Egy szelet a munkaerőpiac múltjából

Amikor nekem munkakedvem lesz, gyorsan a sarokba ülök és megvárom míg elmúlik

Ezt a vicces feliratot egy közjegyző iroda falán láttam a 90-es évek elején.

Messziről indulunk. A méltán nagy sikerű Magyar Retro (együtt a Budapestről és a Balatonról szóló részekkel) dokumentumfilm nagyon érzékletesen mutatja be a munka világát a szocializmusban. Beillesztettem ide egy mellbevágó részletet (1 perc 20 másodperc a vonatkozó rész) :

Akiknek nincs kedve a videót megnézni:

Az interjúban megszólaltatott építésvezető arról panaszkodik, hogy a munkafegyelem nagyon laza. Arról számol be, hogy ezt se megszüntetni, se korlátozni nem tudja mert nagy munkaerőhiány van. Mindenkit fel kell venniük és meg is kell tartaniuk. Azt mondja a fickó, hogy amíg ez így lesz, addig a munkafegyelemet nem tudja szigorítani. Kénytelenek elnézni lógásokat, kénytelenek elnézni azt, hogy isznak, és kénytelenek elnézni a rossz minőségű munkát. A riportban bemutatott épülethez 1400 darab égőt használtak el az interjú pillanatáig, holott a terv szerint 300-ra lett volna szükség. A munkások egyszerűen fogják és összetörik az égőket. Megy egy léccel és leverik őket sorban. 

Én nagyon látom magam előtt ezt a jelenetet és nagyon ismerős is. Gyerekkoromból (80as évek) emlékszem azokra az arcokra, akik jöttek szimatszatyraikkal, rajta tintával: EDDA. Volt bennük egy harag mindig. Már tizenévesként is, gyerekként is. Mentünk az utcán, osztálytársak, ők vettek piát a boltban. Én akkor ittam először, lehettem 12 éves. Papírgyűjtés volt. Cigiztek és üvegből itták a sört. A cigit meg a sört is nagyon gondos kéztartással tartották. Söriváshoz kéz a csípőn. Aztán azzal a kicsit lehajtott fejjel a szemöldök alól felnéző komoly tekintettel adták tovább az üveget mintha valami szertartás részei lennénk. Amint az üveg kifogyott kötelező jelleggel falhoz vágták vagy magasra feldobták és hagyták leesni. Nem a munkához, az egész világhoz volt egy ilyen hozzáállás. 

Ezek a srácok, és a riportban említett munkások (akik ezeknek a srácoknak a pár évvel idősebb verzió) nem igazán tették magukévá a népgazdaság eszméjét, ahol minden tulajdon a népé. Lehetne egy állami tulajdonban lévő cégről úgy gondolkodni, hogy az a mi közös vállalkozásunk, együtt sírunk, együtt nevetünk. Ha jól dolgozunk emelkedik a bérünk, ha nem akkor megyünk a levesbe. 

Aki élt a szocalizmusban az tudja, hogy nem ez volt az alapfelállás. Az állami vállalatok többségének a termelékenysége hihetetlenül alacsony volt és a benne dolgozók számára a munka börtön volt. Amit sok helyen ott szabotáltak, ahol tudtak. Abban az időben ugye létezett még a KMK (közveszélyes munkakerülés), tehát kötelező foglalkoztatás volt a munkanélküliség intézménye a kapun belül létezett. 

1987-ben autószerelő tanulóként a nyári gyakorlatomat a tatabányai Bányagarázsban töltöttem. Abban az üzemben, ahol a bánya által használt nagy Tátra teherautókat javították. A sok szakmunkás szerelő mellett volt mindig pár segédmunkás vagy betanított munkás. Ezek az emberek mintha egy másik korból jöttek volna már akkor is. Sokan szerintem írni-olvasni nem tudtak. Idősebbek voltak általában, félmeztelenül tangáltak a műhely udvarán, a bőrük cserzett, kemény volt. Meg voltak már görnyedve a kortól, vagy a folyamatos alázat tette őket ilyen görnyedtté nem tudom. Engem, mint suhanc gyakornokot különösen nem szerettek, mert érezték, hogy még ez a taknyos is értékesebb náluk. Amikor kaptak végre egy feladatot, ami rendszerint abból állt, hogy nehéz tárgyakat kellett innen-oda cipelni, akkor dolguk végeztével kiegyenesedve sóhajtottak egyet, mintegy jelezve, hogy "na ezt is megcsináltuk."

Volt egy sajátos hangulata a szocialista nagyvállalatoknak. Mivel elevel úgy voltak összerakva, hogy akarva se lehetett volna mérni a valódi piaci teljesítményüket és mivel törvénytelen volt munkanélkülivé válni, ezeket a cégeket nem a profit hajszolása tartotta össze. Az 50-es években talán még lehet mondani, hogy az ötéves tervek, a brigádverseny, a célprémium, de az 1968-as gazdasági átalakítás kudarca után már ezek is nagyon elhalványultak. 

Nem igaz azonban, hogy senki nem akart dolgozni, vagy hogy mindenki szabotálta a munkát. Akik dolgozni akartak, építeni valamit, azok a 70-es és 80-as években folyamatosan csúszhattak bele abba, amit fusinak, GMK-ának hívunk, belevihették az energiáikat a háztájiba a kertbe, a garázssufniba és az állami munkahely egy perverz hátországa volt ennek. Innen jött az alapfizetés, ami ha alacsony is fizették a TB-t meg a nyugdíjjárulékot. Rendben volt a munkakönyv, tehát adott egy alapot, egy megnyugtató(nak ható) státuszt. Nem baszogatott a rendőr és az alacsony jövedelm állandó volt, nem függött a szezontól vagy a teljesítménytől. A hátország másik jelentése az volt, hogy az enyhébb esetben a fusi a vállalati infrastruktúrát használva lett lebonyolítva (ezt egyébként nem tiltották), a durvább és a rendszerváltás felé haladva egyre inkább elterjedtebb változata az volt, hogy gyakorlatilag szétlopták a céget, a TSZ-t az emberek. Vitték a szerszámot, a nyersanyagokat, házak, nyaralók épültek fel a vállalattól lopott homokból, cementből, az ottani szerszámokkal, autóparkkal, de vittek mindent, készárut is, amit bárhol hasznosítani lehetett. Apám egy időben a kólagyárnak dolgozott. Nagy ponyvás IFA teherautón vitte ki a többszáz rekesz üdítőt és egyszer egyszer lekapott egyet az útközben kinyitotta és nekem adta. Ez teljesen rendben volt. Alig pár évvel később, még mindig a 80-as évek közepe felé (egész pontosan 1986 nyarán) én építőtáborban voltam a nagykőrősi konzervgyárban. Az egyik jellegzetes munka az volt, hogy kézzel kellett egy futószalagra pakolni az üveges paradicsomlevet. Az égvilágon semmi következménye nem volt annak ha egy-egy üveg félremegy és nekicsapódva szétloccsan a falon. Ezt felismerve sportot csináltunk abból, hogy minden alkalommal pár félremenjen. 

A szocializmusban a lopás olyan szinten elterjedt volt, hogy az virtusnak számított. Emlékszem amikor pestre kerültem Tatabányáról, voltak ilyen arcok, akiknek a lakása tele volt a BKV-tól lopott relikviákkal. Buszok számozását és a megállók neveit tartalmazó műanyagtábla, fogantyú, kapcsológombok. Tujázni (jegy nélkül utazni a tömegközlekedés járművein) nemzeti sport volt. 

Az iskola is így működött. Lesni, súgni, csalni, lógni, orvosi igazolást hamisítani, hátsó padsorokban elszórakozni az nem egyszerűen megengedett, hanem menő volt. 

Ha nem lett volna tragikus, akkor azt mondanám, hogy egy nagyon szórakoztató paradoxon jött létre, amiben a kollektivizmus jegyében a leginkább önző túlélési formák honosodtak meg, és ez szerintem sokat magyaráz a mai napig érzékelhető magyar fikakultúrából. 

Nagyon érdekes ennek a pszichológiája, mert ez teljesen egyértelműen egy ellenállás. Egy makacs, erőtlen lázadás. Kihúzni nem tudom magam alóla, de az értelmét nem látom az egésznek, ezért ahol lehet szabotálom a dolgot. Némi túlzással bölcsőtől a sírig. A vége azért érdekes, mert az alacsony nyugdíjak, a rossz színvonalú ellátás és a saját korábbi teljesítményeik között az emberek fejében nem volt kapcsolat. Tehát az alap, hogy az állam szar, ők tehetnek arról, hogy nincs rendes nyugdíjam és öreg fejjel 15-20 évvel korábban halok meg mint Európa nyugati felén. Az a magyar sors, a tatár, a török, az osztrák, és mindenekelőtt azok ott fent. 

Ugyanakkor az állam az, amelyiknek szintén kutya kötelessége gondoskodni rólunk. A mai napig a magyar ember mércéje az állammal, és a politikusokkal kapcsolatban a következő: Mit adott? Mit hozott ide? 

Ezért vannak a nemzeti színű szalag átvágásos megnyitók, ezért az az elterjedt szófordulat, hogy egy-egy korszakot úgy írnak le emberek, hogy Kádár alatt, meg Gyurcsány alatt, meg Orbán alatt mi volt. Nagyon pontos helymeghatározás, és az az egészben a tragikus, hogy miközben az értelmiség a görögöktől az utópisztikus kommunizmusig végigutaztatott minket minden rendszerben az izmusok egy hihetetlenül izgalmas (ez irónia) rendszerén aközben a hétköznapi valóság az 1222-es aranybulla társadalmi viszonyai között ragadt valahol. Erről azonban nem ír senki. 1919-ben a magyar értelmiség szinte egy emberként állt fel művészekkel együtt, hogy megálmodjon egy új világot. Ugyanúgy nem vettek tudomást a középkori viszonyokról a fejekben mint azok, akik a rendszerváltás idején a szociális piacgazdság, a jóléti állam, vagy a délnémet kereszténydemokrácia eszméjét hirdették. A társadalom valódi állapota ettől nagyon, nagyon messze van.  

Ennek a középkori felállásnak van egy megkért ára. A biztonság. Vagy legalább a biztonság illúziója. Az emberek a jelek szerint önként és dalolva, sőt ez sem elég, diktatúrát (erős kezű vezető) követelve menetelnek bele akárki alá, aki nekik azt ígéri, hogy vigyázni fog rájuk, meg fogja védeni őket. A magyar politikussal szemben az alapelvárás a védelem. 

Az én anyámnak életében kettő munkahelye volt és az egyetlen oka annak, hogy nem egy, hanem kettő, mert költöztünk. Geológus volt egy bányavállalatnál. Egy olyan generációhoz tartozott, akik egész életükben ugyanazt csinálták ugyanott (és hagy jegyezzem meg, nagyjából ugyanannyiért). Ez ma egy elképzelhetetlen biztonságérzetet adhatott (volna) de az igazság az, hogy nem adott. A 80-as évek elejétől kezdve az egyre gyakrabban bejelentett áremelések hírét egyre nagyobb szorongással hallgatta az én anyám, és ez a szorongás nem volt megalapozatlan. Az az élet, amit ő ismert és élt a tatabányai bányával egyetlen szemvillanás alatt omlott össze. Csodálkozunk, hogy egy ország sírja vissza a Kádár rendszert? Nem akart ő semmilyen rendszerváltást. El se ment szavazni. 

Azt akarták, hogy valaki továbbra is védje meg őket. A munkahelyeiket, a rezsit, a szakszervezeti üdülőket és szelepként szilveszterkor legyen Hofi. 

Szokásom szerint beszúrok ide egy észt ellenpéldát. Ugyanezt a jelenséget felismerve Észtország az ottani rendszerváltás hajnalán azért fordult tudatosan a szélsőségesen neoliberális gazdaságpolitika felé, mert az írmagját is ki akarták írtani ennek a (szerintük) szovjet mentalitásnak. Az én véleményem az, hogy sokkal régebbről jön ez, de ez a lényegen nem változtat.

Az észt állam üzenete a 90-es évek elejétől az volt, hogy nincs állam. El lehet felejteni. A létezésed, a puszta fizikai léted az rajtad múlik és a te személyes felelősséged. Az államról el lehet felejtkezni, cserébe azonban az állam is el fog feledkezni rólad és nem teszi tönkre az életedet agyzsibbasztó büroráciával meg a markukat tartó ostoba poltikusokkal és azok sleppjével. Az államot egyetlen területen tartották meg erősnek, a korrupció ellenes harcban, ami ugyanannak a történetnek a másik fele. Ha öngondoskodást várok el, akkor az elől minden akadályt el kell takarítani. 

Én ezt nem eleve tartom egy jó alapállásnak. Az én gondolkodásom sokkal közelebb áll a skandináv típusú kapitalizmushoz (és most direkt nem a jóléti államot emelem ki, pedig az is része ennek), de elismerem, hogy az észteknek volt igazuk abban, hogy a rendszerváltás pillanatában, figyelembe véve azt az iszonyatos örökséget, amit a Szovjetúnió tett velük ez volt a legfontosabb feladat. A homo-szovjetikusz kiírtása. 

Magyarországon ez a munka nemhogy nem lett elvégezve, hanem új erőre kapva épül rá politikai berendezkedés jelezve, hogy ez a hajó elment. Minden marad a régiben.