Az Uber praktikái kutatók lefizetésére

Tegnapi cikkében hosszan tárja fel a The Guardian miképpen fizetett le az Uber egyetemi kutatókat, annak érdekében, hogy aztán a számukra előnyös kutatási eredményeket az ő nevük alatt használják fel lobbizásra a különböző kormányoknál.

 A cikk annak a szivárogtatásnak a részeként született, ami kapcsán a magyar sajtóban, de láttam a finn sajtóban is cikkeket az Uber lobbitevékenységéről. 

A téma azért érdekelt, mert magam is hangos képviselője vagyok az akadémiai és az üzleti világ együttműködésének. Én nem értek egyett azzal az egyetemefelfogással, miszerint a kutatói szabadság azt jelenti, hogy a kutató azt csinál, amit akar, ugyanakkor azt valakinek (az esetek többségében az államnak) kutya kötelessége finanszírozni. Ez már megint az értelmiségi privilégiumok és a fehérgalléros bűnözésnek egy olyan formája, amiben emberek a markukat tartják olyan dologért, amire senkinek, de legalábbis a finanszírozónak semmi szüksége nincsen. Ilyen márpedig a világon nincsen, mondj nekem még egy munkahelyet, ahol a munkavállaló azt csinál, amit akar és azt valaki másnak kutya kötelessége finanszírozni. 

Számomra a kutatói szabadság úgy fogalmazódik meg, hogy azt valóban a kutató dönti el, hogy milyen témával akar foglalkozni, miben mélyed el. Azt azonban, hogy van-e olyan egyetem, kutatóintézet, ami éppen ezt a témát akarja megerősíteni, felépíteni a portfoliójában, illetve hogy van-e olyan megrendelő (az állam, piaci cég, civil szervezet, hadsereg, akárki) aki beszáll ezeknek a témáknak a finanszírozásába az egy piacon dől el. A szabadságát a kutatónak senki nem vonja kétségbe, azonban, hogy pénzt ad-e valamire az már a finanszírozó szabadsága is. Szerintem nem olyan bonyolult ez....

Mondom mindezt úgy, hogy a magam részéről sem a bölcsészettudományt, sem a művészeteket, sem az ún. humán tudományokat nem tartom se értéktelennek se piacképtelennek akár állami akár piaci finanszírozásról van szó. 

Namost ha képviselek egy álláspontot, akkor bizonyos szinten erkölcsi kötelességemnek érzem, hogy megszólaljak akkor, amikor olyasvalami történik, ami ezt az álláspontot aláásni látszik.

Elolvasva a The Guardian cikkét mondhatjuk azt, hogy

"Na tessék, itt van az üzleti világ és az akadémia együttműködése, ez lesz ebből. Az üzleti világ sosem őszinte tudományt vár, hanem a PR osztályának kell 30 másodperces videóbevágás vagy cikk hivatkozás egy véleményformáló tekintélyszemélytől, akiket többek között az akadémia világában is lehet találni."

Induljunk hát innen, és a cikk tényleg kíméletlenül feltérja a professzorok és a cég képviselői között kiszivárgott emailekből, hogy a professzorok pontosan tudatában vannak annak, hogy mi a megrendelés, meg is kérik az árat. Tanulságos volt nekem olvasni a 10.000 és 100.000 euro közötti beárazást és azt, hogy a 100.000 eurót az Uber sokalta, miközben egyetemi pályázatokban az nem is szokott túl bőkezű kutatási költségvetésnek számítani. Egy részterület apró tanulmányáért évekkel ezelőtt 30.000 eurót számláztunk az észt szociális minisztériumának, egy 10 országot megmozgató Horizon program 4 millió eurós költségvetéséből a mi észt leágazásunknak 3 partnerszervezet bevonásával 400.000 euró költségvetés jutott (igaz 3 évre). Mondjuk ezek a pénzek messze nem egy embernek mentek, ahogy az Uber pénze sem landolhat(ott volna) ilyen módon. 

Mielőtt az Uberre térnék, nézzünk hát körül a saját házunk táján, az akadémia világában. Nem tőlem származik a hasonlat, én csak egyetértek vele, miszerint az akadémiai világ egész pontosan úgy épül föl, mint a drogkartellek. A piramis csúcsán vannak a drogbárók, a cikkben is emlegetett sztárprofesszorok, akiknek neve, befolyása, kapcsolatrendszere, reputációja súlyt ad hangjuknak és írásaiknak. Tudományos szempontból ez ugye külön érdekes, mert a matematika vagy a kutatás módszertan szabályai nem lesznek mások akkor sem ha egy PhD hallgató csinálja a kutatást. Márpedig az Uber felhasználói adatai alapján annak megállapítása egy adatbázisból, hogy milyen megélhetést kínál az Uber sofőrködés hát mondjuk ki nagyjából harmadik általános matematikával megoldható. 

A sztárprofesszorra nem azért volt szükség mert ő tudja csak évtizedes tapasztalataival, tudásával, a szféra átlátásával lefuttatni az adatokat, hanem azért mert az sokkal fontosabb volt, hogy ki mondja, mint az, hogy mit mond. És ennek semmi köze nincs a tudományhoz.

A drogkartelles példát követve, itt valószínűleg az történt, hogy a professzor letárgyalta a feltételeket, benyelte a kutatási pénzt, az adatokkal való bíbelődést ingyen megcsinálták neki a PhD hallgatói (a rendszerben előrejutásra hajtó dealerek) ő meg jó esetben megírta a két bekezdésnyi konkluzióját a cikknek vigyázva arra, hogy a renoméja se sérüljön de a megrendelő is elégedett legyen. 

Az Uber azoknak az erőszakos amerikai technológiai cégeknek az egyik mintapéldánya, akik alig pár év alatt pörgették át magukat szimpatikus kicsi startup, a Góliát taxikkal harcoló Dávid szerepéből, a még szemetebb Góliátta nővő Dávid szerepébe, ami ha lehet méginkább tenyérbemászó. Nem is tudok olyan, a multicégekkel kapcsolatos szokásos visszaélést említeni, ami ne került volna elő az Uberrel kapcsolatban az eltelt pár évben. Az "elnézést kérj ne engedélyt" erőszakos piacszerző taktikától kezdve, a pofátlan adóelkerülésen keresztül, a toxikus, abúzív vállalati kultúrán át egészen az adatok hatóságok előtt való pofátlan megsemmisítéséig minden volt itt és láthatóan nem kell messzire kotorászni a hackereknek az anyagaikban, hogy országokon átívelően legyen mit közölnie a médiának. 

Az Uber annyira nem számít már menő cégnek, hogy én itt be is fejezem a szapulását, az egész iparágról, különösen az amerikai tech cégek mentalitásáról szeretnék beszélni. Habár én nagyra tartom ezeknek a cégeknek a képességét arra, hogy zavart tudnak (disruption) okozni megcsontosodott rendszerekben, de a hihetetlenül gyors növekedés hajszolása (mondjuk a hatékonyság vagy az eredményesség helyett) az az egészet nagyon könnyen az ellenkezőjévé fordítja. Szerintem ez történt a többségükkel, azokkal akik nagyon gyorsan nagyon nagyra nőttek. A Facebook, az Amazon, az Uber, a Microsoft még annakelőtte és sajnos nagyon erre megy a Google is pedig ez utóbbi kettő még a "békeidőkben" szocializálódott. Ezek a cégek addig szimpatikusak, amíg látszólag egy problémát oldanak meg, de aztán a most divatos üzleti mentalitás szerint nem ezt a problémamegoldó képességüket pallérozzák, hanem a növekedési képességüket. Bármi áron. 

Amikor Elon Musk (aki maga is része ennek a játéknak) megjegyezte a közelgő válságról, hogy éppen itt az ideje, mert már túl sok pénz volt a rendszerben, amihez minden hülye hozzáférhetett, akkor egy nagyon fontos dolgot mondott ki. Miközben a Bitcoin-t szídja mindenki (nem minden ok nélkül), amikor éppen lefelé megy az árfolyama, aközben arról kevesebbet beszélünk, hogy ezeknek a híres techcégeknek egy jórésze úgy tett szert milliárdos nagyságrendű befektetésekre hogy az életben egy nyereséges évük még nem volt. Az Uber tipikusan ennek a példája. Mi az ha nem pilótajáték, amibe nem az eredményessége és a hatékonysága, hanem a hype miatt árad a pénz mintha nem lenne holnap, mert a befektetők nem akarnak kimaradni valamiből. Elon Musk, aki úgy tűnik elTwitterezte a népszerűségét is ugyanígy kezdte, emlékszem 2015 magasságában $5000 körül veszített minden egyes eladott Tesla-n. Mégis áramlott a pénz a cégbe. Azóta már volt hogy nyereséget termelt a cég, az Uber eddig egyedül 2019-ben zárt olyan évet, hogy majdnem nyerességessé vált. A Bitcoin ennél annyival biztosabb üzlet, hogy annak (mint az aranynak) valóban van vége valahol, egészen pontosan lehet tudni mennyi Bitcoint lehet összesen kibányászni, tehát az értékét vagy legalábbis a képességét arra, hogy valami értéket képviseljen a végessége megadja. Ezeknek a tech cégeknek azonban a jelek szerint nincs vége, ahogy a befektetőik mohóságának se, ezért a piramisjáték akár a végtelenségik folytatható. De majd jön a válság (a csősz) és kizavar a mezőről mindenkit.

A The Guardian feltáró cikkét összefoglalva a drogbárók találkozását láthattuk a tőzsdecápákkal. Ebben az értelemben, így semmi értelme nincsen az akadémia és az üzleti szféra együttműködésének. 

Nem az Uber védelmében, de szeretném azért megjegyezni 20 év alatt több tucat egyetemi kutatási és fejlesztési program után, hogy én még nem találkoztam olyan megrendelővel, legyen az piaci cég, minisztérium, önkormányzat, nagy külföldi alapítvány, civil szervezet, amelyik ne akarta volna befolyásolni az eredményt. Gyengéden vagy tenyérbemászóan, ez mindig a játék része. Megvannak azonban a nem is túl bonyolult módszerei annak, miképpen lehet kivédeni ezeket, vagy az élüket elvenni:

- A kutatás támogatóit minden esetben nyilvánosságra kell hozni, és egészen nyugodtan elkönyvelhetjük (a kukába dobhatjuk) vagy fenntartással kezelhetjük az összes olyan állítást, ami a támogatónak kedvez.

- Mert egy kutatás nem kutatás, tehát bármi a téma, nem elégedhetünk meg egyetlen vizsgálat eredményeivel. Ha döntéshozók vagyunk, vagy tájékozódni akaró újságolvasó emberek egész nyugodtan rá lehet keresni a Google Scholarban ki más kutatta még ezt a témát és ők mit mondanak. 

- Az egyetemek ha híresek, presztizsük van tudnak feltételeket szabni a piaci szereplőkkel való együttműködéshez. Például csak a versenytársakkal társfinanszírozásban, vagy több egyetem együttműködésével sokkal nyitottabb átláthatóbb módon teszik lehetővé a kutatást. Ez sajnos azért ritkán fordul elő, de erős embereket láttam már nagyon határozottan kijelenteni, és szerződésbe is foglalni, hogy azzal a feltétellel vállalják a kutatást, hogy ha a megrendelő számára negatív eredményeket is nyilvánosságra hozhatják. Ez esetben is az szokott történni, hogy a cég saját kommunikációjában és lobbianyagaiban csak a jó eredmények fognak szerepelni a kutatónak a referenciája azonban a saját publikációja nem a cég ebből legyártott PR kommunikációja. Ha az a cikk rendesen megvan írva (előnyök és hátrányok ugyanúgy ki vannak emelve), akkor már nem az egyetem vagy kutató sara hogy merre ferdíti ezt a megrendelő cég vagy éppen az ő versenytársaik. 

- Komoly vita van arról tudományos körökben, hogy mennyiben van felelőssége a kutatóknak, tudósoknak a saját eredményeik, tartalmaik nem akadémiai közönségnek szánt kommunikációjában. Én azok közé tartozom, akik szerint van itt feladata az akadémiai világnak és ez a feladat sajnos nincs elvégezve. Egy kutatást és annak eredményeit az egyetem, vagy maga a kutató is a maga jogán közösségi média felületeken, a médiában megjelenítheti és saját interpretációkat, magyarázatokat, kiemeléseket adhat hozzá. Nyilván ritkán lesz olyan erőforrásbőségben mint egy multi kommunikációs büdzséje, de azért évek munkájával, főleg ha elismert szakemberről van szó, jelentékeny saját publicitást lehet(ne) teremteni.