Vagy erre vagy arra..

 Vagy erre, vagy arra, de el fog mozdulni. Vajon mi tart ki tovább? Orbán Viktor társadalmi támogatottsága vagy az ország európai beágyazottsága?

Forrás: Orbán Viktor Facebook oldala

Magyarország egyre inkább közeledik egy nagyon fontos választóponthoz. Én Orbán Viktor motívációit és viselkedését nem értem, de őszintén szólva nem is érdekel. Amit ő csinál az számomra büntetőjogi kategória. Nem valami egyedi, kimagasló, valami példátlan, hanem csak (és a hangsúly a csak-on van), mint bármelyik közép-afrikai, dél-amerikai, közép-ázsiai diktátor. Van ilyenből éppen elég ezen a bolygón, nem az ő viselkedése a feltűnő, hanem a szövegkörnyezet furcsa, hogy mindez Európa közepén tud megtörténni és nem valami perifériás fejlődő országban. 

Persze Európának is van perifériája, de azt csak mi látjuk annak. Évszázadok óta kisebbrendűségi érzésekkel kapaszkodunk Európa nyugati felébe, de azt kell mondjam, innen Ázsiából még Románia, Bulgária vagy akár Moldávia is Európa. Szóval van itt nekünk ez a mi Viktorunk és ijesztő sleppje. Mert minden egyes ember, aki képes ebben az egészben együttműködni vele, érdekből, vagy meggyőződésből képes felhajtani vele az autópályára szembe haladni a forgalommal, az nagyon ijesztő.

Hogy a számok döntik el....az irány nem előre adott. Ha elég sokan hajtanak szemben az autópályán akkor egy idő után óhatatlanul felmerül (bennem is felmerül), hogy mi (én) vezetünk a rossz irányba. Végülis ki fogja megmondani? 

Egyrészt a külvilág. Én azt hiszem a külvilággal kapcsolatban Magyarország elért a falig. (A Bloomberg véleménycikkét érdemes elolvasni)

Az Európai Unió (Bizottság) a rá jellemző türelmes és szisztematikus, bürokratikusnak látszó formában, valójában a vadlovak betöréséhez hasonlóan ravaszul kitartó módon de mostanra olyan pórázra fogta Orbán Viktor kivagyi kormányát, aminél fogva akkor és azt csinál vele, amit akar. 

Kínáról mondják azt, hogy az igazi ereje a türelmében rejlik. Az EU-ról nem azt mondanám, hogy türelmes, hanem, hogy alamuszi módon ravasz és türelmes. Ez akkor is így van, ha a jó irányban az. 

Hagy érzékeltessem ezt egy példával.

Olyan 10-12 évvel ezelőtt az EU szociálpolitikájáról tanítottam Budapesten és Észtországban is. Igen érdekes tárgy volt, mert a szociálpolitika alapból a tagállamok hatásköre az EU-ban. De éppen attól volt nagyon érdekes ezzel foglalkozni mert már évtizedekkel ezelőtt lépésenként, apró elemenként mégiscsak besompolygott valamiféle közös szociális gondolkodás majd cselekvés az Európai Unióba.

1957-ben a Római Szerződés elfogadásával egy gazdasági közösség jön létre, nemigen esik szó közös szociálpolitikáról. Négy évvel később, 1961-ben ugyan elfogadnak egy Szociális Chartát, ez azonban amolyan írott malaszt, semmilyen súlya nincsen. Hogy ez mennyire nem így van, és mennyire érdemes odafigyelni az EU-ban ezekre a kezdeti, szimbolikus lépésekre is, az mindjárt ki fog derülni.

1986-ban a Single European Act elfogadásával jön létre az egységes európai piac, ami 1993-ban teljesedik ki a tőke, az áruk, a szolgáltatások és az emberek szabad áramlásának lehetőségével az unió területén. 

Ez nagyon hamar összekötődött a munkaerő szabad áramlásával, és amint a munkaerőről beszélünk, akkor egy lépésben jutunk el azonnal a nyugdíjrendszerek átválthatóságáig, az egészségbiztosítás vagy a munkavédelmi rendelkezésekig. És már vastagon a szociálpolitika közösségi szintű szabályozásában találjuk magunkat. Na de nézzük meg ezt kicsit közelebbről.

Nagyon érdekes megfigyelni, hogyan tekerte a saját elképzelése köré az Európai Bizottság a közös szociálpolitikát és az annak már csak a felvetésétől is írtózó angolokat. Azokat az angolokat, akik a kontinenshez képest mindig is egy sokkal liberálisabb gazdasági modellt követtek és egyébként is nagyon érzékenyek voltak a saját függetlenségükre (annyira, hogy végül ki is léptek, de szerintem az a történet még nem ért véget). 

Az Európai Bizottság hosszú évek óta próbálkozott a szociálpolitikai elvek beemelésével az alapszerződésbe. De az angolok vétója még megakadályozta ezek belefoglalását az 1993-as Maastrichti Szerződésbe, ami a ma ismert EU első alapdokumentuma. De a szerződés azzal, hogy megfogalmazza az európai állampolgárság koncepcióját, és egyfajta társadalmi párbeszéd keretében nevesítetten bevonja a szociális partnereket már egy lépéssel beljebb vitt mindenkit a témához. Aztán ezek a szociális partnerek egyre több kérdésben lettek megkérdezve, szociálpolitikai kérdéseket egyhangú szavazásból áttettek minősített többségi kategóriába, amivel leszerelték az angolok folyamatos és azonnali vétóit. 

Margaret Thatcher kormánya hallani sem akart semmiféle szociálpolitikáról, az egésztől a hideg kirázta és a szocializmus belopózását látta a hátsó ajtón keresztül. Az eredetileg 1961-ben létrehozott Szociális Chartát így aztán nem tudták az alapszerződésbe emelni, de 11 tagország aláírta azt, az angoloknak megengedték, hogy kimaradjanak és a többiek mentek nélkülük előre. Ismerős? 

Az EU türelmesen (unalmasan) várt 1999-ig. Az Amszterdami Szerződéssel a Schengeni Egyezmény bekerült az EUs alapjogba, ami újabb rést ütött a nemzetállamok falán, mert ezzel Uniós hatáskörbe emelt egy sor olyan dolgot, amit korábban belső ügyként vagy kétoldalú, kormányközi megállapodások keretében oldottak meg. Hogy, hogy nem, az Amszterdami Szerződés már beemelte a szociális megállapodásokat az EU alapszerződésbe és az kiterjesztette érvényét az Egyesült Királyságra is. 

Addig machináltak, amíg a britek kénytelenek voltak benyelni a dolgot. Az 1999-es szerződés úgy tette az EU lábát még beljebb a szociálpolitikai kérdésekbe, hogy a szociálpolitikát olyan területként nevezte meg, amelyben a Közösség fő feladata a tagállamok szociálpolitikájának támogatása és kiegészítése. Ennek alapját az 1961-es Szociális Charta szövege adta, amiből a tagállamok tetszés szerint mazsolázhattak, de amelyik pontokra rámutattak, azokban teljesíteni is kellett. A másik alap az 1989-es Charta a munkavállalói szociális jogokról szól, ami jól mutatja, hogy melyik ajtón osont be a szociálpolitika a közösségi szintre.

10 évvel később, 2009-ben a Liszaboni Szerződés már teljesen nyíltan beszél a szociális célkitűzésekről, azt az integráció egy alapjának tartja amihez Európai szintú szakpolitikákat is rendel. A Liszaboni Szerződés harmadik cikkeje a teljes foglalkoztatás eléréséről, a társadalmi progresszióról, a kirekesztés elleni küzdelemről és a szociális védelemről beszél. Ez már nagyon nem az a lecsupaszított gazdasági együttműködés, ami a történet elején volt. 

Ezekből a folyamatokból eredeztethető az Európai Szociális Alap is, ami főleg a később újonnan csatlakozó kelet-európai tagországok érezhettek meg mit is jelent. Továbbra is olyan puha megfogalmazások voltak, hogy van ugyan közös EU szociális politika de abban a nyílt koordináció meg a szubszidiaritás elve érvényesül. 

A gyakorlatban azonban ez úgy nézett ki, és ma is úgy néz ki, hogy az EU hatalmas pénzeket adott szociálpolitikai célokra, jellemzően 75-25%-os társfinanszírozással (de lehet 80-20 volt, már nem emlékszem). A jogosult tagországok kormányai, ha hozzá akartak férni a 75%-nyi részhez, le kellett tenniük a maguk 25%-át. Mivel a kelet-európai országokban a szociálpolitika mindig is inkább maradványelven működött, a 25% letétele után saját forrás, saját (az EU által diktált irányoktól eltérő) szociálpolitikára alig maradt. Az EU a pénzen keresztül anélkül vette át a szociálpolitika irányítását, hogy arra jogi értelemben felhatalmazása lett volna. Nem volt kötelező, ma sem kötelező, igénybe venni az ESF (European Social Fund) forrásait. De ha kell a pénz, leteszed kisfiam a magad részét (értsd szinte minden erre a célra szánt pénzedet) és mi hozzáteszünk háromszor annyit. 

Innen már csak egy lépés volt, hogy a kitűzött célokhoz EUs indikátorokat rendeltek (Leaken-i indikátorok) és miközben ment a mantra, hogy a szociálpolitika továbbra is helyi kompetencia (szubszidiaritás elve), EUs alapelvek mentén, EUs pénzekből, EUs indikátorokkal mérve zajlik azóta is a szociális kérdések intézése. Vannak országok amik ezekhez képest felülről viszik át a lécet, sokkal többet csinálnak szociális kérdésekben mint az EU irányelvek (ilyenek a Skandináv országok) és vannak országok, amik ezekből is ahol tudnak kibújnak (ilyen volt Anglia bármelyik Torry kormányzat alatt, és ilyenek a kelet-európai országok, amik a pénzeket szerették benyelni, de azt ahol tudták próbálták a saját céljaik szerint elkölteni). 

Amit én a szociálpolitika EUs szintre emelésében láttam az engem nagyon emlékeztetett arra a lassú (ha úgy tetszik türelmes), de szisztematikus felőrlésre, amit most a demokratikus alapelvek érvényesítésén keresztül látunk. És azon keresztül, ahogy ez a téma, szinte ártalmatlanul, pedig valójában nagyon is kiszámítottan összekötődik a költségvetési források elosztásával. 

Az EU-t nagyon sokszor lehet valami idióta, cselekvésképtelen pojácának tartani, akik legfeljebb sajnálkozásukat, esetleg aggodalmukat fejezik ki egy-egy kérdésben. Erőtlen, töketlen, színtelen, szagtalan, unalmas, idegesítően bürokratikus mindenféle karakter nélküli amőbaszerű társaság, akik a legfeleslegesebb dolgokról részletes szabályozást készítenek, a legalapvetőbbeknek meg képtelenek érvényt szerezni. 

Ez azonban évtizedes távlatból tekintve egyáltalán nincs így. Az EU most lesz kb. 70 éve, hogy elkezdett felépíteni valamit, amit az amerikaiaknak 300 évébe telt. Ha az EU első 70 évét az USA első 70 évéhez hasonlítjuk, akkor az EU sokkal előrébb tart és ha a párhuzam igaz lenne most éppen polgárháborúnak kéne zajlania a szélsőjobb (rabszolgatartó dél) és a progresszív baloldal (az északi szövetség között). 

Nemhogy nincs polgárháború, hanem a legvadabb lovak is úgy tűnik rövid pórázra kerültek. Magyarország ráadásul ezek közül a lovak közül olyan szinten jelentéktelen, hogy sem gazdasági sem politikai értelemben nem jelent semmit a bukása vagy éppen felemelkedése. Az utóbbi jó hír, mindenki jól jár(na) vele, az előbbi sajnálatos, de egy lapozás az újságban. A gyárak három hónapon belül átköltöznek Szlovákiába vagy Romániába. A NATO-n is volt már kiszögellés (a hidegháború idején Csehszlovákia ékelődött be a németek és az osztrákok közé), hát csak elő kell venni a 60-as évek terveit, ha Magyarország valami oknál fogva (mondjuk úgy Szerbián és a balkán bizonytalan részein keresztül) valami más érdekcsoporthoz tartozna hirtelen. 

Minden változik a világban, képlékenyek lettek a viszonyok. Az EU-t semmiféle szétesés nem fenyegeti, Magyarország levállása 3 napig lesz főoldal, néhány elemzéssel a Politico-n Horn Gyula kommunista külügyminiszter határkerítés átvágásától Orbán Viktor miniszterelnök keleti nyitásáig. Aztán további hírek ugyanabban a számban a tajvani félvezetőgyártásról vagy az ébredező indonéz gazdasági csodáról. A reggeli hírek egyike a kávé és az indulás között. 

A másik irány az, hogy a magyar nép (bármit is jelentsen ez) ráébred, hogy ok, eddig mehetett a melldöngető hőbörgés, a nagymagyarországos, mi adtuk a legtöbb nóbeldíííjast is és itt a legszebbek a lányok a világhírű magyar konyhában. Orbán Viktornak és napi menetben előadott performanszainak hála ez a darab olyan szinten kezd kínosan szagos lenni, hogy ha egy kicsi kis szerencsénk van megy Viktorral együtt az egész csomag a történelem szemétdombjára (ahova való). Magyarország kicsit pőrén, de legalább újjászületve talál magának valami életképesebb identitást. Belül a szívekben ugyanúgy, mint intézményeiben, a külvilághoz való viszonyában és (sajnos ki kell mondjam) az alapvető emberi értékek világában is. 

Hogy van-e az a sokk, az a fal, ahol ez az ébredés bekövetkezik azt én nem tudom. De már csak abban az értelemben múlik rajtunk, hogy még van egy kis ideje Magyarországnak "észhez térni" és elkezdeni európai országként viselkedni. Nyugatról szemlélve az se baj, ha nem. Ha ez nem történik meg. Ők már bebiztosították magukat. Pénz az nem jön. Pár performansz és vétófenyegetés és ugrik a szavazati jog (fognak rá kifogást találni). Magyarország már most is mint egy pestises góc, amit csak ideig óráig lehet esetleg gyógyítani, gyógyszerrel kezelni, ha a sebészek jönnek, ők már csak amputálni fognak. 

Gazdaságilag a földbe fúródik az egész tákolmány, láttunk már ilyet, majd fillérekért megveszik a még használható infrastruktúrát, mint a görögöknél és gyámság alá kerül az ország. Emlékszik még valaki az anarchista, elit, rendszer és megszorításellenes görög miniszterelnökre? Szimbolikusan lett megalázva, hogy miután nagy hanggal megnyerte a görög választásokat, pontról pontra vele hajtatták végre mindazt ami ellen az egész politikai felépítménye létrejött. Orbán Viktor jelen pillanatban nagyon közel áll ehhez a helyzethez. 

Vagy hagyják süllyedni ahova akar. Valahol Moldávia és Örményország szintjén megáll, majd elvegetál a külföldön élő diaszpóra hazautalásaiból. Béna kacsaként marad az EU-ban, de már se pénz se szavazati jog. 

Ha elég erős marad az utolsó rugásokra még Viktorka, akkor melldöngetve kilépteti az országot az unióból (pénz úgyse jön), lesz majd valami orosz-szerb-magyar szövetség a türk tanáccsal kiegészülve, és Magyarország megint sikerrel száll fel a süllyedő hajóra.

A dologban az a legszomorúbb, hogy senki nem kényszerít bennünket erre. Nem valami nagy birodalom söpört el bennünket ismét, hanem csak el kell menni egy kormánypárti lakossági fórumra.

 Formállogikai értelemben valóban szabadságharcos Orbán Viktor ha az a világ, amit ő ijesztő gyorsasággal (újjá)teremtett ennyire világos és a holdról is látható egymásra találás, amin a legszembeötlőbb korrupciós ügyek, az agytörzsi szinten világos erkölcsi eltévelyedés (a gyilkosok pártjára állni) sem tud fogást találni. Akkor nincs más választás. Nézni kell, ahogy beleszáll az ország oda, ahova való. 

Már csak nagyon kevés idő maradt, hogy Magyarország megmutassa melyik irányba megy az autópályán.