Az 1968-as csehszlovákiai beavatkozás I.

 Kb. két hónapja készülök egy bejegyzéssorozattal az 1968-as csehszlovákiai katonai beavatkozás magyar vonatkozásairól. A jelenleg zajló ukrajnai konfliktus inspirált erre, mert úgy éreztem, hogy az orosz viselkedés, a katonai gondolkodás, sok tekintetben változatlan maradt, a magyar szereplés és részvétel a beavatkozásban pedig részben rímel Fehéroroszország helyzetére de sajnos arra az oroszbarát hangulatra is, amit a magyar kormány jelenleg mutat. 

Szóval utána akartam menni a részleteknek, hogy miképpen működött ez a katonai beavatkozás 1968-ban és az interneten talált nagyszerű elemzések teljesen beszívtak, számos számomra nem ismert új részlettel gazdagították a történtekkel kapcsolatos ismereteimet. Ezeket fogom most a saját gondolataimmal kiegészítve egy bejegyzés sorozatban közzé tenni. 

forrás

A tények és a történelmi kontextus

A Magyar Néphadsereg 1968-ban mintegy 12.500 katonával egy hónapon keresztül megszállás alatt tartotta Csehszlovákia egy részét az ottani Prágai Tavaszként ismert események hatására történt orosz beavatkozás részeként. Hivatalosan a Varsói Szerződés avatkozott be, ami a NATO ellensúlyozására a keleti blokk által létrehozott katonai szövetség volt.

A beavatkozást katonai szakértők, kizárólag katonai szempontból sikeresnek ítélik meg mind a mai napig, ami a Magyar Néphadseregről meglepően jó bizonyítványt állít ki, de jegyezzük meg, egy olyan éles bevetésről, amelyen egyetlen puskalövés sem dördült el. 4 halálos áldozata volt magyar részről így is a beavatkozásnak, mind a 4-en balesetben vesztették életüket.

Egy tartalékos hadnagy harckocsija felborult és agyonnyomta őt. Egy magyar katona fegyverbaleset következtében hunyt el, egy tartalékos tiszt öngyilkos lett, egy katona pedig szívrohamot kapott.

Csehországban 1948 óta nem állomásoztak szovjet csapatok, ami stratégiai értelemben egy zsákszerű lyukat hozott létre a Varsói Szerződés védelmi (vagy éppen támadó) vonalában. Ezt úgy próbálták kezelni akkoriban, hogy magyar, román, lengyel és NDK-beli csapatokat terveztek a térségbe vonni, tehát a kor hadgyakorlatai során egy Csehszlovákia irányába történő mozgás bevett gyakorlat volt. Az oroszok ezzel sosem voltak elégedettek, ők folyamatosan próbálkoztak azzal, hogy legyen szovjet katonai jelenlét a térségben, az 1968-as beavatkozás lehetősége nagyon jól jött számukra.

A 60-as években a szovjet hadvezetés elképzelései szerint a NATO részéről éppen ebben a térségben volt várható egy meglepetésszerű támadás. Az akkori doktrína azzal számolt, hogy itt nem lesz felkészülési idő. 

A csehszlovákiai beavatkozásra 1968 augusztus 21-én került sor. Kádár azzal kezdi a helyzetértékelését egy harisnyagyári beszédben, hogy ők sokkal többet foglalkoztak ezzel a kérdéssel, mint amennyihez kedvük volt. A magyar pártvezetés még nála is rugalmasabban viszonyult a helyzethez. 

És valóban, a magyar vezetésnek nagyon nem hiányzott ez a Csehszlovák beavatkozás, ahogyan valószínűleg Orbán Viktor kormánya sem lelkesedett Ukrajna lerohanásáért. A kádári politika alapvetése ugyanis az 1956-os rendteremtés után az volt, hogy az életszínvonal folyamatos emelésével teremtik meg a társadalmi békét és a rendszer stabilitását. Ehhez ráadásul éppen 1968-ban átfogó gazdasági reformokba kezdtek (Új Gazdasági Mechanizmus) és a források szerint Kádár kezdetben kifejezetten szimpatizált Dubcek (a Prágai Tavaszt kezdeményező cseh pártvezető) elképzeléseivel. 

Érdemes az idővonalra figyelni, mert félelmetesen gyorsan zajlottak az események és ez manapság valószínűleg még ennél is gyorsabban megtörténhet. Ha elindul a cselekmények lavinája akkor hihetetlenül gyorsan eszkalálódik a helyzet.

A Prágai Tavasz valójában 1967 októberében kezdődött, egy cseh Központi Bizottsági ülésen, és az események 1968 januárjában indultak be, amikor a reformkommunista Alexander Dubceket választották meg első titkárnak. Dubcek a szocialista berendezkedés egy politikai és gazdasági értelemben való megreformált verziójával állt elő és amikor terveit a szövetséges szocialista államok vezetőivel ismertette azok azonnal ellenforradalmi mozgolódást szagoltak az egészben. 

Kádár ezt hűteni próbálta, hiszen ő is éppen a reformok útjára lépett. Egymást érték a a keleti blokk csúcstalálkozói de Andrej Grecsko marsall, szovjet védelmi miniszter már 1968 április 8-án kiadta az utasítást tervek kidolgozására Csehszlovákia lerohanására. Tehát a cseh reformkommunisták helyzetbe kerülését követően 3 hónapon belül már konkrétan merült fel a katonai beavatkozás terve.

Hogy milyen gyorsan tudnak elkészülni, aktualizálódni ilyen tervek azt jól mutatja, hogy 1968 május derekán Alekszej Koszigin szovjet miniszterelnök és Andrej Grecsko marsall, többnapos "győzködéssel" korábban nem tervezett parancsnoki és törzsvezetési gyakorlat végrehajtását erőszakolták ki a szövetséges államoknál Csehszlovákia területén szovjet, lengyel, NDKs, magyar, román és bolgár erők részvételével. Ez volt a „Šumava”-gyakorlat, ami lényegében Csehszlovákia megszállásának főpróbája volt, melyre 1968 júniusában került sor. 

A szovjet pártvezetés 1968 július elején ismertette a bevonulási szándékát a szövetséges országok pártvezetőivel. A magyar pártvezetés nagyon szerette volna kihúzni magát ebből az egészből és amikor Kádárt július 15-én Moszkvába kéretik akkor ő gyakorlatilag függetlenítette magát a magyar pártvezetés döntésétől és jelezte, hogy Magyarország kész részt venni a beavatkozásban. Ilyen döntést csak az országgyűlés hozhatott volna, lévén magyar csapatok külföldi bevetéséről volt szó. 

Kádár János helyzete azonban nem volt stabil akkoriban Moszkvában. Kádár Hruscsov embere volt, személyes jó kapcsolat fűzte őket egymáshoz, Hruscsovot pedig Brezsnyev távolította el a hatalomból. Szúrta a szovjet pártvezetés szemét a magyar reformpolitika is, az csak Kádárék szerencséje, hogy ők elsősorban gazdasági és nem politikai reformokat igyekeztek bevezetni, de a 68-as beavatkozás utáni bekeményítés azt is eltörölte. Kádár - ha hatalmát meg akarta tartani - nem mondhatott nemet a beavatkozásra, ahogy aztán később a saját reformereitől (Nyers Rezső, az Új Gazdasági Mechanizmus atyja) is meg kellett szabadulnia és a keményvonalas Biszkuéktól csak úgy tudta megvédeni magát, amikor 60. születésnapja körül cselesen meglebegtette a nyugdíjazását. De ez már később volt...

Ami viszont még 1968-ban történt az az, hogy a románok habár még részt vettek a megszállás főpróbájának tekinthető törzsvezetési gyakorlaton, de már ott jelezték, hogy nem kívánnak, nem fognak részt venni a megszállásban. Jugoszlávia is ellenezte a beavatkozást. Románia habár VSZ (Varsói Szerződés) tag volt, de ahogy Csehszlovákiában, ott sem állomásoztak orosz csapatok, és Jugoszlávia pedig még a VSZ-nek sem volt tagja és szintén nem voltak szovjet csapatok a területükön. Ez a két ország egészen nyilvánvalóan úgy értékelte az eseményeket, hogy a szovjetek alkalmat kerestek arra, hogy bevonuljanak a számukra problémás védelmi rést jelentő csehszlovák területekre és nem volt nehéz továbbgonolni ezt, hogy ugyanerre a logikára fűzve majd ezután Romániába és Jugoszláviába is bevoulnak, ami pedig a Balkán illetve Dél-Európa felé jelentett elérési gondokat a vörös hadsereg számára.

Ezt Románia és Jugoszlávia olyan komolyan vette, hogy a beavatkozás megindulásakor mindkét ország mozgosította a hadseregét és meg is kezdték a felvonulást a románok esetében a magyar és szovjet határra, a jugoszlávok esetében pedig a magyar határra. 

A magyar vezetés egyenesen pánikolt. 

Innen fogom a fentieknél sokkal részletesebben ismertetni, hogy miképpen zajlott a felkészülés és a beavatkozás. Számomra hátborzongató volt olvasni azokat a részleteket, amik alapján szinte napok alatt mozgásba lendült minden és azt csak a mai fejünkkel tudjuk, hogy nagyobb tragédia nem történt, akkor ez egyáltalán nem volt ilyen biztos.