte lévő világra. Így került a képbe nagyon hamar a híres dán Roskilde Egyetem, ami már a 70-es évek elejétől projekt-alapú oktatásra rendezkedett be. De ennek a keresgélésnek a keretében jutottam én el a hollandiai Groningenbe is, ahol a liberal arts szakon olyan iskolát működtettek, aminek az első évében a hallgatóknak bent kellett lakniuk, az alagsorban saját kocsmát, éttermet, közösségi tereket működtettek, az órák meg a második emeleti tantermekben voltak. Nekem ez nagyon tetszett, én a mai napig arról álmodom, hogy ha igazán azt csinálnám, amit szeretnék akkor egy ilyen felsőoktatási intézményben szeretnék tanítani, ahol életre kell az az összetartozás, amit otthon talán a szakkollégiumi lét ad, de Groningenben ez nem egy intellektuális témák köré szerveződő elitklub volt, hanem a liberal arts szakokra jellemző kritikai gondolkodást tanították meg, kétkezi projektekhez, közösségszervezésekhez, vitaestekhez kapcsolódóan aminek a fizikai terét és a működtetését is maguk a hallgatók csinálták meg.

Szintén Groningenben kezdtünk el egy három éves projektet az Impact Oriented Academic work gondolatának körbejárásáról és azalatt a három év alatt szorosan megismerkedtem holland, svéd, német modellekkel, amikben ez a vonal nagyon erős volt. A University of Groningen egyébként a világ egyik legpatinánsabb egyeteme, előkelő helyeket foglal el mindenféle tudományos mutatókban (amik ugye legelsősorban a tudományos publikációkat használják indikátornak), tehát nem egy vidéki főiskoláról van szó, aminek az én kollégáim az espoi-finneket titulálták. 

Ez a Groningen egy saját inkubációs házat hozott létre (tényleg egy önálló sokemeletes épület a város szívében), ahol pl. az orvosi képzés PhD hallgatóit bátorítják arra, hogy a tudományos karrierjüket cseréljék vállalkozói karierre és fordítsák kutatási eredményeiket azonnal termékké, szolgáltatássá. Ehhez minden segítséget, támogatást megkapnak nem véletlen talán, hogy Hollandia az egyik leginkább innovatív ország a világon. 

Számomra nem volt kérdés, hogy én ebbe az irányba szeretnék elmenni. 2016-ban még tartottak ezek a programok, jártam még Finnországba és nagyon sokat ingáztam Hollandia és Észtország között, de már beadtam egy javaslatot a Tallinni Egyetemen az újonnan létrejött nagy társadalomtudományi gigarészleg vezetésének, hogy szeretnék létrehozni egy Social Entrepreneurship MA képzést (Társadalmi Vállalkozás Mesterképzést), amiben a szociális témák mentén hoznánk létre projekt-based learning jelleggel vállalkozási projekteket. Az akkori főnököm nagyon lelkesen támogatta az ötletett, adott is 10.000 eurót, hogy valósítsam meg és azt mondta, hogy augusztusra legyek kész a komplex képzési tervvel egy 120 kredites kétéves képzéssel. 

Én nagy elannal nekiláttam a munkának, volt már minta, rengeteget tanultam a finn és a holland projektekből, és a Roskilde képviselői is eljöttek Tallinnba. Azonban a szerkezetátalakítás miatt a főnököm hírtelen megszúnt a főnököm lenni és az új menedzsment behívott egy értekezletre, ahol nekem szegezték a kérdést, hogy mit is akarok én csinálni. 

Elmeséltem az ötletemet és az oda vezető utat, de a tanulmányokért felelős új igazgató már végig se hallgatott, félbeszakított és azt mondta, hogy ide (Észtországba) úgyse jön senki, nem fognak ide külföldiek eljönni az isten háta mögé a Baltikumba és kifizetni 2000 eurót egy angol nyelvű képzésért félévente. Én sajnos hamar felkapom a cukrot (vagy vizet??), ezért ingerülten odaszóltam neki, hogy erről talán ne a kanapén ülve mondjon véleményt, hanem csináljunk akkor egy piackutatást. Azzal vágott vissza, hogy azt csinálok, amit akarok, de itt képzés nem lesz, és a 10.000 euróról már szó se volt többet. 

Hát abban a pillanatban úgy azt gondoltam magamban, hogy akkor ez itt ennyi volt, könnyes szemmel búcsút fogok mondani a Tallinni Egyetemnek és azon járt az agyam hetekig, hónapokig, hogy megpróbálok Finnországban vagy Hollandiában ezekben a modellekben elhelyezkedni. Be is jelentettem, hogy akkor nekem ez lesz itt az utolsó félévem amit tudomásul is vettek. A hirtelen lett számtalan főnökeim közül volt olyan, aki azt szegezte nekem, hogy nem is nagyon érti én mit keresek (még) itt, annyira kilógok a sorból a mindenféle ötleteimmel. Egy kutatási adminisztrátorként dolgozó lány mondta nekem egyik alkalommal Hollandiába menet, hogy az "őrült magyarként" emlegetnek és azt tanácsolta, hogy ne bombázzam az észteket az ötleteimmel, és főleg ne akarjam bevonni őket, engedjem meg nekik, hogy ők csinálják amit akarnak (nagyjából a semmit, mint a kelet-európai térség összes utolsó szocialista nagyvállalatként működő felsőoktatási intézményében, ahol 10-re bejönnek órát tartani, kettőkor hazamennek és hulla fáradtak, hogy még projektet is csináljanak.)

El voltam keseredve mert nagyon szerettem Észtországot, de én nem akartam már szociálpolitikát tanítani és nagyon vonzott a startup szféra, de társkereső oldalt se akartam huszonéves belorusz programozókkal fejleszteni. 

A mai napig nem tudom mi történt, de egyszer csak kaptam egy telefont az új szervezeti gigaegység igazgatójától, hogy szeretne leülni velem beszélgetni. Elmentem az irodájába, akkor találkoztam vele ebben a minőségében először. Korábbról ismertem pár egyetemi találkozóról, egy fiatal jogász faszi, a jogi képzésben tanított és azután kapta meg az igazgatói széket, hogy a rektor két hónap után kirúgta az előző szociológia professzor igazgatót, aki átalakítási tervek helyett két hónap múlva is csak akadékoskodó kérdéseket tett fel arról, hogy mit miért ne csináljanak. 

Nekem szegezte a kérdést az új igazgató, hogy volt egy konferencián, ahol mindenki a társadalmi vállalkozásokról beszélt és mi lenne ha csinálnánk egy társadalmi vállalkozás MA képzést és arra gondolt, hogy engem bízna meg ennek a megvalósításával.

Felröhögtem, mert egyrészt már úgyis kilépni készültem, másrészt úgy éreztem magam, mint a Bazi Nagy Görög Lagzi filmben az anya és lánya, akik rájöttek, hogy a legjobban úgy lehet befolyásolni a családfőt, ha az a saját ötleteként ismer rá arra, amit ők neki már jóval korábban mondtak. 

Ezt fejben tartva azt válaszoltam hát, hogy ez egy fantasztikus ötlet, természetesen örömmel vállalom, és azt csak magamnak jegyeztem meg a naptárra pillantva, hogy kb. most jönnének az első jelentkezők, ha tavaly nem lett volna lelőve a program. 

8 hónapot töltöttem a képzési terv elkészítésével, találtam 10-15 olyan embert, akik hajlandóak voltak tanítani az új képzésben. Megkönnyítette a dolgom, hogy a nagy összevonások egyik motívációja az interdiszciplináris szemlélet elterjesztése volt ezért egész könnyen tudtam oktatókat toborozni az egyetem média iskolájából, az IT iskolából és persze a szociális képzésekből is. A koncepcióm az volt, hogy a képzés az észt digitális társadalomra és az erős vállalkozói kultúrra építve a társadalomtudományok értékvilágát megőrizve tud valami új hozzáadott értéket képviselni. 

Az egyetem elsősorban külföldieket akart toborozni vagy olyan észteket, akik hajlandóak fizetni a képzésért, miközben számukra ingyenes a felsőoktatás, hacsak nem angolul van a képzés. És a miénk éppen angol nyelven zajlik. Ezért arra építettem, hogy Észtországot, mint vonzó, innovatív, digitális országot teszem a képzés kommunikációjának a központjába. Ha rám tudott mágnesként hatni Észtország az másokra is fog. 

A képzés struktúráját meg a korábban tanultak mentén úgy alakítottam ki, hogy a hallgatók élőben dolgoznak a projtekjeiken és az órák ezeket a projekteket mint szirmok a virágot veszik körül. Azt akartam elérni ezzel, hogy a 120 kredites képzés órái ne elvont absztrakt dolgok legyenek, amiken keresztülfúrva magukat majd csinálnak valamit a diploma után, hanem legyen azonnal kapcsolódás az élet és tanultak között. Ehhez az kellett, hogy az oktatók munkája legyen annyiban összehangolva, hogy alapszabályként minden órai feladat, minden beadandó, minden tennivaló a projektjükhöz kapcsolódhasson, tehát a tanóra közvetlenül járuljon hozzá a zajló vállalkozásfejlesztéshez.

Kicsit féltem, hogy ez túl sok lesz a rendszernek, de úgy ment át a képzési terv mind a kari, mind a szenátusi szinten, mint kés a vajon és csont nélkül akkreditálta a képzést az észt oktatási minisztérium is. Emlékszem az egyetlen kritikai megjegyzés, a környezetvédelemmel foglalkozó természettudományi részéről jött az egyetemnek, hogy őket miért hagytuk ki. Ezt jogos felvetésnek tartottam, szépen bevettük őket és az oktatóikat, az egyik legnépszerűbb órát tartják a mai napig. 

Amikor az első kohortba elkezdtek jönni a jelentkezések Tajvanból, Brazíliából, az Egyesült Államokból, Vietnámból, Kazahsztánból, Oroszországból, Ghánából, Indiából, Törökországból, Finnországból és Észtországból is, akkor azért volt olyan megbeszélés, ahol nagyott tehénkedtem ellazulva ugyanazon a kanapén, amin a tanulmányi igazgató elvette a projektemet és a nekem ígért 10.000 eurót. Egy fillér nélkül fejlesztettem ki a programot, megjegyzem a finn utazásaimat se fizette az egyetem, a magam pénzéből ügyeskedtem ki a kompfoglalásokat elcsípve a 20 eurós jegyeket. 

A program második évében már az előző létszámnak többszöröse jelentkezett, abban az évben az egyetemtől kitüntetést kaptam, egy szép érmét és egy nagy oklevelet. Meg megemelték a fizetésem. 

Most már az ötödik évét kezdjük majd szeptemberben a programnak. Van egy sajátos játék, hogy az egyetem mindig maximalizálni akarja a hallgatók számát, mi oktatók meg szeretnénk kiscsoportos keretek között tartani. Volt év amikor ők győztek és 20 hallgatónk volt, máskor nekünk sikerül jobban a szűrés és 8-9 hallgatóval dolgozunk. Ma már a jelentkezőknek csak kb. a 25%-a jut be, és a mézes heteknek is vége van, általában 25-30%-a kibukik a képzésből, vagy nem képes megugrani az elvárt projekt záróvizsgát. 

Azok, akik elvégzik azok sokszor szívet melengető teljesítményt tesznek le az asztalra. A képen látható csoportból két afrikai példát szeretnék kiemelni. Azért afrikait, mert velük szemben visszatérő kritika, hogy a felsőoktatást használják rejtett migrációs törekvéseikre. Ez sok esetben igaz is, az egyetemnek sajnos voltak olyan felvett hallgatói (szerencsére nem a mi képzésünkből) akiket felvettek Nigériából, de az egyetemen sose jártak, Münchenben szedte őket össze a német rendőrség. Ezért majdnem komoly büntetést kapott a Tallinni Egyetem, emlékszem eljött két rendőr-határőr, akik előadást tartottak arról miképpen lehet/kell kiszűrni az schengeni vízumra utazókat. Engem felidegesítettek akkor, mert jöttek itt egy protonáci dumával, hogy ezek a színesbőrűek sosem fognak tudni beilleszkedni a mi kultúránkba, de annyiban igazuk volt, hogy mi is kapásból elutasítjuk a jelentkezők 75%-át, pedig ők már azok, akik benyújtanak minden papírt és most már elég vaskos regisztrációs díj is van. 

De pont ezért két afrikai példa a másik végletből:

Dianka (rajta van a képen), a nyugat-afrikai Guinea-ből jött hozzánk, de a COVID miatt egy évig nem tudott belépni az országba, ezért távokatásban Szenegálból csatlakozott az órákhoz. Azért Szenegálból, mert Guinea-ben nem volt stabil internet elérése. Ő egy olyan afrikai vállalkozásfejlesztési projekten kezdett dolgozni, ami a Mali birodalom idején virágzó Mandinka törzsbéliek vállalkozási kultúráján alapszik. Ő maga is ennek a törzsnek a tagja, ha valakinek magyar füllel ismerősen hangzik az azért van, mert a 80-as években nálunk is bemutatott Gyökerek TV-sorozat rabszolgaként amerikába hurcolt hőse szintén a Mandinka törzshöz tartozott. 

Ez a vállalkozói kultúra a Mali Birodalom és Egyiptom között zajló karavánkereskedelmen alapult és a gazdag mandinka kereskedők úgy építettek fel jól működő kereskedelmi láncot, hogy minden oázis és lakott település közösségében megtalálták azokat a megbízható helyieket, akiket kiképezhettek saját lerakatvezetőjükké. Ez a gyarmati kort megelőző időkben egy virágzó vállalkozói kultúrát eredményezett, amiben mobilitási lehetőségeket adott a kereskedőkhoz csatlakozás miközben a rendszer finanszírozásában és fenntarásában érdekeltek voltak a kereskedők. 

Dianka ezt kezdte el kicsiben felépíteni a szenegáli Dakarban, ahol három vállalkozót (egy bútorasztalost, egy táskákat és szatyrokat gyártó kisiparost, és egy vendéglőst) vett a szárnyai alá, akiket először személyesen mentorált, aztán összekötötte őket jómódú vállalkozókkal, akiknek beszállítóként dolgoztak vagy értékesítőként az ő termékeiket is elkezdték árulni. Egy fantasztikus projektet épített fel, egy évig Dakarban dolgozva, esténként online látogatva az órákat, és a második évben pedig Tallinnban dolgozva a diplomamunkán és a projekt nemzetközítésén. 

A másik afrikai pojekt kezdeményezője Martha, Nigériából (szintén rajta van a képen). Őt a régi szájról szájra terjedő történetmesélés kultúrája érdekelte Nigériában és ezt szerette volna életre kelteni a modern közösségi média használatával. A mai napig nagyon sok mese, történet, legenda terjed Afrikában és nagyon sok új is születik. Ahogy a világon máshol, ott is sokan szeretnék írással, rövid vagy akár hosszabb történetekkel próbálkozni és Martha, aki maga is szeret történeteket írni ezeknek szeretett volna egy fórumot adni, virtuálisan visszahozva az írásbeliség előtti tábortüzek világát. 

Egy Instagram és Facebook alapú projektet épített fel, amibe egy év alatt 4000 embert toborzott és akikkel közösen létrehoztak egy applikációt, amin történeteket, rövid írásokat lehet megosztani. Martha végig Tallinnban volt, de a képzés egyik karácsonyi szünetében visszament Nigériába és számtalan falut és kisközösséget látogatott végig embereket és történeteket gyűjtve a projektjéhez. Ő most ott tart, hogy az applikációja prototípusa készen van, van egy többezres közössége, akikkel forgatókönyvírók és nagy stúdók figyelmét akarják felkelteni. 

Mióta Szingapúrba költöztem már nem én vezetem az általam létrehozott mesterképzést. Az egyik észt kolléganőm vette át az irányítást, én távolról, a finnekkel megtanult módszerekkel online órákat tartok és idén már az évzárón se tudtam ott lenni. De nagyon örül a szívem látva a diplomázókat. Kicsit az egész képzést a saját gyerekemnek tartom és arra várok, hogy ezek közül az ötletek közül lesznek olyanok, amik berobbanak és ugyanúgy büszkék lehetünk szociális projektekre, ahogy az észtek büszkék a menő startupjaikra.