A FIFA és barátai

Tegnap személyesebb hangvétellel írtam a fociról, de ugyanezt a témát egy teljesen más szemszögből is körbe szeretném járni. 

Megnéztem a világbajnokság kezdete előtt a Netflixen a FIFA-ról szóló dokumentumfilmet. Nem mondom, hogy az újdonság erejével taglózott le, mert a szaftosabb részeket követtem "élőben" a hírekben és ahogy tegnap is utaltam rá a 80-as évek második felének magyar bundabotrányai és a folyamatosan zuhanó teljesítmény már hazai szinten megásta nálam a futball sírját. 

Van egy nagyon szomorú lejtő számomra ebben a történetben. A foci a hétköznapi ember sportja. Láttál már gyerekeket rúdugrani, vagy öttusázni a játszótéren? A foci majdnem olyan, mint a futás. Csak egy labda kell hozzá, volt idő, amikor egy rongy is elég volt, meg némi grund. És ugyanazt a játékot játszod, ugyanazokkal a szabályokkal, cselekkel, fogásokkal, mint a világbajnokok. Ez a 80-as években, az én gyerekkoromban a legnagyobb természetességgel volt így. Ma nem tudom járnak-e még le gyerekek focizni a lakóhelyük körül. Évekkel ezelőtt, amikor még néha el-el látogattam Tatabányára és anyám még a régi lakásunkban lakott, lementem a játszótérre. Egy szál gyerek nem volt ott már, játszótér se, visszabontották és az a füves rész, amit mi focizásra használtunk azt fák és bokrok nőtték be. Ott 10-15 éve senki nem focizott az biztos. 

Aztán a foci nekem olyan naívan tiszta sport volt. Ma már tudom, hogy naívan, hiszen bundáról mindig lehetett hallani, bevett szófordulat a lelátókon, és amióta foci van valószínűleg van bunda is. Mégis a fociban ritkán hallunk dopingbotrányokról, az nem olyan mint az atlétika. Ma már hajlok arra, hogy ehhez sokkal inkább az ellenőrzési rendszernek esetleg a média működésének van köze, mert nagyon nehéz elképzelni, hogy egy milliárd dolláros bizniszben ne turbóznák magukat mindennel, ami a csövön kifér (illetve befér). Mégis a focinak sokáig volt egy olyan nimbusza, hogy az egy egészséges sport, nem olyan, mint a torna, ami cirkuszhoz vagy a baletthez hasonlóan tinédzser korban csinál rokkantnyugdíjast emberekből. A focisták a lábukat leszámítva általában nem is néznek ki terminátornak, nem válnak békaemberekké mint az úszók sem életmódban sem testfelépítésben. Az amerikai futballból számtalan bizonyíték van az állandó ütközések miatta agysérüléseknek, az európai futballban inkább a szalagszakdás, izületi, izom problémák jellemzőek ha nem számítjuk azt, hogy a focistákat alapból nem szokták észkombájnnak tartani, mert azt nem a sérüléseknek tudja be a közvélemény. 

Ma már persze ez is valószínűleg a csúcsra van járatva. Tudományos módszerekkel az étkezéstől, a testtömegindexen (vagy mi a pontos neve annak) keresztül az edzésgyakoriságig minden patikamérlegen és személyre bontva ki van számolva és a focisták pont olyan gladiátorok, mint bármelyik élsportoló. A gladiátor hasonlat azért is megállja a helyét, mert a foci cirkusz jellege ugyanolyan, mint a római arénák korában, ahol a maihoz hasonlóan nagyon tudatos étkezéssel és edzésekkel tartották karban a celebritásként élő gladiátorokat, akik a közhiedelemmel ellentétben jóval ritkábban haltak meg, mert igen-igen sok év befektetés volt felépíteni egy szupersztárt már akkor is.

Szóval a Netflix dokumentumfilmje nem lepett meg, de így összeszedve, együtt látni az egészet nagyon sűrűre és ezen keresztül ütősre sikeredett. Ami számomra új információ volt, hogy az egész futball biznisz sokkal kisebb és sokkal amatőrebb volt nagyon sokáig, az a szponzoros, milliárd dolláros világ, ami most körülveszi, a sportszergyártókkal, szponzorokkal, közvetítési jogokkal és a játékosok adásvételével valamikot a 70-es években kezdődött, tehát nem sokkal azelőtt, hogy én tudatom a 82-es mundiallal felnőtt ebbe a világba. 

Ami azonban fájóan ismerős volt, az ezeknek a korosodó öreguraknak és ambíciózus fiatalembereknek a hatalom és pénzéhes világa, amit mint egy archetípust annyi helyen láttam már magam körül. 

• Az egyetemi professzorok és kutatók világa, 
• a főorvosok, kórházigazgatók és gyógyszergyártók összefonódásai, 
• az egész corporate világ a LinkedIn profiljaikkal és belterjes köreikkel, iskoláikkal és klubjaikkal (golf, countryclub, repülőtéri luxusvárók), 
• A nemzetközi civilszervezetek, segélyszervezetek, alapítványok, nagy nemzetközi szervezetek világa (ENSZ, UNESCO, WHO stb.)
• az az állatfaj, amelyik szakterülettől függetlenül egyik konferenciáról jár a másikra, valamilyen gittegylet szerű ernyőszervezet elnökségi tagjaként. 
• Az intellektuális és művészvilág prominensei, az ösztöndíjaikkal, tárlataikkal, könyv és színházbemutatóikkal, hatalmas méregdrága elitkoncertjeikkel, sztárfilozófusok, történészek, TED Talk és írószövetség alakjaikkal. 
• Az új generációs startup és bitcoin milliomosok summitnak álcázott extravagáns partijai és showműsorai. 
• A karrier és celebdiplomaták, politikusok, külügyi szakértők, think thankek, újságírók és politikai elemzők belterjes körei, annak az arisztokrata világnak a leágazásai, ahol még a francia a közvetítő nyelv. 
• A celebek, a popszakma, az inlfuenszerek és A kategóriás filmsztárok média által bevilágított kokainfelhőben úszó yachtos, Instagramos, vörös szőnyeges, díjátadós világa. 
• A divatszakma, a kreatív iparágak, a film dekadens vagy éppen kreatív (nézőpont kérdése) világa.
• És persze a nemzetközi, professzionális sport, élsport. Nemcsak a FIFA, a NOB, az NFL, de még az angol gyarmatbirodalom örökségének krikettvilága is. 

Azt amit a FIFA dokumentumfilm bemutatott azt az összes fent említett szubkultúrában kottaszerűen egykaptafára le lehetne gyártani és be lehetne mutatni. Vannak ilyen mintaszerű ismertetőjelek, jellegzetességek ezekben, témától és szakterülettől függetlenül:

Svájc

Svájc szerintem úgy a nemzetközi pénzmosás, a szervezett bűnözés (fehérgallérost is beleértve), a kémkedés és általában a politikai szarkeverés, az adóelkerülés és adócsalás valamint a XIX. századi monarchikus világ (diplomácia és nemzetközi szervezetek) fellegvára, hogy közben kikezdhetetlen nimbusza van. Szerintem valójában nem sokban különbözik egy karibi offshore paradicsomtól, csak jobb a PR-ja és erősebb a történelmi beágyazottsága. Svájc olyan kikezdhetetlen susmus központ, hogy még a világtörténelem legszemérmetlenebb gazemberei is békénhagyták mert sokkal több hasznot hoz ha szabadon csinálhatja az üzelmeit mintha megszállnák. Vajon hány ország teljes vagyona, évtizedek adóbevételei tűntek el patinás svájci pénzintézeketben tömeggyilkosok titkosított számláin?

Az a szervezet, amelyiknek svájcban van bejegyzett címe, ott van székháza és bankszámlája az számomra minden további kérdés nélkül eleve a számegyenes erősen gyanús szegletéből indul. 

A kopasz, öltönyös öregúr karaktere

Van egy képregénybe illő, archetipikus karaktere ezeknek a nagyjátékosoknak. Ők kizárólag első osztályon utaznak. Előkelő szállodákban szállnak meg, drága éttermekben vacsoráznak, azonban ezek soha nem étkezések hanem vagy networking vagy munkamegbeszélések. Ezek az emberek valószínűleg évtezedek óta nem ettek ebédet az ételért. Van egy kor, amikor beleöregednek a szerepbe, a beavatási szertartás (mint a FIFA-nál is láttuk) azzal jár, hogy a valamikori táskahordó fiú leszarkeveri, kitúrja egykori főnökét, mentorát. Már Sigmund Freud megírta a Totem és Tabu című könyvében, hogy bukik e a törzsfőnök és válik fia (utódja) a gyilkosává. A fél görög mitológia erről szól. Már élett korúak, amikor végre a csúcsra érnek és bár azt hiszik örökké fognak élni (és hatalmon maradni) minden pillanatot kihasználnak arra, hogy kiélvezzék a hátralévő aktív évek hatalmát és kényelmét. Erről ráadásul úgy gondolkodnak, hogy ez jár nekik, annyi seggnyalás, tekerés, inaskodás, táskahordás és a folyamatos harcok során. Ezek az emberek középkori hadurak. Vagy mint a mai afgán törzsek hadurai. Csak más a ruhatár.  (teljesen egy rugóra jár a FIFA dokumentumfilmmel a Renault-Nissan vezér Carlos Ghosn Japánból való menekülésének története) 

Ki kell egészítenem ezt az archetípust egy sajátos altípussal, a startuperek és crypto lovagok csillagaival, Akik annyiban hoztak új elemet az archetípusba, hogy nekik már nem kell beleöregedni a szerepbe, 22 évesen simán tudnak veterán piaci véleményformálóvá válni, tech rendezvények, üzleti fórumok és politikai körök, újságírók felemelt (majd másodpercek alatt eldobott) sztárjaivá válni. Sam Bankman-Field dokumentumfilmje csodálkoznék ha nem jönni ki egy éven belül ugyanazon a Netflixen, ahol megcsodálhattuk Anna Sorokin, vagy Elizabeth Holmes történetét. Ők egy érdekes új színt hoznak ugyanabba a világba.  

Sosem az alaptevékenység a fontos.

Ezekben a körökben a hatalmi struktúra működtetése az önmagában való cél, a téma legfeljebb eszköz. A piramis csúcsán lévő úriemberek tevékenységének 80-90%-a a hatalom megtartásáról, esetleg még nagyobb hatalom megszerzéséről szól majd annak a csábításáról, hogy ezt a hatalmat meg is mutassák de szinte virtusszerűen a más pénzéből. Ebbe is szoktak belebukni, mégpedig úgy, hogy belülről valaki, aki úgy látja itt az ideje átvenni a stafétabotot a felszínre hozza a szennyest. Akkor mindannyian tátott szájjal olvassuk a szalagcímeket mintha nem lenne teljesen egyértelmű, hogy évszázadok, ha nem évezredek óta ez a hatalom természete.

A téma, az alaptevékenység teljesen érdektelen.

A FIFA dokumentumfilm epizódjainak nagy része nem a fociról szólt, egyetlen mondat nem hangzott el a játék fejlődéséről, a stratégiákrók, a módszerekről, az edzéstervekről, az olyan mutatókról, mint az egészséges, sportos életmód terjedése, a sport nemzeteket összekötő, embereket összehozó szerepe. Nem tudom, valahol talán foglalkoznak ezzel, de hogy a FIFA-nál nem az világosan kiderült a dokumentumfilmből. Lehet amúgy, hogy sehol nem foglalkoznak ilyenekkel, a foci mint egy melléktermék megtörténik, a gyerekek maguktól játszanak az egész felépítmény a létesítményektől, a világbajnokságokon keresztől a közvetítési jogokig és szponzorokig az igazi tevékenység, a tartalom mellékes éppenséggel tengerimalacok is szaladgálhatnának a füvön. 

És pont ezen az utolsó ponton azzal akarom lezárni ezt a bejegyzést, hogy ennek megfelelően nem is az alaptevékenységgel van a baj. Semmi baj nincs a focival. Nagyszerű játék. Ahogy a bitcoin sem rossz ötlet. Az emberi természet, vagy közelebbről nézve a hatalom természete olyan, hogy a jelek szerint bárhol, bárkivel, bármiről lejátsza ugyanazokat a görög drámákat, amiket évezredekkel ezelőtt lejegyeztek már. Egy pszichiáter ismerősöm azt mondta, hogy nem mi írtuk ezeket a drámákat. Ezeket a drámákat mi éljük és újra újra lejátszanak ez a drámák minket, aminek mi szereplőivé válunk. Nem mi élünk, a történetek élnek minket...

Nagyon sokat gondolok ezekre a szavaira, amit egy önismereti csoportban adott elő annak idején...