A mesterséges intelligencia és a felsőoktatás

Tegnap arról írtam egy bejegyzést, hogy milyen vita zajlik a mesterséges intelligencia és az annak segítségével létrehozott műalkotások szerzői joga körül. Ma a témában zajló másik fontos diskurzusról akarok írni, arról, hogy a mesterséges intelligencia milyen módon alakítja át az egyetemi számonkérések rendszerét, sőt a felsőoktatás egészét. 

A ChatGPT berobbanásával ismét fellángolt a vita arról, hogy mennyire működnek az egyetemi számonkérés rendszerei az új technológiák megjelenésével. Ez a vita nem az AI-val kezdődött.

Évtizedek óta van diskurzus arról mit kell megtanulni és mihez lehet használni mondjuk a függvénytáblázatot. Másik példa, ami a 80-as évek óta velünk van (tehát több mint 40 éve), hogy lehet-e számológépet használni órán, vagy tessék kockás füzetben kézzel (fejben) levezetni az egyenletet. 

Én műszaki szakközépiskolában tanultam a 80-as évek második felében és nekünk még szakrajz órán, hatalmas rajzolótáblák fölött görnyedve kellett egy-egy rajzot beadni. 15-20 órákat dolgoztam egy rajzon, anyám, aki a tatabányai bányavállalatnál dolgozott geológusként a tervező irodában maga is ilyen hatalmas táblákon vitte fel pauszpapírra tus tollal az aknák és vágatok helyét, meg az új fúrásokat. Szerzett nekem az övékénél kisebb és fából lévő öreg rajzasztalt és én különböző vastagságú Rotring ceruzákkal meg sablonokkal (betűsablon, vonalzó, körző, ívsablon) hosszú órákon át műszaki rajzokat készetettem. Ma nem tudom, hogy a műszaki iskolákban, a mérnökképzésben, az építeszéknél megkövetelik-e még a kézzel készített rajzot, hiszen mindenre van már szoftver, 3D-s megjelenítő program, minden. Mi is tanultunk a 80-as években számítástechnikát, de akkor a technológia (legalábbis az ami abból tatabányára elért) még csak arra volt képes, hogy színes köröket tudtunk a képernyőre rajzolni a kvarcórák zenéire emlékeztető hanghatással. 

Pár évvel ezelőtt Észtországban beiratkoztam egy vitorlás- és kismotoros hajó vezetői képzésbe és el is végeztem, levizsgáztam. Annak ellenére, hogy a mai vitorláshajók, de még a motorcsónakok is fel vannak szerelve digitális térképekkel, GPS-szel és mindenféle radarral, helyzetfelismerő rendszerekkel, a vizsgához ugyanúgy be kellett rajzolni a tervezett útvonalat a hajózási térképre, az áramlás beszámításával, a széllel, az idővel, mint egy XIX. századi hajón. Az orosz hajóskapitány, aki a képzést tartotta és aki nagy tengerjáró konténerszállítókkal meg tankhajókkal hajózik a világ tengerein annak idején Szentpéterváron végzett a tengerészeti iskolában és elmondta, hogy minden reggel a kadétoknak azzal kezdődött a napja, hogy a kikötőben álló régi vitorláshajó árbócaira egyenként fel kellett rohanniuk a kötélen és vissza, majd rá a másik árbócra. Ezt évekig minden reggel. 

Egy dán dokumentumfilmben ugyanezt láttam, hogy a tengerészkadétok egyik vizsgafeladata az volt, hogy a végzős osztálynak egy korabeli vitorláshajón kellett Dániából New Yorkba hajóznia olyan technológiával, amit 100-150 évvel ezelőtt használtak a hajózásban. 

Az én dédapám, elsőosztályú szerb hajós volt a Dunán. Az első világháború kitörésekor éppen magyar vizeken tartózkodott ezért letartóztatták és Gyöngyös környékére deportálták. Ott ismert meg és vett el egy magyar lányt, így lett a családunk (apai ága) magyar. Az ő unokája, az én nagybátyám szintén dunai hajós lett, Mohácson lakik ma is, mindenre, ami úszik a folyón van jogosítványa. Ő mondta nekem, hogy hajósként a mai napig nem érdekes milyen technológia van, gyakorlatilag meg kell tanulni a hajózási térképet. Mondjuk Mohács és Paks között tudni kell minden apró részletét fejből a térképnek, hol van roncs a vízben, hol van híd, sziget, holtág, kanyar, bármi. A GPS mutatja. Van olyan vizsga, hogy letakarják a hajó vezetőfülkéjének összes ablakát és csak a radarjelek mentén tudni kell elvezetni a hajót. 

A Tallinn-Helsinki komp, ami egy hatalmas hajó, tucatnyi kamiont, személyautót képes szállítani és 7-8 emeletén 2-3000 ember is elfér. Egy kis joystickkel irányítják, számtalan motorja van, minden irányba, oldalra is minden gond nélkül tud mozogni. Sokkal könnyebben mozog, mint egy autó. Ennek ellenére csak az vezetheti a hajót, aki megtanulta a Helsinki kikötő térképét. Fejből tudja az összes szigetet, hol milyen mély a tenger, hol vannak roncsok a vízben, mindent. És akinek van engedélye Helsinkire, annak még nem lesz Stockholmra. A GPS minden további nélkül bevisz mindkét kikötőbe, de tudni kell még fejből és ha nem tudod, nincs erről vizsgád, akkor révkalauz kell a kikötéshez. Szingapúrba nem engedik a kapitányokat a kikötést irányítani. Jön a révkalauz, felszáll a hajóra és onnan átveszi az irányítást, mert minden rezdülését fejből ismeri a kikötőnek. Akármilyen fejlett a technológia. 

Szóval ezeken a példákon gondolkodtam el, amikor azon törtem a fejem, vajon mihez kezdjünk a ChatGPT-vel az egyetemi oktatásban. Tényleg vége van az esszének, mint műfajnak, mert 30 másodperc alatt ír egyet az AI. A jelek szerint valóban ír. Nagyon okos, szövegeket tudtam vele csináltatni olyan témákban, amikhez értek is. 

Ha egy folyamatos rabló-pandúr játékként gondolunk a felsőoktatásra, akkor ebben a dimenzióban ez a hajó elment, a hozzáférhető AI-k korában semmi értelme esszét iratni házi feladatként a diákokkal. 

Én azonban azt gondolom, hogy ennél rugalmasabb hozzállásra van szükség, és számomra nem kérdés, hogy a technológiai fejlődésével az élet minden területének (így az oktatásnak is) alkalmazkodnia kell az új helyzethez:

1. Amit nem tudsz megakadályozni, annak állj az élére. 

Én kifejezetten bátorítanám az AI használatát. Ha a technológia létezik, valóban be lehet illeszteni a hétköznapokba (nem csak a vizsgahelyzetekben jön jól egy szoftver ami esszét, beszédeket, leveleket tud írni), akkor talán magunkhoz kéne ölelni ezt a technológiát és tanítani kéne a használatát. Annál is inkább mert nekem az a tapasztalatom, hogy mese az, hogy a Z generáció az indigous módon tudja kezelni a közösségi médiát és az internetes eszközöket. Hiába van fenn iszonyatos mennyiségű tudásanyag már most is az interneten nem azt látom, hogy az egyetemi hallgatók tudnák azt a rengeteg információt használni. Megállnak a Google első találatainál (Wikipedia) és minden ökörséget összeszednek populáris felületekről, meg olyanoktól akik ilyen-olyan módszerekkel optimalizálták magukat a keresőben. Messze nincs meg az a technológiai tudás és digital literacy, amivel el tudnának igazodni. A közösségi médiát valóban nagyszerűen használják ha a saját kis köreikben kell kommunikálni, de amint tőlük eltérő célcsoportokat kéne tudni elérni és megszólítani (mondjuk egy kampány keretei között) már megáll a tudomány. Én egyáltalán nem vagyom megijedve az AI alkalmazásoktól, én lennék a legboldogabb ha azt látnám, hogy ezeket az egyetemisták azonnal képesek lennének beilleszteni a hétköznapjaikba. 

2. Visszatér az interaktivitás

A felsőoktatás hőskorában, amikor még nem 500 fős évfolyamoknak kellett tanítani, hanem elitképzés folyt, a kislétszámú szeminárium volt a tudásátadás jellemző formája. A kis létszámú csoporttal az oktató folyamatos interakcióban van, személyesen egy zárt térben. Az órára már úgy kell jönni, hogy elolvastak mindent (teljesen mindegy hogy videón nézik meg, egy AI szedi össze nekik, vagy könyvet vettek a kezükbe) és ott az órán szemtől szembe kell beszélgetni az olvasottakról. Amióta a felsőoktatás tömegoktatássá vált ez szinte kivitelezhetetlen. 

Meg kell jegyezzem azonban, hogy a problémafelvetés az esszéírással kapcsolatban merült fel, ami szintén kezelhetetlen egy 500 fős óra kapcsán. Nincs az az oktató, aki 500 esszét el tudna olvasni és érdemben értékelni tudna. 500 fős órákon már csak tesztek vannak. Régebben papíron köröző felügyelettel - én így felvételiztem a 90-es évek elején. Ma már zárt internetes rendszerekben. A tesztek akár otthon is kitölthetőek, ha a kérdések úgy vannak összeállítva hogy meghatározott idő alatt kell válaszolni akkor nincs az a segédeszköz, amit használva tartani lehet az időt. 

Ha a csoport még kezelhető létszámú az esszé íráshoz, akkor a visitozáshoz képest nem akkora nagy munka minden esszét személyesen és szóban "megvédetni". Ez azt jelenti, hogy a vizsga nem az, amit a hallgató írásban leadott, hanem az amit az írása kapcsán felmerült kérdésekre személyesen vagy videón azonnal válaszol. Ott megintcsak nem lehet gyorsan begépelni az AI-ba vagy lapozgatni a jegyzetek között. Néz a szemembe (online vagy offline) és mondja a kérdésre a választ, hogy pontosan hogy értette ezt vagy azt az írásában, esetleg párhuzamba teszi egy másik szerző elméletével. 

3. Csak beszélünk a kompetencia alapú tudásról, vagy még mindig minden kanyarban rácsodálkozunk, hogy a tárgyi tudás semmilyen értékkel nem bír? (itt azért vitatkozni fogok magammal)

Az az oktatási rendszer, amiben én tanítok Tallinnban a project-based learning módszerén alapul. A hallgatók egyedül vagy csoportosan egy való életbeli problémát oldanak meg és az ehhez szükséges tudást különbözőképpen szerezhetik meg. Leginkább azáltal, hogy csinálják azt (vállalkozásfejlesztés) amiről egy órán intellektuálisan beszélünk. Nekünk nem kell esszéket leadni (vagy ha igen, akkor az egy üzleti terv vagy bármilyen élő gyakorlati tevékenység írásos összefoglalója) és én külön örülök annak ha a hallgatók a saját forrásaikat (és ez lehet egy AI) mozgósítják az üzleti terveik összeállításához. Mi azt várjuk tőlük, hogy mire diplomáznak ne csak egy akadémiai papírjuk legyen, hanem spin-offként saját céggel repüljenek ki a képzésből. 

Nekem most nincs kedvem az összes diszciplina összes képzését fejben átfuttatni, hogy ez a megközelítés hol releváns hol nem, megengedem magamnak, hogy a saját köldökömhöz képest közelítsek a problémához, és számomra az AI nem probléma az oktatásban. Sőt, nagy segítség. 

De ha visszaugrunk a hajózás példájához, annak van egy nagyon szoros üzenete, hogy a modern eszközök és az internet korában is 100-150 évvel ezelőtti technológiákat is megtanítannak, sőt ezeken kell először bizonyítani. Ez egyrészt egy ilyen apokalipszis hatás. Ha egyszer leáll minden és ott állunk ceruzákkal meg iránytűkkel a térkép felett és a nap állásából tájoljuk be a pozícionkat akkor jobb ha értünk ezekhez. És egy hajón nagyon hamar tud apokalipszis lenni. Nincs áram, nem elérhető a műhold, beáztak a vezetékek, betört a képernyő. Amikor körbevesszük magunkat modern technológiával az nem kell, hogy azzal járjon, hogy elhagyjuk az előzőt. A NASA is ezerszer megbánhatta már, hogy az űrrepülőgépek megjelenésétől teljesen ignorálta a saját rakétaprogramját, és szinte az utolsó pillanatban találtak még élő mérnököket, akik a 60-as években rakétákkal dolgoztak. Tehát nem csak vintage és hagyományőrzés jelleggel lehet foglalkozni régi rendszerekkel, hanem biztosításként, sőt a kreativitást életben tartó diverzitásként is. Lehet egy mai mérnöknek nem tesz rosszat, ha 15 órát néha eltölt egy műszaki rajzzal pedig a számítógépe 3 tizedmásodperc alatt létrehozza azt a betáplált adatok alapján. 

Szóval amikor a kompetencia, a problémamegoldás, a gyakorlati megvalósítás előnyeit hangsúlyozom, akkor nem teljesen értek egyet azzal, hogy a tárgyi tudás itt nem ér semmit. Még a sokak által idézett magolás sem. Ne felejtsük el, hogy egyelőre az emberi agy az egyik legfejlettebb számítógép. Olyan képességei vannak, amiknek közelébe sem ért még semmilyen gép ha nem csak a számolási kapacitásra koncentrálunk. Messze nem tartunk még ott, (az AI-val sem), hogy kidobott pénz lenne akár bemagolni, napra készen tudni dolgokat ahhoz hogy a saját fejünkből hívjunk elő megoldásokat és kössünk össze akár igen távoli dolgokat egymással. Az, hogy egy orvos mint a háromszáz valahány csontunkat ismeri az azokról eredő és tapadó izmokat, az ereket, az idegeket, a vérképet, a legkülönbözőbb fiziológiai mutatókat az egyáltalán nem felesleges tudás. Én nem bánom, hogy egy mentős másodpercek alatt képes elkezdeni éleszteni, ahelyett, hogy egy Youtube videót követve próbálná egymáshoz illeszteni a szétrepült végtagokat. 

Szóval ebben a bejegyzésben egy kicsit mindent mondok, de tényleg így is gondolom. Teljesen rendben van, ha szabadon engedjük a technológiát és inkább magunkhoz öleljük, használjuk, hasznosítjuk mintsem üldöznénk. De az is rendben van, hogy néha letakarjuk a fülke ablakait és mondjuk minden egyetemen van olyan vizsgáztató terem ami egy Faraday-kalitka amiből se ki, se be nem jut digitális jel. Csak egy stopperóra is elég, és időre kell megcsinálni a feladatot úgy, hogy nincs idő böngészni. Szerintem ez technikai, logisztikai kérdés, simán lehet hozzá igazodni. Nem jelent veszélyt az AI az egyetemekre, az egyetemekre (kiváltképp az európaikra) önmaguk jelentik a legnagyobb veszélyt, amikor képtelenek a megújulásra.