Foci VB

A foci VB olyasmi az életemben, mint az angol királynő volt, vagy mint II. János Pál Pápa. Valami, ami végigkíséri az életemet, ami a legkülönbözőbb helyzetekben talál rám négyévente és ettől kap valami különös súlyt, jelentőséget, annak ellenére, hogy különösebben nem vagyok egy foci rajongó. 

Nem követem a BL-t, nem szoktam meccsre járni, a VB és az EB meccsein kívül a TV-n se nézek meccset, beleértve a BL döntőket. Nem ismerem a játékosokat se, talán ha hármat fel tudnék sorolni és az aztán végkép távol áll tőlem, hogy pontokat, esélyeket számolgatok vagy haverokkal meccseket beszélek meg, ne adj isten közösen néznénk ilyeneket. 

A VB-t és az EB-t azonban mindig megnézem. A játékot önmagát nagyon szeretem, különösen tetszik az az okos, taktikai foci, amit manapság játszanak. Azért sokkal jobb az európai futball (én nem vagyok hajlandó angolul sem soccer-nek hívni), mint az amerikai futball (am számomra rögbi akkor is, ha ezen a néven pár országban játszanak egy attól sok tekintetben eltérő sportot)....szóval azért jobb a foci mert úgy tudja magában foglalni az okos taktikázást és stratégiát, hogy ehhez nem kell harminc másodpercenként megállítani a játékot. Az amerikai foci pont olyan, mint az amerikai televíziózás. Néha megszakítja pár másodperces játék a leállásokat, ahogy a TV-ben a reklámokat rövid időre megszakítja egy-egy film részlet. 

Gyerekkoromban nem voltam ilyen távol a futballtól. 9 éves koromban pár foci edzésen is lent voltam, beiratkoztam a TBSC (Tatabányai Bányász Sport Klub) futball szakosztályára és az előkészítő korosztály edzéseire jártam le. Pár hónapig talán. Nem bizonyultam tehetségesnek. Egyrészt számomra nagyon nagy és nehéz volt a bőrlabda. A játszótéren mindig pöttyös gumilabdával fociztunk, az volt az én szintem. Az előkészítő korosztályban még úgy futbaloznak a gyerekek (tornaórán vagy szünetekben az iskolában is így fociztunk), hogy az egész csapat a kapust leszámítva egy masszaként követi a labdát, és aki éppen a legközelebb van hozzá az belerúg egyet. Lehetőleg az ellenfél kapuja felé. Aztán azt a labdát az egész massza követi. Ugyanezt teszi az ellenfél is. Tehát paszolós, helyezkedős, taktikázós játék helyett inkább egy középkori lovagrohamra hasonlít az egész, ahol örjőngve ront egymásnek két banda és közöttük van egy labda. Namost edzésen akárhányszor nekem jutott a lehetőség, hogy belerúgjak a labdába az olyan nehéznek és súlyosnak bizonyult számomra, mintha medicin labdával játszanánk. A lábam fájdult meg, a labda alig mozdult előre pár 10 centimétert. 

Ráadásul nekem nem volt menő stoplis cipőm, meg sporttáskám, mint a többi gyereknek. Az iskolában tornaórán használt gumatalpú, tintaszínű tornacipőben mentem edzésre egy Centrum Áruház feliratú narancssárga nejlonszatyorban cipelve a cipőt. A póló és a rövidnadrág már rajtam volt, 5 percre laktunk a TBSC stadionjától. Persze az edzés soha nem a nagycsapat füves pályáján volt. Hanem lentebb a salakos pályán. Na azon a pályán a gumitalpú lila tornacipőm gyakorlatilag jégkorcsolyaként csúszott. Ha magasabb labdát kaptam, akkor egyrészt attól rettegtem, hogy engem az a bőrlabda agyon fog csapni, másrészt amint felemeltem a lábam, hogy levegyem a labdát abban a pillanatban hanyat is estem. A többiek hétvégente már meccseket játszottak más csapatokkal, engem talán érthető módon sosem tett be a csapatba az edző, elég hamar véget is ért a futball karrierem. 

De az érdeklődés megmaradt bennem. Ott laktunk a TBSC stadion tőszomszédságában, minden második hétvégén, amikor otthon játszott a csapat embertömegek hömpölyögtek a buszmegállóból a pályához, kis zacskóban szotyit vásárolva a kék kapunál. Mi más színe lett volna, a TBSC színe kék-fehér volt. Mi is lejártunk gyakran, fillérekért lehetett belépőt kapni, a beléptető rendszer egy "spori-bá" volt, az edzsések világában szakosztálytól függetlenül mindenki "..bá" volt. Bácsi, de az túl hosszú. Ők szedték a belépőt, kis papírfecni, akkoriban a mozijegy is ilyesmi volt. Mint egy fél buszjegy. Ha nem mentem éppen meccsre akkor is hallottam a tömeg felhördülését otthon a szobából egy-egy kihagyott helyzet kapcsán, csak az örömüvöltést a gólok alkalmával. 

A TBSC NB-I-es csapat volt, a Fradi volt az ősellenség. Bajnokok ritkán voltunk, ha egyáltalán, de sokszor előkelő helyen végzett a bányász a tabellán. 

Szóval gyerekként még más volt a viszonyom a focihoz. A legfontosabb, hogy fociztunk. Nem csak, amikor edzésekre jártam le, hanem a játszótéren, az iskolában tornaórán, az órák közötti szünetekben is. Arra is volt példa, hogy spontán módon lakótelepek közötti kis bajnokságot rendeztünk ugyanazon a salakos pályán ahol az előkészítő edzései voltak. Mert ezek a pályák minden gond nélkül bárki számára elérhetőek voltak, amikor nem volt edzés. Mindenkinek volt gombfocija. Nekem megvolt a bányász. Csapó, P. Nagy...emlékszem a nevekre, de megvolt a lengyel válogatott, Lato, és az NSZK is. Volt műanyag kapum és számtalan műanyag labda fogyóeszközként. Fillérekért lehetett kapni a traffikban. Rengeteget gombfociztunk, akkoriban azt hiszem annak ugyanaz a funkciója volt, mint ma a FIFA a Playstation-ön. 

Szóval valamikor 8-9 éves koromban kezdődött a futballvilágba való ébredésem. TBSC-Real Madrid 1:0 Tatabányán. 1982 Mundial Spanyolország. Meg nem tudom mondani, hogy volt a világbajnokság 1978-ban (talán az volt Argentinában?), emlékem nincs róla. nekem a foci világ 1982-vel kezdődött, a narancs figurás mundiallal. A mai napig tudom a dallamát. 

A csúcspont aztán 1986 volt, Mexikó. Az eufória és a mély depresszió, a szauna szerű forróság a jéghideg fürdővel együtt. Arról szó se lehetett, hogy személyesen kint legyek bármelyik meccsen, de még csak emberről se hallottam soha a környezetemből, aki eljutott volna abban az időben bármelyik világbajnokságra élőben. Oda születni kell. Számomra egy budapesti válogatott meccs a Népstadionban is ugyanolyan elérhetetlen volt Tatabányáról, mintha Guadalajarában kellett/lehetett volna menni Mexikó Jalisco államába. Vagy 20 évvel később jártom ott személyesen. 

Mégis bennünk élt, velünk lüktetett az összes selejtező mérkőzés, a barátságos meccsek (Magyaroszág Brazilia 3:0) a világbajnokság előtt. Amikor meccs volt a TV-ben mintha kiürült volna a 80.000-res bányászváros. Senki nem volt az utcán. A melegben nyitva voltak az ablakok, erkélyajtók és onnan lehetett hallani az üvöltést a selejtezők magyar góljainal. Azt az érzést nem tudom, hogy érezte-e azóta az a város, mint amikor a tatabányai Kiprich József azzal a jellegzetes kicsit púpos futásával gyakorlatilag a világ bármelyik csapatának bekavarta a hálójába a labdát, akivel játszottunk. 14 éves voltam és bele voltunk bolondulva. "Mexikóba is megyünk, világbajnokok leszünk!"

A barátaimmal néztük a meccseket a KISZ-lakón (KISZ lakótelep). A KISZ nem nagyon érdekelt minket de Kiprich a bányász játékosa nagyon. 

Aztán eljött a világbajnokság, az oroszok kipicsáztak minket a tészta miatt vagy mi, és minden egyszerre az ellenkezőjébe fordult. Utána lejtőre került az egész magyar futball és azóta se ért halvány közelébe se annak, ami 1986-ban volt. Nyilván az eggyel korábbi generáció valami hasonlót élhetett meg az aranycsapattal amihoz képest 1986 is egy kicsi emelkedő volt csupán, de nekem, az én futball világomban 1986 volt a csúcs. 

Ezt követően már csak a cirkusz volt a falábúak egyre mélyebbre süllyedő korszaka(i). Bundabotrány, egyik botránykönyv a másik után, hányták az edzők, a csapatok a szart egymásra hogy aztán a rendszerváltás mindent kifújjon a szeméttelepre, ahova ez a világ addigra való volt. A TBSC úgy omlott össze (szűnt meg), ahogy a teljes tatabányai identitás, a bánya körüli egész kultúra omolott össze. Én a mai napig TBSC szurkoló vagyok. Egy olyan csapat szurkolója, ami több, mint 30 éve nem létezik. Van valamai jogutód, fogalmam sincs hol játszanak, milyen bajnokságban milyen néven, számomra nincs kapcsolat. 

Az 1990-es világbajnokságot már meg nem tudom mondani hol volt. Néztem pedig. Ahogy az 1994-est, 98-ast és az összeset. Talán 94-ben a brazilok nyertek. Ezt onnan tudom, mert éppen kenutúrán voltam a Tiszán és tokajban sátoroztunk le a döntő napján és egy kocsma ablakán belesve kaptunk el pillanatokat a döntőből. De lehet, hogy rosszul emlékszem. Már sehol se volt az a lelkesedés és fanatizmus mint 1986-ban. 

Azóta a világbajnokságok inkább médiaesemények számomra. Pizza, esetleg sör. Nem tudom megmondani hol volt éppen az adott világbajnokság de pontosan fel tudom idézni milyen körülmények között, hogyan néztem őket. 1998-ban egyedül, pizzát rendelve majd mindegyik nap. 2006-ban megint egyedül de máshol, pizza hut pizzákat rendelve. 2010-ben a feleségemmel a Vörösmarty téren kiülős helyeken néztül a meccseket. Egyet se tudok felidézni. Nem tudom ki nyerte a világbajnokságot. De az élményre emlékszem, milyen jó volt meccseket nézni. 

2014-ben és 18-ban Észtországban a finn TV adásait követve néztem a világbajnokság meccseit. Ott nincs kommentátor. Teljesen némán, illetve a stadion háttérzajával megy le a meccs. Most Szingapúrból nézem a meccseket, külön elő kellett fizetni 118 dollárért egy hónapra arra a csomagra, ami adja az összes meccset. Előfizettem. Itteni idő szerint este 9-kor és éjfélkor mennek a meccsek. A 9 órást megnézem, az éjfélit csak akkor ha nagy csapatok játszanak, különben másnap reggel vagy napközben nézem meg mert folyton ismétlik őket. Nézzük együtt a családdal. 

A kislányom most 10 éves. Pont amennyi én voltam, amikor a Mundial volt. Valahonnan az internetről összeszedte, hogy ki az a Cristiano Ronaldo és mondja nekem az adatokat. Azt kérdi, hogy ha 8 milliárdan vagyunk a földön hányan nézhetik a VB-t? Mondom szerintem olyan 1 milliárdan. És akkor a maradék 7 milliárd? Azok olyanok mint mami, ők nem nézik. 

Ma a feleségem is leült, megnéztük a Portugál-Ghána meccs ismétlését. Mondja a lányom, hogy anya, most már te is az 1 milliárdba tartozol, mint mi.