Az állam kivonulása a szociális ellátásból

 A címben implicit módon van egy előfeltevés, miszerint az állam ezek szerint valamikor kötelezettségének tekintette a szociális ellátást. 

Tételmondat következik: Valójában sosem tekintette kötelezettségének a rendszerváltás utáni magyar állam a szociális szolgáltatások létrehozását és finanszírozását. 

Az a patyomkin rendszer, amit szociális ellátórendszer címen Magyarországon az eltelt 30 évben kiépítettek, az leginkább egy karikaturához hasonlítható. Azon belül is az olyan karikaturákhoz, amik elnagyolt, szinte csak utalásszerű vonalakkal dolgoznak. 

Hogy itt valaha létezett volna érzékelhető politikai akarat és azt követő cselekvés érdemi szociális ellátórendszer építésére az egyszerűen nem igaz. 

A FIDESZ pofátlansága, arrogáns volta ismét leginkább olyasmiben merül ki, hogy ők már takargatni sem akarják ezt tovább, és nyíltan kimondják, hogy nem tekintik feladatuknak az állampolgárokról való szociális gondoskodást. 

A túlélés, a tény, hogy valaki életben van, lélegzik, vízhez, táplálékhoz jut, fedél van a feje fölött, 36 fok környékén van tartva a testhőmérséklete télen-nyáron, tisztes megélhetése van és az életet a maga teljességében élheti meg....felmondtam itt a Maslow piramist...szóval mindez nagyjából a magánügye mindenkinek. 

Még a magyar szociális ellátórendszerben dolgoztam, amikor sokszor feltettem a kérdést magamnak, hogy az alkotmány, a különféle jogszabályok, aláírt és ratifikált nemzetközi egyezmények és vállalások vagy akár valamiféle erkölcsi alapú vállalás alapján, mi az a minimum (nevezzük szociális minimumnak), amire egy egyén - állampolgár - számíthat Magyarországon? 

Magunkat egy közösségnek tekintve - végsősoron ez lenne a nemzet szó tartalma - mi az, amit kérdőjelek nélkül megteszünk egymasnak, egymásért. Mi az a szint, ami alá senkit nem engedünk zuhanni. 

Akkoriban azt mondtam magamnak, hogy az éhhalál talán az, ami sikerrel megelőzhető. A vízhez és élelmiszerhez jutás, ami többé-kevésbbé elérhető mindenkinek. Nem az alultápláltságról beszélek. Nem az éhesen iskolapadban üldögélés vagy az egysíkú, egészségtelen és elégtelen táplálkozás lehetősége, hanem az etióp típusú puffadt hasú gyerekek világa és az ő holtesteik látványa szájukon a zümmögő legyekkel. 

Akkoriban én néhány szélsőséges esetet leszámítva, amit rendszerhibának, mulasztásnak, rejtőzködésnek vagy tudatos bűncselekménynek (rabszolgatartás, uzsora) lehet betudni, én úgy ítéltem meg, hogy ez a fajta szociális biztonság adott Magyarországon. Ha más nem, egy tál leves meg ivóvíz jut mindenkinek. Aztán, amikor Borsodban elkezdték lezárni a közkutatakat, akkor ez is igen kérdőjelessé vált. 

Ettől felfelé, tehát, ami a lakhatást, a fűtést, a megélhetést stb. jelenti csak a szövegelés ment, sőt alkotmánybírósági döntés született már igen-igen korán arról, hogy pl. a lakhatás nem állami kötelezettség, az (akkori és a későbbi) alaptörvényből levezetve ilyen kötelezettsége nincs az államnak. 

Innentől kezdve (tehát nem a FIDESZ mostani törvénymódosítójától kezdve) nincs is nagyon miről beszélnünk. A lakhatás olyan alapvető emberi szükséglet, kiváltképpen az olyan éghajlati viszonyok között, ahol tél is van, hogy annak biztosítása nélkül érdemi szociális biztonságról nem beszélhetünk. 

És szerintem pontosan ez történt már a rendszerváltás kezdetétől fogva Magyarországon. Véletlenül éppen egy hajléktalanszálón kezdtem el szakmai "karrierem" 1991-ben, az ország egyik első éjjeli menedékhelyén dolgozva. Egy 80 ezres városban napi 40 embernek tudtunk éjjelente szállást adni, este héttől, reggel hétig. Napi egy tál meleg ételt még kb. 100 fő részére délben. 

Nem egészen két évig dolgoztam ott. Az emberek szó nélkül, engedelmesen haltak meg. A tél minden évben megtizedelte a hajléktalanokat, a magyar élet teljesen "normális" része, hogy a lottónyereményekhez hasonlóan olvasssuk éppen hányan fagytak meg. Otthon is akár. Sokan bűncselekmények áldozatává váltak, rabszolgasorban éltek tanyákon, vagy a szeméttelepre, régi légoltalmi pincékbe vonulva vonultak ki a társadalomból. 

Én pontosan emlékszem, hogy amikor 1993-ban a ma ismert szociális törvény első verziója megjelent, akkor abban egy terebélyesedő ellátórendszer képe bontakozott ki. De ez soha egy percre nem volt igaz, nem lett komolyan véve. Az évtized végére a lakhatás alkotmányos értelmezésével (miszerint az alapvető állampolgári jog-e vagy sem) a kérdésre végleg pont került, az azt követő 30 évben mindenki (politikusok és szakemberek egyaránt) eljátoszotta, hogy itt van valami olyan, amit szociális ellátórendszernek hívhatunk. Nem volt. 

Az alma héjához hasonlítható vastagságú, a valós problémákhoz mérten nevetséges férőhelyszámokkal és kapacitásokkal működő szolgáltatások jöttek létre. 

Valójában ezek sem, mert a rendszerváltás pillanatában úgymond "nevesített" szociális szolgáltatások döntő többsége a szocalizmusból megörökölt intézményrendszer volt. Ezek zöme az idősgondozás, fogyatékos és pszichiátriai ellátás hatalmas ápoló-gondozó intézményei voltak, de nyugodtan ide sorolhatjuk a gyermekvédelmi, gyámügyi intézményeket is. Az csak szóhasználatbéli kozmetikázás volt, hogy ezeket a rendszerváltás után szolgáltatásoknak kezdték nevezni. Valódi funkciójuk az volt és most is az, hogy a társadalom végletesen és az esetek többségében véglegesen lecsúszott részét eltüntessék a szem elől. Ez a funckió máig nem változott, a FIDESZ hatalomváltásával a hajléktalanellátás fő mozgatórugójává vált.  

Előtte is az volt, de addig még ment valami kozmetikázás, narratívagyártás, önáltatás. Mivel a lakhatás biztosítása (állami, önkormányzati bérlakásokon keresztül pl.) nem számított állami feladatnak Magyarországon ettől a teljes ellátórendszer egy önmagába záródó körforgalom lett, aminek kiszálló állomása a halál, az utca vagy a határszéli, istenháta mögötti zárt intézmények lettek. Ebben a körben, mint egy gyerekeknek készített homokozóban lehetett szakmásat játszani mindenféle mérhető eredmény nélkül.  

A Társadalmi Riport én meg nem mondom melyik évi kiadványában üzenet értékűen odaszúrták, hogy empirikus módon a magyar szociális szolgáltatások mérhető hatása nem mutatható ki. Az akkor létező pénzbeli ellátási formák (átmeneti segély, rendszeres szociális segély és lakhatási hozzájárulás pl.) kapcsán kimutatható volt, hogy a legalsó decilisekben ezek mérhető módon segítenek az embereknek hát éppen a víz felszíne felett tartani a fejüket. Emlékszem a téma kutatói egyfajta paternoszter jelenségként írták le azt, hogy az elérhető pénzbeli ellátási formák hozzájárulnak ahhoz, hogy a legszegényebbek a felszínen tartsák magukat, ám ugyanazzal a lendülettel folyamatosan csúszik le hozzájuk utánpótlás a valamikori (kádári) középosztályból, alsó középosztályból. 

 Tehát mobilizációról, szegénységből való kiemelkedéséről - már ami a szociális ellátórendszernek tudható be - nem beszélhetünk. Nem is volt ezzel kapcsolatban soha semmilyen (ne adj isten mérhető) elvárás. Az, hogy egy rehabilitációs otthonnak nevezett intézményből az életben soha senki nem tért vissza (rehabilitálódott) az természetesnek számított. Hogy a főváros szociális intézményei egészen a mai napig nem egyszer a fővárostól többszáz km-re nevesincs falvakban vannak az kérem a Rákosi korszak egyenes ágú öröksége. 

Ehhez jön egy másik évtizedes hazugsága (nem cselekvése) a rendszernek. A szolgáltatásokat működtető szakembergárda rekrutálásának és kiképzésének elszabotálása. Komplex szociális szolgáltatásokat, amik valódi, felfelé, kifelé vezető rehabilitációs utakat tesznek lehetővé, kizárólag magasan képzett, kreatív, problémák megoldására képes emberek tudnak működtetni. Ehhez képest a több tízezer főt számláló szociális szakma erőforrás és képzés problémáját - hosszú évekkel a Fidesz regnálása előtt - azzal oldották meg, hogy pár hetes gyorstalpalókkal ráeresztettek a "szakmára" több tízezer gyakorlatilag képzetlen embert, akik aztán ahogy teltek-múltak az évek egy tollvonással képzettnek minősültek. Ugyanerre a kaptafára a szociális szolgáltatás amolyan szakmaközi jolly joker munkahely lett, ahol bárki dolgozhatott pap, katona, kondás.

Az én megítélésem szerint az ország első közmunkaprogramja a szociális ellátás lett, sok tízezernyi gyakorlatilag képzetlen ápoló-gondozó személyzettel. Paradox módon tehát a szociális szolgáltatásoknak mégiscsak volt egy mérhető társadalmi hatása, olyan 70.000 embernek nagyon alacsonyan fizetett (ehhez tegyük hozzá, hogy nagyon alacsony hatásfokkal teljesítő) munkát adott. A magyar kliens-patrónus piramisokban a képzettebb, főiskolát, egyetemet végzett szociális munkások sem jártak sokkal jobban ha az állami ellátórendszerben helyezkedtek el. Lett belőlük jegyző úr, jegyző asszony csicskása, a falugondnoki jármúvekből önkormányzati tisztviselők szolgálati autója, vagy retteghettek kisstílű önkormányzati hatalmi harcokban a jövő évi kiegészítő támogatásért (mert az állami normatíva a legjobb esetben is legfeljebb a valós költségek 60%-át finanszírozta).

   

Még az egyébként már nem is rosszul fizető köztisztviselői állást jelentő szociális igazgatás pozícióiban is simán jellemző, hogy egyetemet végzett, akár több diplomás szakembereket arra használnak, hogy karácsonykor viszik ki a csomagot vagy a pénzutalványt nyugdíjasoknak kegyelmes úr jóvoltából. 

Ebben a szövegkörnyezetben ugye nem is érdemes említenem, hogy nyelvvizsga itt se kell, csomaghordáshoz tényleg, minek?

Az egyetemi képzésben, amikor én jártam már akkor is mély hierarchiája volt a társadalomtudományoknak, aminek az alján helyezkedett el a szociális munka (talán csak a szociálpedagógia volt még utána), de a 90-es évek elején nekünk azért még a szociológusokkal kellett együtt matematikából vizsgázni, ami egy kutatáshoz azért nem jön rosszul. Ezeket, ahogy a nyelvvizsgát is rendre kivezették a képzésből. Az észt szociális munkás képzésben az angol nyelv ismerete belépő kritérium és meghatározott számú tantárgyat kötelező angolul felvenni nemzetközi kitekintés címén. Jelen pillanatban a szociális munkás képzés egyik vezető témája Tallinnban a mesterséges intelligencia alapú technológiák használata a mentális egészség területén. Ápoló-gondozó határmenti tömegszállások helyett idősek otthonainak okos otthonokká alakításával foglalkoznak és mesterséges intelligencia számolja ki, hol van a legnagyobb szükség szakemberek kiküldésére a véges kapacitások optimális elosztása végett. Ez matek nélkül, nagyon magas képzettség nélkül és nyelvtudás nélkül nem megy. Csehországban már 25 évvel ezelőtt csak fejlesztésre és innovációra annyi pénzt költöttek, amennyit nálunk a teljes szolgáltatórendszer fenntartására. Nem csoda ha ma nincs olyan pszichiátriai nappali intézmény Prágában, aminek ne lenne saját társadalmi vállalkozása. Szociális munkások kávéházakat, hoteleket, kertészetet, komputer szervízt, nyomdát múködtetnek és ezek a vállalkozások jelentékeny mértékben hozzájárulnak a szociális szolgáltatások finanszírozásához. 

Igaz nem is lehetett a rendszerben munkát kapni pár hetes gyorstalpalókkal.(alapvizsga-szakvizsga nevű bohócmutatvány)

Ha nem lenne tragikus, szórakoztatónak nevezném azt a játékot, amit Magyarországon a szociális szolgáltatások "nevesítése" (az a folyamat, amikor ellátandó kötelezettségként bekerül a magyar jogszabályokba) és "végre(nem) hajtása" között zajlott. Talán két-három év volt, amikor én azt bevettem, hogy itt bármiféle érzékelhető politikai akarat van akármilyen szociális szolgáltatás létrehozására. A játék ugyanis abból állt, hogy a kilencvenes évek közepétől - egyébként meglehetősen dinamikusan - sorra ontotta magából a szociális (vagy éppen népjóléti) minisztérium a törvény és rendeletmódosításokat szociális szolgáltatások tucatjait megnevezve. Ezek zömét azonban nem az előterjesztő minisztériumnak kellett létrehoznia, hanem - már akkor is a szubszidiaritásra hivatkozva - a települési, vagy az akkor még létező megyei önkormányzatokat szólította meg a jogszabály, mint létrehozásra köteles szerv. Ugyanebben az időszakban lehettünk tanúi annak is, ahogy az adóbevételeknek egyre kisebb része maradt a települési önkormányzatoknál, tehát a magyar államigazgatás úgy sokszorozta meg az önkormányzatok feladatait, hogy ezzel szinte egyidőben folyamatosan forrásokat vont el azoktól. 

A nemteljesítés hivatalos neve, mulasztásos törvénysértés volt. 2004 magasságában publikáltam egy saját elemzést, amiben én azt találtam, hogy a hazai önkormányzatok mindössze 4%-a hozta létre a számára törvényben előírt szociális szolgáltatásokat. Tehát szerény 96%-a a szolgáltatások többségének soha nem is jött lére. Ezt az akkori szóhasználat elintézte azzal az eufemizmussal, hogy mulasztásos törvénysértés történik. A világ azon kevés törvénysértésének egyike volt ez, amihez nem járult szankció. Ha egy hajléktalant lopáson értek, mindenki tudta mi a dolga és mi lesz a következmény. Ha egy önkormányzat sértette meg a törvényt, annak az égvilágon semmilyen következménye nem volt. Nem pillanatnyilag. 30 évig nem volt. Mármint 30 év után sem volt...

Mai szemmel visszatekintve számomra teljesen egyértelmű, hogy senki, egyetlen percig nem akart valódi szociális szolgáltató rendszert építeni Magyarországon. A nemcselekvésnek kifinomult módozatai vannak, aköré minisztériumot, jogszabályok tömegét, katedrát, konferenciát, kamarát és még kitüntetéseket is lehet szervezni, de valójában (a megoldandó problémákhoz mérhető) szociális ellátórendszer soha nem épült ki ebben az országban és erre soha nem volt valódi politikai akarat.

Megjegyzem társadalmi elvárás sem. A zámolyi romákra emlékszik még valaki? Vagy bármelyik cigány családra, emberre, aki támogatást (szociális szolgáltatást, pénzbeli segélyt) kapott? Egész politikai mozgalmak élnek meg a mai napig abból, hogy a cigányoknak SEMMIT! Miközben minden adat azt mutatja a kezdetek óta, hogy az amúgy sem rózsás magyar életszinvonalhoz, élettartamhoz, egészséghez képest középkori viszonyok között élnek a magyarországi romák. A harmadik vagy negyedik generációja kerül a parlamentbe olyan szélsőjobboldali pártnak (a Fideszt most éppen nem számítottam ide, pedig belefér), ami explicit módon túzte ki céljául a romák támogatásának és integrálásának megakadályozását. Ennek ellenkezőjét zászlójára tűző valódi szociáldemokrata párt már a rendszerváltáskor sem jutott be a parlamentbe, ha parlamenten kívül volt ilyen, hát előlem is jól rejtette el magát. 

De nem csak a romák támogatása szúr szemet. Probáljon bárki fogyatékossággal élő embereknek házat venni egy faluban? Magyarország alapállása hosszú-hosszú idő óta az, hogy minden szem az államra mered, mindenki azt lesi onnan mi csurran-cseppen és gyilkos féltékenységgel csap le, ha valaki más (állami) forráshoz jut. Járadékvadászat ennek a neve, és egy egész ország vadászik. Szociális szolgáltatások vezetői hitbizományként évtizedekig védik a területeiket, a sikeresebbek még a Fidesz ideje alatt is megtartották pozícióikat. A járadékvadászat olyan műfaj, amiben az energiák 80%-a mások kiszorítására megy el. Idő van erre, mert sem piac nincs, ami kiárazna, sem számonkérhető teljesítménymérés ami alapján van egy hatékonyság alapú verseny. A járadékvadászatban ezek nem számítanak, a források elosztóival épített jó kapcsolat a túlélés záloga. 

Nem csak szociális alapon, művészek, tudósok, állami támogatásért ácsingozó vállalkozók..a sor gyakorlatilag végtelen. 

1997-ben, hat hónapig dolgoztam a Magyar Tudományos Akadémián amolyan kutatósegédként. Még egyetemista voltam, egy rövid időre vettek fel néhány kutatásban kérdezőként és tanulmányíróként dolgozni. Pest megye önkormányzatait kutattuk, néhány budapestit is. Így az én dolgom hónapokig az volt, hogy polgármesterekkel vagy nagyobb önkormányzatok esetén alpolgármesterekkel esetleg ilyen-olyan osztályok vezetőivel készítettem interjúkat. Személyesen el kellett mennem oda és hosszan beszélgettünk egy előre megadott interjúvázlat alapján. Amikor szociális kérdésekre került sor, pártállástól függetlenül nagyon negatív visszajelzéseket kaptam. 

Az az emlék maradt meg bennem, hogy ezeknek az önkormányzati embereknek a fejében leginkább az éppen aktuális ingatlanbizniszek, nagy helyi beruházások voltak (emlékszem az egyik interjúban akkor hallottam először a WestEnd tervéről). Amikor arról kérdeztem őket, milyen terveik vannak a lakosság szociális helyzetének javítására, akkor a jellemző válasz az volt, hogy akinek valamire szüksége van, csak jöjjen be ide, majd adok én neki munkát azt hiszem. 

4 évvel voltunk a szociális törvény elfogadása után. A papír biztos megérkezett az önkormányzathoz is a közlönyben, a szellemiség nem. 

A 2000-es években jártunk már, de még a Medgyesi vagy talán a Gyurcsány időszak alatt, amikor arra fordult a szociális meseolvasás, hogy Magyarországon egy koraszülött jóléti állam van. Ezt én akkor már a légvárépítés csimborasszojának tartottam. Az előírt szolgáltatások zöme soha az életben még a közelébe se került annak, hogy létrejöjjön (és emlékezzünk, a lakhatásról meg papírja lett az államnak, hogy az neki nem dolga). 2010 magasságában, tehát a NER kezdetekor az ország annyi költött a sokat szidott segélyekre, mint amibe ma egy-egy kiemelt sportrendezvény, vagy vadászkiállítás kerül (évi 60 milliárd forintot). Már a szocialista(!) kormányoknak is az volt erről a véleménye, hogy koraszülött a magyar jóléti állam. Már a név is sértés...mármint az, hogy jóléti államnak merték hívni azt a kamuhegyet, amit létrehoztak. 

Én tárgyaltam a még Demszki féle fővárossal arról, hogy alapítványi keretek között kiszerződve létre tudnánk hozni kis létszámú, bentlakásos szolgáltatást pszichiátriai betegek részére. A témáért akkor felelős arrogáns alpolgármesternő első mondata az volt, hogy "azt most szögezzük le, hogy ők ezt semmilyen módon nem fogják finanszírozni". Végülis akkor már - ha jól emlékszem - csak 7-8 éve volt benne a törvényben, hogy ilyen szolgáltatás létrehozása minden 10.000 főnél nagyobb település önkormányzatának kötelessége. A fővárosnak egyetlen egy ilyen szolgáltatása nem volt akkor. És eszük ágában sem volt létrehozni őket. Tökéletesen megfelelt nekik, mind politikailag, mind pedig szakmailag az országhatárra száműzött 700 fős szentgotthárdi "fővárosi otthon". Onnan szép visszarehabilitálódni Budapestre a fővárosi lakosoknak. 

Ez és ehhez hasonló képmutató semmittevés volt az egész eltelt 30 év. Amit a Fidesz most nevesíteni akar a jogszabálymódosításával semmi más, mint ennek kimondása, a nem akarás, a nemcselekvés szemébe mondása az embereknek, már amennyire egy salátatörvénybe rejtett törvénymódosítást lehet szembe mondásnak nevezni. Le van öntve vallásos mázzal most, de nincs ennek jelentősége, mert teljesen mindegy kik-nem-csinálják. A szociális szolgáltatások matematikai kifejezéssel élve üreshalmaz. Erről most már állami papírja is lesz az országnak. Ennyi a történet.