Akadémiai verseny

Megbízást kaptam egy mesterséges intelligenciával foglalkozó szingapúri startup-tól egy értékelő kutatás elvégzésére. Egy pszichológusokból és pszichológus hallgatókból álló munkacsoportot vezetek és már a munka legelején kidomborodott micsoda versenyelőnnyel indulnak a gazdag, fejlett országok ezen a területen is. 

22 éve dolgozom a felsőoktatásban, sarkos véleményem van a területről, most ennek egy apró szeletét szeretném kiemelni. 

Az egyetemi világban a legfontosabb mérőeszköz, amivel a dolgozók teljesítményét mérik az a publikációs lista, illetve a publikációk idézettsége. Ez önmagában is megér egy misét, mert az egyetemeket oktatási intézménynek tekintjük, és ezek szerint mást mérünk, mint ami a cégérre ki van téve, és habár sokat számítnak nálunk a hallgatói értékelések, visszajelzések ez az indikátor messze nem olyan súllyal kerül latba, mint a publikációs lista. 

Ebben mintha egy U-alakú pályát írnánk le, de lehet, hogy csak az általam jobban ismert észak-európai egyetemekre jellemző ez, nem tudom. Az U alak úgy néz ki, hogy eleinte szinte semmilyen mérés nem volt. Sokan aranykorként emlegetik ezt, az akadémiai szabadság tündökléseként, amikor egy oktató, de kiváltképpen egy professzor azt csinált, amit akart. Stabil helyeik voltak, a habilitáció után senki nem kérdőjelezhette meg mit csinál egy tanár, kis létszámú hallgatói csoportokkal és saját kutatási témákkal el lehetett lenni évtizedekig. Én főleg a társadalomtudományokról beszélek itt, a természettudományos, műszaki vagy orvosi képzésben mindig is sokkal feszesebb volt a rendszer. 

Én nem tudom megítélni, hogy csak Magyarország, azon belül is az ELTE volt-e csak ilyen végtelenül szabad és kötetlen hely, de a tény, hogy nekem 40 éves koromig a ma mért indikátorok mentén alig volt dokumentálhatóan felmutatható teljesítményem. 

Amikor Észtországba költözve megpályáztam egy oktatói állást, akkor hidegzuhanyként ért, hogy az észt rendszerben kizárólag a nemzetközi szinten indexált folyóiratokban megjelent publikációkat fogadják el. Habár nekem volt jópár magyar nyelvű írásom hazai szociálpolitikai folyóiratokban, ezeknek az értéke nulla volt, mert a magyar társadalomtudomány folyóiratai nincsenek indexálva, tehát a nagyvilág számára egyszerűen nem léteznek. Ez volt a szerencsém, hogy egy ausztráliában élő és oktató magyar nő, valamikor a 2000-es évek közepén belerángatott egy összehasonlító elemzésbe, és azt angolul írtuk meg és nemzetközi folyóiratba publikáltuk, amit Tallinnban fel tudtam mutatni és éppen átvittem a lécet ezzel. 

Onnantól kezdve azonban, hogy felvettek nagyon szigorú mennyiségi és minőségi mutatóknak kellett megfelelni. Ez az U alak következő része. Az észtek nagyon ambíciózusak és kizárólag az angol nyelvű, indexált, nemzetközi folyóiratokban vagy angol nyelvű könyvekbe írt írásokat fogadják el és minden félévben árgus szemekkel nézik a hallgatói értékeléseket is. Ugyhogy nem volt más választásom, bele kellett húzzak és 2013 óta kb. évente jelent meg publikációm, amivel jogosulttá váltam a habilitációra és amikor lejárt a szerződésem 5 év múlva és az akkori észt szabályok szerint újra meg kellett pályáznom a saját(!) állásomat, akkor volt mit felmutatnom. Így tudtam szintet lépni és váltam docenssé. 

Az észt rendszer egyébként szigorúbb mint a finn például, mert a finnek jobban el vannak foglalva a saját tudományos eredményeik otthoni hasznosításával és ezért ugyanolyan értékűnek fogadják el a helyi, akadémiai értelemben nem is nagy értékű publikációkat, mint a nemzetközi folyóiratok tanulmányait. Ennek ott van jelentősége, hogy egy egyetemi évkönyvbe vagy egy iparági folyóiratba publikálva nagyobb az esély arra, hogy gazdasági szereplők, döntéshozók kezébe kerül az írás. Mert a tudományos közléseket az akadémiai szférán kívül szinte senki nem olvassa. Ha akarná se tudná.

Az U alak visszatérő ága, legalábbis ezt látom Észak-Európában az az, hogy az egydimenziós publikálási kényszer mellett megjelent az indikátorokban az innováció, a fejlesztés és a kreatív tevékenységek mérése is, ami jelent némi pozitív elmozdulást, legalábbis az én érdeklődésem szempontjából. 

Namost a tudományos publikációkat nem csak azért nem olvassa senki mert azok érthetetlen nyelven vannak írva, unalmasak és egy szűk szakterületnek szólnak, hanem azért sem mert nem hozzáférhetőek, rettenetesen drágák. 

Botrány az egész, hogy miközben a tudományt a világ legtöbb országában jobbára közpénzből finanszírozzák annak termékét, a tudást megörökítő publikációk magáncégek értékesítik úgy, hogy a nyomtatáson és terjesztésen felül az igazi tartalom legyártásához (a kutatáshoz és a tanulmányok megírásához) semmilyen módon nem járulnak hozzá. 

Nekem hasonló véleményem van a közpénzből finanszírozott magyar filmekről is. Egyszerűen elképesztőnek tartom, hogy fizetni kelljen azért, amit az én adómból forgattal le még évtizedekkel a legyártás és a bemutatás után is. És hasonló véleményem van a mindenféle (pl. zenei) jogdíjakról. Én ezt a fehérgalléros bűnözés egy formájának tartom és semmiben nem különbözik ez a rendszer attól, mint amikor a vállalkozásokat évi 5000 forintra lehúzza az a kamara, amiben kötelező tagnak tenni. 

A jogdíjat szedő zenészeknek és filmeseknek egyszer csinálnék egy performanszot, ahol ha bemennek egy helyiségbe, mondjuk egy étterembe, akkor bármilyen tárgyhoz ha hozzáérnek, használják azt, például leülnek egy székre, akkor egy kicsi számláló érzékelné azt és azonnal lecsippentené bankkártyájáról a jogdíjat az asztalos számára, aki legyártotta azt a széket. Az asztalos meg otthon heverne az ágyban és elégedetten nézné a bankszámláját a telefonján, miközben a Spotify-on hallgatná az előfizetett zenét. Az lenne a fair állapot.

De itt, a tudomány területén még ennél is rosszabb a helyzet, mert a filmes, a zenész legalább maga hozza létre azt a terméket, amiért utána évtizedekig pénzt kér, de a tudományos publikációkat olyanok árulják, akik maguk soha egy cikket nem írtak, egy kutatást se csináltak. 

A tény az, hogy a tudományos közlésekre ilyen nagy adatbázisok mentén méregdrágán lehet (kell) előfizetni, amit egyénileg egyetlen tudós, szakember se tud kifizetni. Az egyetemek fizetnek hát elő a könyvtáraikon keresztül ezekre az adatbázioskra, tényleg félelmetes összegekért. 

Amikor az ember egy tudományos munkát készít, akkor a saját kutatását illik(érdemes) azzal kezdenie, hogy utánanéz mások mit csináltak a témában. Megpróbál kapcsolódni, elhelyezei magát és a gondolatait egy térképen, felhasználja meglévő kutatások eredményeit és hozzájuk képest próbál valamit hozzátenni a világ folyásához. 

Ezt csináljuk most mi is, és a munkacsoportom tagjai szingapúri és angol egyetemek könyvtáraihoz férnek hozzá, én meg a kis 1,3 milliós Észtország mégkisebb Tallinni Egytemének elérhető adatbáziaihoz. És akkor elkezdjük a címszavak, kulcsszavak mentén a keresést az adatbázisokban. Nekem kidob a könyvtárunk 850 találatot, a 7-8 adatbázisból amire az egyetem elő tudott fizetni. A szingapúri pszichológushallgató által elért könyvtárban több tucat adatbázis van, neki 45.000 találat jön ki ugyanarra a kulcsszóra. Ő ezeket a cikkeket mind teljes egészében eléri, ki is tudja nyitni el is tudja olvasni. Én nem, csak ha kifizetem a díjat, vagy black-hat módon illegálisan letöltöm az írást. 

Hát így versenyzünk mi az akadémiai rendszerben.