Hány lépésre lehetünk a zöld terrorizmus megjelenésétől?

Messzire ugrik a cím. Az alapgondolat onnan jutott eszembe, hogy évek óta tartok egy órát a Tallinni Egyetemen CSR (Corporate Social Responsibility) témában, ahol rendszerint feldolgozzuk az üzleti világ társadalmi részvételének alakulását. A CSR mellett sokat beszélünk a ma elterjedt sustainability, ESG, impact, inclusion and diversity (sajnos nem tudom ezeknek a szavaknak a magyar szakmai megfelelőit) kifejezésekről és a körülöttük lévő jelenségekről. 

Az én álláspontom általában az az órákon, hogy habár nagy a forgács, nagyobb a jelenség füstje mint a lángja és rengeteg visszaélés van (greenwashing), ezzel együtt az üzleti, corporate világ elmozdulása a nagyobb társadalmi felelősségvállalás felé nyilvánvaló. Ráadásul az én olvasatomban ez nem valami filantróp odafordulásként történik (ezért is tartom a CSR-t egy kicsit elavult kifejezésnek), hanem mára üzleti felismerés lett a társadalmi és könryezeti hatások tudatos beemelése az üzletpolitikába. Történik ez azért mert szigorodnak a cégek körüli szabályozások, mert nagyon radikálisan változik a fizetőképes korba lépő fiatal generációk viszonyulása a világhoz és a multicégekhez illetve azok termékeihez. Számos területen (például a megújuló energia piacán) üzletileg is kifizetődő lett a részvétel. Van egy szoros egymásra hatás is. Ma már érzékelhető a jelenség (ha máshonnan nem, hát onnan, hogy visítoznak a hagyományos olajcégek), hogy banki kölcsönökhoz, befektetésekhez és más financiális eszközökhöz egyre nehezebb mérhető társadalmi/környezeti hatás felmutatása nélkül hozzáférni. 

Namost az eltelt 5 évben azt tapasztalom, hogy az óráimra járó legkülönbözőbb nemzetiségű és legkülönbözőbb hátterű hallgatók szinte egyöntetűen azt gondolják, hogy ez az egész bullshit. Mármint, hogy megy a szövegelés, de valójában nem történik az égvilágon semmi a céges világban. 

Egyszerre mondják ezt üzleti iskolákból érkező hallgatók és azok is, akik a társadalomtudományok valamelyik ágát tanulják. Sokáig azt hittem, hogy ezt a szeminárium dinamikája termeli ki, húzzák egymást erre az álláspontra, de a sokadig év után én egyre inkább arra hajlok, hogy ez generációs jelenség. 

Elvesztették a türelmüket, a bizalmukat. Talán soha nem is volt, hiszen nagyon fiatalok 18-25 év közöttiek általában attól függően, hogy BA vagy MA képzésbe járnak (erre a kurzusra jöhetnek mindkét képzési szintről mert ez egy szabadon választható ún. elektív kurzus). Ezért is van az, hogy egyszerre van jelen üzleti iskola és mondjuk politológus vagy szociológus képzés hallgatója. 

Nagyon érdekes, mert mindeközben itt Szingapúrban, ahol élek, elég sok ismerősöm az egész témát a "woke" jelenség részének tekinti. Értelmezésük szerint ugyanazzal az aggresszív, erőszakos magatartással kényszerítik rá a cégeket a társadalmi szerepvállalásra, mint ahogy gender, LGBTQ vagy etnikai kisebbségek témájában eluralkodott egy hiperaggresszív fundamentalizmus. Szingapúrban dolgozó amerikai ismerősöm, középkorú fehér heteroszexuális férfiként azt mondja, hogy a cége Seattle-i központjában esélye nem lenne előrelépni a karrierjében, mert ahhoz se nem eléggé sötét a bőre se nem eléggé hátrányos helyzetű. Szingapúrban dolgozva ez egyelőre nem jelent problémát. 

Ugyanakkor hozzá kell tennem, hogy azt is megjegyzi, hogy az inclusion and diversity témában amikor a cége globálisan szervez akciókat, akkor az USA-ban a munkavállalóik tömegei vesznek részt a rendezvényeken, renegeten önkénteskednek, és sokkal befogadóbb, barátságosabb a vállalati kultúra. Szingapúrban és a többi ázsiai részlegüknél hálóval is alig lehet embereket fogni erre, ellenben éjfélig bent vannak az irodában és dolgoznak, öldöklő versenyben, zero együttműködéssel. Szerinte ez az egyébként IT profilú cégénél komolyan hátráltatja a teljesítményt, az ázsiaiak egész egyszerűen nem értették még meg, hogy a modern munka már nem a kikötői kulimunkások stílusában zajlik és nem (csak) azért mert a dolgozók jóléte ugyanolyan fontos a teljesítményben, hanem azért is mert az együttműködés, a befogadás, a nagyobb diverzitás, általában a nyitottság, sokkal kreatívabb munkát eredményez, ami a manapság nagy hozzáadott értéket képviselő innovatív területeken kulcsfontosságú.  

Amikor az egyetemi órákon különböző diskurzusokban dolgozzuk fel ezt a témát, a hallgatók többsége nemhogy nem tartja "woke"-nak ezeket a CSR, Sustainability, Inclusion jelenségeket, hanem egész egyszerűen bullshiting szerű szövegelésnek tartják, a marketing és pr részlegek szómágiájának, és valójában a céges világban az égegyadta világon semmi nem történik, semmi nem változott. A profit az első, hozni kell az excel táblában kikalkulált számokat, jól kell kinéznie a következő negyedéves jelentésnek mert akkor megy fel a részvényárfolyam és fizetnek hatalmas bonuszokat. 

Namost, ha ez a helyzet, akkor mi marad számunkra, ami bármiféle optimizmusra adhat okot? A hallgatók egyébként szinte egyöntetűen állami beavatkozásért, kormányzati vagy éppen kormányokon, nemzetgazdasági kereteken átívelő globális szabályozásért kiáltanak. Az egyetlen probléma az, hogy számonkérhető globális szabályozás nincs, miközben globális cégek már évszázadok óta léteznek. 

A türelmetlenség másik oka, hogy ezeknek a fiataloknak ketyeg az óra. Nekünk is, de nekünk a temető felé. Nekik azonban abban a világban kell majd élniük, amit mi itthagyunk számukra és azt hiszem innen jön ez a kifejezetten ellenséges türelmetlenség. 

Amikor az angol orvostanhallgató fossal önti le a veterán katona emlékművét, akkor habár lehet vitatkozni az eljáráson és a cél megválasztásán, de nem lehet nem észrevenni az indulatot és a kétségbeesést az akcióban.

Márpedig ha azt gondoljuk, hogy nincs változás, a cégek, amelyek a környezeti pusztítás döntő többségéért felelnek valójában nem mozdulnak, és valójában semmiféle zöld forradalom nincsen, akkor amire számíthatunk az a radikalizáció. 

A kérdésre már múlt időben válaszolhatunk, mert a zöld terrizmus, vagy más néven eco-terrorizmus létezik. Még ha nem is uralta el a médiát, és nem kapott akkora figyelmet mint a fundamentalista iszlám terrorizmusa vagy a cybertámadások, a környezetvédelem nevében elkövetett terrorcselekmények már elég régóta velünk vannak. Az ELF (Earth Liberation Front), melynek neve nagyon hasonlít bármelyik terror vagy gerrillaszervezethez már 1992 óta létezik. Steven Best és Anthony Nocella 2006-os (tehát 16 évvel ezelőtt írt) könyvében, Igniting a Revolution: Voices in Defense of the Earth arról írnak, hogy a természet szisztematikus rombolása új extrén ellenállási formákat hív életre, melyek egyre inkább militarizálódnak. Támadások érik az ipari létesítményeket, luxus üdülőhelyeket. A környezetvédelem radikalizálódó formái egyre inkkább felhívják az FBI figyelmét is, és a növekvő számú "terrorista" szervezetek komolyabb akciókkal fenyegetőznek.

Persze érdemes itt is tisztázni, mit jelentenek a szavak. 

A terrorizmus, terrorcselekmények mindig általában annak elszenvedői által minősülnek terrorcselekménynek. Az, aki elköveti ezeket magát egy asszimetrikus hadviselésben résztvevő katonának vagy forradalmárnak tatja. Érdekes módon a szociológia is inkább ezt az utóbbi meghatározást használja annak értéktartalma nélkül, tehát anélkül, hogy állást foglalna abban, hogy kinek a cselekedete igazságos, jogos, érthető, indokolt. 

Hozzám is ez a megközelítés áll közelebb, a terrorizmus a hatalom-frusztráció vonalon értelmezhető leginkább. A terrorizmus, mint eszköz akkor kerül elő. amikor az egyik fél, a kisebb, gyengébb szélsőséges módon frusztrált egy nála sokkal nagyobb, erősebb hatalom cselekedetétől (vagy éppen nem cselekvésétől) arra azonban politikai (tárgyalásos, szövetséges keresés, hatalomgyűjtés, befolyás szerzés), civil (tüntetés, tiltakozás, polgári engedetlenség) vagy üzleti (anyagi erősödés és ezen keresztül befolyás szerzés) eszközökkel nem tud, vagy nem akar hatni. 

A terrorizmus katonai értelemben nagyon hasonlít a gerilla-hadviseléshez, ami ősidők óta hatékony eszköze a gyengébb félnek, nálánál sokkal erősebb és nagyobb hadseregekkel szemben. Hogy magyar példát említsek erre épül a kuruc-mentalitás. A Rákóczi szabadságharc 8 éve alatt a kuruc csapatok mindenáron igyekeztek elkerülni a nyílt mezőn történő szabályos ütközetet, azonban folyamatosan gyors és váratlan rajtaütésekkel zavarták, támadták a labanc erőket és azok utánpótlási vonalait. Ezzel a taktikával egész országrészeket tudtak a maguk befolyása alá hajtani. Főleg azokat, melyek gyéren lakottak voltak, nem volt a központjukban vagy közelükben jól védhető vár vagy város, és nehezen megközelíthetőek voltak (mocsár, nagy erdők, hegyvidék). Ezeket a területeket is sikerült lassan, szisztematikusan és jelentős veszteségek árán felszámolnia az osztrákoknak, de a hadviselés sikerét mutatja, hogy ez 8 évükbe telt. Ha nyílt ütközetekre került volna sor, valósznínűleg pár hónap alatt, két maximum három nagyobb csatában véget vetettek volna Rákóczi és "talpasai" tündöklésének. Tehát tényleg nagyon hatékony módszerről van szó. 

Ugyanez vonatkozik a partizán háborúra, vagy ezt láttuk Afganisztánban is. Észtország, ami a számára fenyegetést jelentő hatalmas Oroszország mellett mind méretben, mind katonai erőben (a NATO-t nem számítva) eltörpül, katonai doktrínájában decentralizált kis területvédelmi egységekre épül, szinte az egész lakosságot mozgosítva konfliktushelyzet esetén. Ez is egyfajta gerillaháborúnak felel meg. Olyan helyzetet teremt, amiben lehetetlen megkülönböztetni a civilt a katonától, nincs tetten érhető, bemérhető, felderíthető katonai irányítás, infrastruktúra. Nincsenek nagy mozgások, hadmozdulatok. Van viszont folyamatos robbantgatás, tisztek, parancsnokok elleni merényletek, rongálás, szabotázs, kicsi eldugott raktárak, decentralizált, egymásról nem is tudó (tehát egymást feladni se képes) egységek és önálló, rugalmas cselekvés. 

A terrorizmus, annak művelői szerint egy ilyen gerillaháború, azt csak a mindkét fél által használt kommunikációs hadviselésben minősítik (és különítik el) terrorizmusként. A terroristák kommunikációs üzenete az, hogy "nem lehettek biztonságban, véget vetünk a kényelmes életeteknek", a terrorizmus áldozatává váló országok, népek, cégek képviselői pedig erkölcsileg választják le a terroristákat a katonáktól, mezei bűnözőnek titulálva azokat. 

Hogy melyik narratíva marad fenn az attól függ, hogy melyik fél győz, mert a történelemkönyveket a győztesek írják. Így lettek Tito partizánjai nemzeti hősök, az Al-Kaida meg nemzetközi terrorszervezet.  

Én ezt egy számegyenesen látom, ahol az akadémiai diskurzus, politikai/társadalmi vita, aktivizmus, radikalizmus, szélsőséges radikalizmus, forradalom/terrorizmus vonalon durvul a helyzet. Azért ijesztő számomra az az olvasat, miszerint nem zajlik semmiféle zöld forradalom, nem lehet hinni a technológiai evangelistáknak, nincs belátás, sem globális cselekvés, mert ha ezek igazak, akkor az irány egyértelmű. A terrorizmus szociológiai olvasata azért is áll közelebb hozzám, mert az egyértelműen a háború egy fajtájának tekinti a terrorizmust. Tehát amikor oda jutunk, hogy laboratóriumok elleni robbantgatások, sícentrumok elleni támadások vannak, akkor már háborúban vagyunk, és háborúkban bombázni szoktak. 

Ezért tartok még mindig inkább órákat a CSR-ról.