Az 1968-as csehszlovákiai beavatkozás III.

 Az 1968-as csehszlovákiai beavatkozás magyar vonatkozásairól szóló bejegyzéssorozat harmadik részében a határőrség szerepét és tevékenységét tekintem át Fórizs Sándor tanulmánya alapján. 

A határőrség szerepéről szóló két bejegyzés különösen fontos számomra. Apám határőr tiszt volt, igaz a katonai főiskolát csak az események után 1969-ben kezdte meg. Én 1990-ben követtem az ő példáját, másfél évet tanultam a Kossuth Lajos Katonai Főiskola határőr tiszt szakán, ugyanabban az épületben, ahol apám is végzett. Én azonban kb. a képzés felénél úgy döntöttem, hogy mégsem akarok határőr tiszt lenni és leszereltem. 

forrás

A határőrség mindig is egy sajátos képződmény volt a második világháború utáni magyar fegyveres erők állományában. Néhány rövid korszakot leszámítva a határőrség a Belügyminisztérium, tehát nem a Honvédelmi minisztérium hatókörébe tartozott és felszereltségét, létszámát, szervezeti felépítését tekintve nem volt katonai értelemben jelentős, önálló cselekvésre képes fegyveres erőnek tekinthető. 

Határőrnek lenni mégis büszkeség volt sokak számára, a sorkatonák között meglévő örök versengésben, a zöld vállapos határőröket a "kutya" gúnynévvel illették, míg a barna vállapos honvédeket "nyulaknak" hívták. Sosem fogom elfelejteni azokat az estéket, amikor Sopronban szolgáltam kiképzőként csapatgyakorlaton és a Budapestről Győr érintésével Sopronba menő vonat tele volt eltávozásból a laktanyába visszatérő sorállományú határőrökkel. 

Iszonyatos tömeg és hangzavar volt a vonaton, nagyon sok katona még (vagy már) kapatos volt. Nekem tiszti iskolásként nem kellett egyenruhát hordanom az eltávozás alatt, ezért én civilben próbáltam átpréselni magam a tömegen. Sokan megismertek arcról a soproni laktanyából és amikor láttak végigmenni a gyorsvonatfülkék előtti keskeny folyosón, akkor utat nyitottak, volt aki tisztelget is. 

De egy kocsi WC-je előtt olyan csoportba botlottam, akik nem ismertek. Az alkoholtól ázott szemű "kopasz" (újonc) határőrök voltak, ahogy préseltem át magam a tömegen már messziről hallottam ahogyan lelkesen mesélnek az alapkiképzés élményeiről. Tőlük pár lépésre két-három öreg (leszereléshez közel álló) határőr állt, akik hűvös  nyugalommal méregették a kopaszokat. Az egyik újonc megragadta a farmerdzsekim vállát és felmutatta a nejlontasakba gyömöszölt új típusú katonai igazolványát:

- Te figyelj, láttál már, ilyet? Voltál már katona? Ne tudd meg mekkora buli...

Pont akkor vezették ki a régi, keményfedelű, libafos zöld katonai igazolványokat, ezért csak az újoncoknak volt puha, múanyagtokos, kb. olyan mint egy forgalmi engedély. Nekem azonban még a keményfedelű verzió lapult a zsebemben. Kifordultam az újonc keze alól és elővettem az én katonai igazolványomat:

- Vigyázz meg ne égesd magad!

Az újoncok egycsapásra elfehéredtek, tudták ha ez a jelenet a laktanyában történik annak nem lett volna jó vége. Elnézést kért az engem megszólító határőr de a mondatait elnyomta a mögöttük álló öreg felkiáltása:

- Annyira tudtam bazmeg....csak az ilyen fostos kopaszok nem veszik észre az öreget. Mit iszol?

Később, amikor a vonat megállt Győrben, kihajoltam az ablakon. De nem csak én hanem több száz határőr is, ugyanis hogy hogynem egy barna vállapos sorállományú honvéd szállt le a vonatról, biztos volt valami alakulatuk Győrben. 

Hangos üvöltés futott végig a vonaton, az ablakból fürtökben lógtak a határőrök. Rázkódott az egész vonat:

- Nyussziiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii!!! Ott egy nyúúúúúúúl!

És én nem tudom honnan szedték, de tucatjával répát ráztak a kezükben a sietve távozó honvéd után. 

Mindezzel együtt a határőrség létszámában és felszereltségében is messze elmaradt a honvédség, lánykori nevén Magyar Néphadsereg állományától. Fegyverzete a kézifegyverek szintjén maradt, tüzérségi eszközök és páncélozott szállító járművek nélkül. A határőrségnek nem volt elegendő járműve a saját állományának egyidejű mozgatására és nem rendelkeztek olyan felszereléssel sem, ami huzamosabb ideig lehetővé tette volna az egységek szabadban való tartózkodását. 

A határőrség állománya nem kapott jelentős harcászati kiképzést, tevékenységének alapját a járőrszolgálat, elfogás, kísérés jelentette, szolgálatteljesítésének alapja a járőrtevékenység volt általában szabad külterületen. Ehhez hozzátenném ugyanakkor, hogy a határőr járőr egészen a rendszerváltás hajnaláig harci feladatot látott el. Ezt élesen megkülönböztették a szolgálati feladattól, ami békeidőben jellemzi a katonák tevékenységét. A harci feladatot ellátó járőr éles lőszerrel, szigorú határok között szabályozva de fegyverhasználati joggal ment szolgálatba. A határőrök büszkeségét nagyrészt ez adta, ugyanis míg a honvédségnél (a határőrök szerint) leginkább krumplit pucoltak vagy építkezésekre hajtották ki őket, addig egy határőr örsön (főleg az elektromos jelzőrendszerrel ellátott nyugati viszonylatban) nem volt ritka, hogy egy éjjel 2-3 riasztásra kellett a bakancsot és a gatyát magára rángatva percek alatt a teherautóra rohannia az állománynak és ha a riasztás nem nyúl vagy őz miatt volt, akkor élő emberekkel kerültek szembe. Ilyen értelemben vett éles feladatai egy honvédnak nemigen voltak. 

Ennek okán is, a határőrség fontos szerepet töltött be a csehszlovákiai bevonulásban, mert az érintett határszakaszokon nagyfokú helyismeretük volt és napi kapcsolatban álltak a Csehszlovák határőrizeti szervekkel, akik akárhogyis, de az ottani védelmi erők első lépcsőjét jelentették. A magyar néphadsereg a közúri határátkelőhelyek infrastrukturáját használta a határ átlépésekor, a csehszlovák határőrizeti szervek semlegesítése ezért kulcsfontosságú volt.

A határőrség felderítő szervei naprakész információkkal rendelkeztek a túloldalon folyó tevékenységről ezt ráadásul nagy területen elszórva a határőrkerületek információnak összegyűjtésével komplex hadműveleti szintű csapatfigyelési rendszer működtetésére is tudták használni.

A belülről történő védelmet is el tudták látni, megakadályozva személyek csoportok bejutását a magyarok által megszállt területekre és fordítva ottani csoportok beszivárgását megakadályozva Magyarországra.

Mint látni fogjuk a következő bejegyzésben, a határőrség habár nem bírt jelentős harcászati erővel, mégis rájuk hárult az egyik legnehezebb feladat. Nekik kellett a beavatkozás megindulása előtt átmenni a határ túloldalán lévő csehszlovák kollégáikhoz, akikkel a hétköznapokban rendszerint jóban voltak és megyőzéssel vagy erővel, le kellett fegyverezniük őket. Látni fogjuk, hogy ez nem mindenhol sikerült pusztán meggyőzéssel. 

Mégegy dolgot szeretnék megjegyezni, ami remélem értelmet ad annak, hogy miért foglalkozom ezzel a témával. 

A bejegyzés elején említett soproni történet 1991 szeptemberében történt. Nem sokkal az alapkiképzés után már kapkodták is ki a sorállomány tagjait és vezényelték át őket a Jugoszláv határra, ahol elkezdődött a polgárháború. Magam is szolgáltam a szlovén határon egy Szemenyecsörnye nevű örsön, de én alig pár nappal a Jugoszláv események kitörése előtt befejeztem az ottani csapatgyakorlatomat. Mindenesetre már megerősített szolgálatban voltunk, éles lőszerrel tele tártáskával és egy cinegér csápjához hasonló hosszú antennás rádióval a hátamon álcaruhában lapultunk a nádasban. 

Arról beszélgettünk a sorállományú járőrtársammal, hogy mikor mehetünk haza végre...Pár embert igazoltattunk a határ közvetlen közelében, leginkább helyi pecások volták. A Dráva folyt ott sebesen. Nem volt érdemi mozgás. A moszkvában végzett százados örsparancsnok a biztonság kedvéért ránkküldte az ellenőrző járőrt. Egy kelekótya fiatal hadnagy, az örsparancsnok helyettes és a sofőr jött ki egy UAZ-zal. Azzal volt leginkább elfoglalva, hogy a sapkájába kamillát gyűjtött, amit teának akart megfőzni magának. 

Így teltek a mi napjaink ott a határon és csak 30 év múlva egy Youtube videóból tudtam meg, hogy Raffay Ernő, az Antall kormány Honvédelmi Minisztériumának politikai államtitkára egészen komolyan gondolva azzal állt elő, hogy Magyarországnak ki kéne használnia a jugoszláviai zűrzavart és ez egy soha vissza nem térő alkalom a trianoni revízióra. Ha rajta múlik, mi nem kamillát gyűjtünk a kelekótya hadnagy sapkájába, hanem háborúba megyünk. 

Raffay Ernőnek innen üzenem, hogy az édes gyerekeit vezényelgesse a mészárszékre.

A bejegyzéssorozattal és a  részletességgel pedig annak az aggodalmamnak akarok hangot adni, hogy nem tudhatjuk hány Raffay Ernő vagy Biszku Béla szaladgál a jelenlegi magyar kormány körül. Nekünk eszünkbe nem jutott ott Szemenyecsörnyén, hogy bármi is érhet bennünket. Már az jó hír volt, ha az UAZ beindult. Azok a határőrök, akik 1968-ban szolgáltak, és azok a honvédek akiket frissen leszerelve hívtak vissza tartalékoként, hogy aztán Csehszlovákiába küldjék őket ugyanolyan fogalmatlan, ártalmatlan fiatalok voltak, mint azok az oroszok, akik most Ukrajnában találták magukat.