Akkor most én festőművész vagyok?

Körülbelül 20 éve festek olajfestményeket. Ez azért eléggé ementálé sajtszerű 20 év, mert volt benne egy szerény 15 éves szünet. Szóval azt hiszem jobb úgy mondani, hogy 20 éve festettem és mostanában is festek. Ez volt a legelső képem ha jól emlékszem:

Síma kartonpapírra festettem, mert nem volt elég önbizalmam ahhoz, hogy igazi vásznat vegyek (csinálni meg sose tudtam) úgyhogy ez szépen át is üt hátul. Egy barátom japán nőt vett feleségül, az ő esküvői fotója ihlette a képet. Akkoriban nagyon tetszett nekem a pointilizmus mint stílus de én valami modern dolgot szerettem volna ezért pixelszerűen mintha egy képernyőn lenne festettem meg a nőt. 

A második kép is hasonló stílusban készült.

Mindkét képet meg akarták venni már akkor, ezzel a másodikkal egy pinceszínház kiállításán is voltam, de nem adtam el őket sose. Egyrészt nem éreztem őket elég professzionálisnak, papírra lett festve mindkettő, másrészt meg nagyon szerettem őket. 

Sokat kísérletezgettem akkoriban, rajzoltam is, festettem részleteket, hol fejből, hol másolva, de az egész egy mentális folyamat volt inkább. A munkámból menekültem, illetve magamtól, hogy ne dolgozzak annyit. Mindig is motoszkált bennem egy vonzódás a festmények iránt és ennek két forrása volt:

Egyrészt az általános iskolai rajztanárom inspirált. Új tanárként jött az iskolába, amikor mi felső tagozatosok lettünk, földrajzot és rajzot tanított, de végzett képzőművész is volt. Hosszú hajat hordott ezért a diákok és a szülők Sandokánnak hívták. És nem is jut eszembe az igazi neve, nekem már mindig is Sandokan marad. De nagyon szerettem az óráit. 

Diavetítőn emlékszem Theodore Gericault lovait vetítette nekünk és azt magyarázta, hogy anatómialiag egy ló sosem fut úgy, ahogy Gericault festményén, de egy festmény nem arról szól, hogy anatómiai pontossággal lemásoljuk a valóságot. Arra ott van a fényképezőgép. Gericault a lendületet, a száguldást akarta megragadni a párhuzamos lábú lovaival és ez a példa egy életre belém égett. Hogy szabadon azt csinálhatok a valósággal, amit akarok. Ez nagyon tetszett nekem. 

Máskor mentünk ki rajzolni az iskola elé. A Vértes vonalait rajzoltuk zsírkrétával, ahogy azt Tatabánya óvárosa felől láttuk. Elmagyarázta, hogy amit beljebb látunk azt rajzoljuk sötétebb színekkel és akkor az hátra fog ugrani, míg ha valami előugrik, azt világosabb zsírkrétával rajzoljuk meg. Én hűen követtem az útmutatásait és nagyon tetszett neki a végeredmény. Évekig bennem maradt, hogy valamit ennyire jó érzés volt csinálni kint a szabad levegőn és ilyen jól sikerült. 

Nem foglalkoztam azonban ezzel többet akkor. Jobban érdekelt engem a Csillagok Háborúja. Jedi bábukat gyűjtöttem és mindent megadtunk volna a Star Wars filmjeleneteket ábrázoló fotókért. 

Hosszú évekkel később, 19 éves fejjel, Tatabánya első hajléktalanszállóján kezdtem el dolgozni. Regénybe illő emberekkel találkoztam ott. Volt közöttük egy festő, akinek az igazi nevét szintén nem jegyeztem meg. Talán nem is véletlen, hogy mindkét inspirációm neve csak becenévként maradt meg bennem. Őt Picasso-nak hívták a hajléktalantársai és mi is. 

Hihetetlenül szép képeket csinált. Pillanatok alatt ácsolt magának deszkából és öreg lepedőkből vásznak, azokat lekezelte szépen és fejből, csak úgy ami eszébe jutott festett valamit. Erdei ház, körülötte az erdő, dombokkal. Órákig néztük, ahogy dolgozik és én a mai napig használok olyan apró trükköket, amiket tőle tanultam. Falevelet például mindig úgy festek, ahogy tőle láttam. Tőle tanultam meg, hogy az egész festészet az illuzió. Az olyan ráutaló magatartás és csak rajtad áll, hogy ennek mennyi köze van a valósághoz. Hogy részletesen akarod csinálni, vagy csak elnagyolt vonalakkal, esetleg színekkel utalsz rá. Tökéletesen mindegy. A te döntésed. 

Akkoriban azonban nem kezdtem el festeni még. Akkor én zenéltem, együttesben gitároztam, hetente jártam fel Pestre jazztanárhoz és napi három órát gyakoroltam. Gitáros se lett aztán belőlem, mert kb egy év múlva felköltöztem Pestre és habár a tanár most már csak pár utcányira lett volna, de engem akkor beszívott a csajok, haverok, buli fanta. 

Meg a szakmázás. Mivel nem volt pénzem, már egyetemista koromban dolgoznom kellett és mire diplomáztam nem nagyon kellett állást keresnem, mert kb. létrahoztam a saját munkahelyem. Egy alapítvány vezetője lettem a kilencvenes évek közepén és nagyon hamar ráálltam arra a szakmai vonalra, ami ma is jellemzi az életem. De már akkor is éreztem, hogy valami hibádzik ebben és így úszott be a képbe a festés. 

Amikor elkezdtem dolgozni akkor én azonnal munkamániás lettem. Most foghatnám a pénzre, és ez részben igaz is. A pszichiátria, meg a szociális szolgáltatások nem az a pénzgyár, ezért nem ritkán 3-4 helyen dolgoztam, hogy megéljek. De szerettem is a munkáimat, párkapcsolataim mentek rá, nagyon pörögtem, lelkes voltam. 

Észrevettem azonban, hogy a munka múlandó dolgokat hagy a lelkemben. Sikeres voltam, évre évre nőtt a szervezet, amit vezettem, lehetett volna örülni neki, örültem is, de a hétköznapok nem olyanok voltak, amire szívesen emlékeztem. Kit érdekelt 2 év múlva mondjuk, hogy nyaralás előtt, már becsomagolva indulásra készen én még az ősrégi lassú nyomtatóval egy pályázati dokumentációt nyomtattam ki, hogy azt még gyorsan beadjuk, mielőtt Görögországba mennénk? Nevetségesnek tűnt, pedig sikeres volt az a pályázat (is). Akkoriban már újra felfedeztem a festményeket magamnak, hetente megvettem egy színes magazinsorozatot, az volt a címe, hogy híres festők. A különböző művészettörténeti korokat járta végig és én nagyon szerettem olvasni, nézegetni a képeket. Szépen mappába lefűztem az összes példányt. Volt vagy 7-8 mappa. És ha fáradtan valamilyek nap lehunytam a szemem akkor én azokat a színeket láttam. Évek múlva is. 

Azokra érdemes volt emlékezni. A pályázati nyomtatás jelentéktelennek tűnt nekem azokhoz a színekhez képest, amik ezekből a festményekből áradtak. 

Így kezdtem el tudatosan festeni. A zene is számított. Én csak egyetlen operát szeretek, Weber, Bűvös Vadászát, de azt olyan erőteljesnek és mélynek tarottam mindig, hogy úgy éreztem én talán valami német erdész voltam előző életemben. Amikor azt az operát hallgattam otthon hangosan bömböltetve és festettem közben az rendesen transzba vitt engem. Olyannyira, hogy néha meg kellett álljak mert annyira dobogott a szívem és már a kezem is remegett, hogy nem tudtam az ecsetet tartani. 

Talán ettől megijedtem, vagy elveszítettem a lendületet, de hosszú évekre megint abbahagytam a festést. Amíg Magyarországon éltem, egyik albérletből a másikba relikviaszerűen hurcoltam magammal az elkészült festményeimet, de mindig kikötöttek valamelyik sarokban, vagy lomtárban. Arról álmodoztam sokszor, hogy egyszer azért nekem is lesz saját lakásom, ami azért fontos, mert ott én mondom meg, hogy verhetek-e szöget a falba. Soha egyik képem sem lógott a falon, egészen mostanáig, 50 éves koromig. 

Észtországba költözve kezdtem el festeni megint. Ez a fenti kép Haapsaluról készült. Az alapjául szolgáló fotót is én csináltam egy jellegezetes észt nyári reggelen, amikor egészen valószínűtlen szögből süt a nap. 

Ezt a képet szintén egy magam készítette fénykép alapján festettem meg. Ez a budapesti Király utcában van egy esős napon. Pár hónapja vette meg egy amerikai nő. 

Ezt a képet, amit szintén Észtországban festettem, de a referencia fotóját Horvátországban csináltam ezt meg egy maláj lány vette meg. Sorra elkezdték vásárolni a képeimet. Először ismerősök, aztán vadidegenek miután kiraktam őket az internetre.

Ezt a portrét, amit egy royalty-free fotó alapján csináltam egy olasz nő vette meg egy nappal azután, hogy kitettem egy Facebook csoportba. 

Ezt a képet már megrendelésre csináltam itt Szingapúrban egy nőnek. Egy elmosódott, színtelen, fakó képet adott, abból csináltam ezt, megpróbálva visszaadni Sentosa szigetének a hőségét akkor is ha a víz sosem ilyen színű. Mindegy. Gericault lovai sem futnak úgy sose.

Az alapmotíváció továbbra is ugyanaz. Most már évek óta naponta 1-1,5 órát festek, havonta, kéthavonta készülök el egy képpel és szertartásosan választom a zenét, a hangulatot hozzá. Nyakig festékesen nem lehet e-mailekre válaszolni, telefont felvenni, és továbbra is az van, hogy évek múlva is pontosan emlékszem még arra is, hogy melyik zene szólt melyik részleténél egy-egy festménynek. 

Közben meg szinte kivétel nélkül az összes kép, amit eladásra kínálok elmegy. 

Ettől még nem tartom magam festőművésznek. Azt hiszem abban a pillanatban halna meg bennem az egész amint elkezdenék erre (is) szakmaként gondolni és intellektuálisan vagy kreatívan igazodni próbálnék elvárásokhoz, írányzatokhoz vagy mit tudom én. Attól a hideg kiráz, hogy én ezt iskolában tanuljam és valamiféle papírom legyen róla.