Zárvány identitás - ahogy a magyarságom megélem

Írtam tegnap egy posztot, a focimeccsen fújjoló gyerekekről, de leginkább arról, hogy mérgeződik meg bennem minden, amit Magyarország számomra jelent. 

Rengeteg visszajelzést kaptam erre, főleg privátban. Magyarország olyan hely lett, ahol nyilvánosan kommentelni már nem mernek vagy nem akarnak az emberek. 

A visszajelzések egy része az én magyarságtudatommal volt elfoglalva és erre reagálva szedem össze a gondolataimat. Gyors reakcióként meg viszonyítási pontként tegnap még kiraktam ezt a 8 évvel ezelőtti bejegyzést is, amit egy évvel azután írtam, hogy elhagytam Magyarországot. 

Akkor is már nagy bajban voltam a magyarságomhoz való viszonyommal. 41 éves fejjel hagytam el az országot és nagyon fontos volt számomra, hogy találjak valami kapcsolódást, valami belső definíciót a magam számára.

Arról írok a 8 évvel ezelőtt, hogy a magyarságomat szabad vegyértéknek tekintettem, aminek fix pontja megváltozhatatlanul bennem van, ám kifelé nyitott, és életre leginkább akkor kell, karaktere és értéke akkor nyilvánul meg, amikor másokkal összeér, interakcióba kerül.

Két elemét emelném ki ennek az önértelmezésnek:

1. Cselekvésközpontú. Az egész gondolkodásom akörül forgot, hogy mi az én hozzájárulásom, mivel építem, alakítom, mit adok ehhez a nemzethez. 

Ennek ellenpontja az, amikor magyarok dagadó büszkeséggel élik meg magyarságukat de az nem az ő személyes teljesítményéhez kapcsolódik (mit tettem én le az asztalra). Sportolók, feltalálók, tudósok történelmi személyek eredményeit vonatkoztatják magukra mintegy implikálva azt, hogy a magyarságuk által ezek a sikerek az ő sikereik is. Ezekkel a tulajdonságokkal akkor mi mind közösen rendelkezünk. Mi vagyunk aranyérmesek, "nekünk" vannak Nobel díjasaink, és mi termelünk ki hősöket. A magyar ügyes, erős, okos, tehetséges, kreatív és hősies ehhez másra nincs is szükség, mint egy magyar anyára, aki beleszül minket ebbe a nagy dolgokra hivatott nemzetbe, nekem már külön teljesítenem nem kell, magyar vagyok ezek a gének pedig nem akármilyenek. Én ettől viszolygok. 

Elköltözve Magyarországról bennem az a küzdelem volt, hogy jó, de akkor most nem otthonra dolgozom, nem az én országomat építem, nem oda fizetek adót, nem ott költöm el a pénzem, hanem kiléptem ebből. Azzal magyaráztam magamnak, hogy egyrészt tanulni jöttem, másrészt Észtországban még mindig Kelet-Európában vagyok, egy nagyobb képet nézve, a lehetőségek tekintetében jobb körülmények között itt jobban hozzájárulhatok ahhoz, hogy húzzam a térség szekerét.  

2. Dialógikus. Az is erős volt aonban bennem, hogy mint az identitás általában a magyarságtudat sem egy belső alapállapot, hanem a külvilággal való interakcióban kell életre. Itt nem csak arról van szó, hogy magyarnak másoknak is el kell fogadniuk engem. Hogy akikkel dolgozom, találkozom, megismerkedem azok egy magyart lássanak bennem így a cselekedeteimet ennek megfelelően tolmácsolják, interpretálják. Ez Észtországban megtörtént egyébként, rendre úgy emlegettek, hogy az "ungarlane" (a magyar) és bármit csináltam az úgy lett ott elkönyvelve, hogy a magyar csinálja ezt. 

Ennél azonban többet gondolok erről, szerintem a másokkal való interakcióban a magyarság, magyarságkép, magyarságtudat is alakul és talán ez vezetett el oda, hogy 8 év múlva már egészen másképpen gondolkodom (és főleg érzek) erről.

Talán akkor találkoztam ezzel először, amikor a Tallinni Egyetemen elkezdett egy csomó német Erasmus hallgató járni az óráimra. Nekik volt egy olyan alapállásuk, hogy nem a németségükön keresztül viszonyultak a világhoz, más, tágabb keretek határozták meg magukat. Gondolkodtam akkoriban ezen sokat, hogy ez vajon még a náci örökség része vagy valaminek (mondjuk a nemzetállami keretek közötti gondolkodásnak) a meghaladása ami még hozzánk nem ért el. De tény, hogy a beszélgetésekben leginkább ők voltak azok, akik nem szerették magukat egy nemzetkategóriába szorítva látni. 

A másik motorja a változásnak ez a fentebb is említett interaktív (dialogikus) jelleg. Mivel ez a dialógus éppen otthon nem történik meg (lévén nem vagyok otthon és nem élek, nem lélegzem együtt az ottani közeggel) cselekedeteim, gondolkodásom, tudásom, tapasztalataim, szokásaim, beszédmódon eltávolodik és olyan elemek rakódnak az évek során az identitásomra, amik már nem a magyarságomhoz kötődnek. Főleg akkor nem ha a magyar fejlemények egészen más irányba hatnak/hatnának rám, ha ott élnék. 

Ezt legegyszerűbben a nyelven keresztül tudom érzékeltetni. Nem csak országot, bizonyos értelemben szakmát is váltottam. Magyarországon elsősorban szociális kérdésekkel foglalkoztam közösségi pszichiátriai szolgáltatások fejlesztésével és ezt tanítottam az egyetemen. Észtországban azonban közel kerültem a startup szférához és az innovációhoz és tarsadalmi vállalkozásokkal, szociális innovációval kezdtem el foglalkozni. Van a kettő között némi átfedés, de a "némin" van a hangsúly. Mivel Észtországban angolul dolgoztam ennek a szakterületnek egész egyszerűen nem beszélem a magyar nyelvét. Az észt szakszavakat is jobban tudom, mintsem a pontos magyar kifejezéseket. Két nap múlva előadást fogok tartani online egy magyarországi konferencián és írtam a szervezőknek, hogy a slide-jaim angolul lesznek mert nem tudom a vonatkozó magyar szavakat és inkább a slide-okat magyarázó beszédben fogom kifejteni mire is gondolok (arról most ne is beszéljünk, hogy a szavak döntő többsége magyarul nem azt jelenti mint angolul, de ennek kifejtése messzire vinne). 

Namost ezt lefordíthatjuk, politikai, közéleti, kultúrális és hétköznapi fejleményekre is. Budapest nagyon sokat változott mióta eljöttem. Én még nem láttam sose a 4-es metrót, amikor a Kossuth tére mentem egy-egy látogatás során olyan idegenül hatott, el nem tudom képzelni, hogy néz most ki a városliget, mi van a MOM park helyén, a budai rakpart, hogy néz ki a Gerendai féle Lupa tó, miféle felhőkarcolót épít a MOL. De nem látom a hazai TV csatornákat, 9 éve nem láttam magyar reklámot (de politikait se piacit) mert nekem a Youtube videók között észt, aztán most szingapúri reklámok ugranak fel. Nem ismerem a sorozatokat, a zenekarokat, a szórakozóhelyeket, a celebritásokról szóló hírek értelmezhetetlenek számomra, foglalmam sincs kiről beszélnek. Nem élek a szlengben, a zenében (halott micsoda???), nem látom a plakátkiállítást, és legfőképpen nem beszélgetek emberekkel, nem látom őket reggel a villamoson, nem tudom milyen a hangulat, mit hordanak a lányok, van-e még tömeg a "Gödörnél" és mennyibe kerül egy sör. Az idővel ez egyre nagyobb léptékkel távolodik. Nem jutnak eszembe szavak ha magyarul beszélek mert sok mondatot angolul rakok össze miközben azt a nyelvet is töröm. Nem emlékszem utcanevekre, néha rámírnak emberek és nem tudom felidézni honnan ismerem őt. Ellenben ismerem a viccet, amikor a finnek azt mondják "fifty-sixty", tudom mire utalnak az észtek, amikor haragszanak ha Jannipäev után akarsz velük találkozni, és pontosan értem, mit jelent, amikor egy szingapúri felkiált, hogy "ayyoooooh".

A harmadik hatás, ami ért az sajnos inkább drámai. Hagy meséljem el ezt az orosz ismerőseim, barátaim példáján keresztül. Nagyon sok oroszt ismerek és nem meglepő módon az én orosz ismerőseim hát mondjuk úgy nem rajongói Putyinnak és rendszerének. Ők sem élnek otthon. De az, amit február 24 óta átélnek az leírhatatlan. Arról szoktak beszélni nekem, hogy szívüket tépték ki. Hogy mindent, az utolsó emléküket is elvették tőlük. Hogy elhülve nézik volt osztálytársaikat, kollégáikat Z pólóban feszíteni a közösségi médiában megosztott képeiken. Hogy nekik február 24 óta nincs hazájuk, otthontalanok lettek, szerintük ők már talán soha nem fognak hazamenni, még látogatóba se. 

Megrémiszt ez, mert kicsiben, de hasonlót érzek Magyarországgal kapcsolatban. Elhülve néztem a választások eredményét, és lesül az arcomról a bőr, amikor Magyarországgal kapcsolatban olvasom a nemzetközi sajtó híreit és interpretációit és ez csak rosszabb lesz, amikor kinyitom a cikkek alatti komment szekciót és látom a magyar trollokat bemutatkozni a világnak. A katasztrófa az, hogy az ötödik Orbán kormány negyedik kétharmada után egyre kevésbbé tudom ezt úgy nézni, hogy vannak a politikusok de azért az nem az ország. Ezt ráadásul az ellenzék magatartása is erősíti bennem. Orbán Viktor rendszerének olyan hatalmas gravitációs ereje van, hogy az ellenzék megnyilvánulásai is olyanok innen nézve mint amikor Magyar Bálint azt jegyezt meg, hogy az SZDSZ annyiban volt liberális, hogy ott csak 60%-ban támogatták a halálbüntetést. 

Orosz ismerőseimmel beszélgetve jutunk arra, és az ő gondolataik hatnak rám most nagyon, hogy az ő identitásuk egy zárvány identitás lett. Bezártak egy orosz képet magukba, ami egy álom. Nincs köze a mai valósághoz, a múltjukban, az emlékeikben keresnek szerethető képet. Rég meghalt emberekről, régi színészekről, filmekről. Bennem is ez kezd kialakulni. A fentiekben kifejtettek mentén nem is ismerem már igazából Magyarország mostani arcát és részben az engem is korosztályilag elkapó retro és nosztalgiahullám részben egy érzelmi menekülés (regresszió) folytán a Youtube 80-as éveinek kabarétréfáiba menekülök, ahol Antal Imre néma Leventeként próbál ellenállni Pécsi Ildikónak. Mindketten meghaltak már....

Bezár az ember tehát egy képet, egy álmost, emlékeket és abba ringatja magát, amikor Magyarország még egy lángosos, csokis palacsintás hely volt. 

Az utolsó a negyedik réteg a kifelé való cselekvésben nyilvánul meg és ez talán megtörténne akkor is, hanem lenne a harmadik drámai réteg. Szingapúrban már nem magyar hanem "angmo" (a fehér ember közbeszédbeli megnevezése) lettem. Mivel a munkámban inkább az Észtországból hozott dolgokat használom és a kapcsolódásaim is ide nyúlnak vissza elkezdtek itt Estonian/Hungarian-ként emlegetni. Ez is azonban nagyon gyenge, mert itt egy nagyon kevert, nagyon sokféle identitást magán hordozó világban élünk, ahol nem is lehet már szinte visszafejteni a szálakat.

A kinézetre kínai Szingapúri, aki nem tud kínaiul, angolul beszél. Ellenben az indiai faszi, aki Chinatown-ban nyitott streetfood standot folyékonyan beszél mandarinul. Tegnap beszélgettem egy indiai nővel és kérdeztem hogy van ez (mit tudom én már mi) náluk Indiában és mondta, hogy nem tudja, az ő családja Malajziából jött. (És ki tudja Indiából mikor költöztek oda). Ettől aztán egyre inkább elveszíti a jelentését az eredet, a születési hely (itt a lakosság több mint fele nem itt született és az itt születettek is max két-három nemzedékre vezetik vissza az ittlétüket).

Mi marad akkor? A teljesítmény. Az vagy, amit teszel. Nem az amilyen bőrőd színe, vagy ami az útleveledben van. 

Kialakulóban van ráadásul egy globális kultúra, ami a nemzeti identitásainkon felül összehoz bennünket. A hollywood-i filmek még az amerikai kultúrát terjesztették, terjesztik amolyan soft-power jelleggel (Maverick Top Gun megvan?) de a Netflix már valami mást csinál. Kicsit az én ízlésemnek túltolják, de összességében mégis az van, hogy ezernyi szín, kultúra és új, nem feltétlenül fehér, amerikai, európai elemek jelennek meg. 

A lányommal kicsi korábban még néztünk Süsüt, Pom-Pom-ot, szerette őket. De amikor a maga útjára kelt, akkor láttam, hogy a Pocoyo, Dora vonalon indul el, mert bemegy az iskolába (Észtországban nemzetközi iskolába járt) és mindegy honnan jöttek a gyerekek azt mindenki ismerte. Most hogy nagyobb, már nem néz ilyeneket, a Roblox és a Minecraft megy. Amikor Szingapúrban besétált a Minecraftos iskolatáskájával az új osztályba mindenki tudott kapcsolódni. 

A 80-as évek egycsatornás magyar televíziózásában ha kedden volt egy sorozat, szerdán mindenki arról beszélt. Ma a Netflixen mindegy melyik sarkában vagy a világnak az Ozarkról, vagy a Money Heistról bárkivel leállhatsz beszélgetni. 

A problémáink is globálisak lettek. Kijön az Orbán-istentisztelettről a néni és teljes tájékozottsággal sorolja a nyugat-európai vezetők neveit. Most az mindegy, hogy szídja őket, de 15-20 éve a konfliktusaink és beszédtémáink még nem ezen a skálán repkedtek a hétköznapjainkban. Valamit kell kezdenünk Putyinnal, ahogy Trumpról sem lehetett azt mondani, hogy hát az amerikaiak belügye és a bolygó sorsa sem az egyes országok környezetvédelmi minisztériumainak szintjén fog megnyugtatóan rendeződni ha fog. 

Sem a problémáinkat nem tudjuk elkülönült zárt világokban megoldani sem a kapcsolódásiank nem működnek a nemzeti keretek között, akkor amikor van kapcsolódás. 

Ma már nem úgy gondolkodom, hogy a magyarságomnak van szabad vegyértéke ami kapcsolódik kifelé, hanem ami vagyok az nem értelmezhető már e keretek között. Benne van, de már nem az. Amit őrzök, az nem létezik. Ami létezik, az nem én vagyok és nem is tudok róla. A magyarság egy ontológiai jelenség lett, ami valamilyen formában létezik bennem, dinamikusan változva. Mélyen nyilván ott van mint a kezdet és az alapok, ami olyan mint a basszus és a dob zenében, de a szólót már nem ez játsza.