The Pale Blue Eyes

Nem hibáztatom a Telex újságíróját, hogy fogalma nincs arról mit nézett meg a Netflixen, amikor megírta a kritikáját. Elsősorban azért nem, mert tiszteletben tartom, hogy mindenki egészen más szemmel, lélekkel, gondolatvilággal, elvárásokkal és hangulatban ül le egy filmhez. Valószínűleg ráadásul magyarul nézte meg, (ezt onnan veszem, hogy a magyar címet használja a cikkében hivatkozásként) és véleménye szerint Edgar Allan Poe-val telepakolva lett a film, ami az újságíró interpretációjában egy "csigalassúsággal mozgó, mindenféle vizuális fantázia nélküli, monokróm nem különösebben lebilincselő nyomozás története."

Az én véleményem ehhez képest az a filmről, hogy az minden tizedmásodpercében Edgar Allan Poe-ról és munkásságáról szól, és nem vele, hanem Christian Bale-lel és az általa alakított karakterrel lett telepakolva pusztán azért, hogy a Poe-ra oly jellemző nézőpontváltásokhoz aszisztáljon és rajta keresztűl (is) lássuk a valódi főszereplőt, aki inkább költő, mint író ebben a történetben. 

Hogy magyarul hogyan adták át a film egészen különleges, egyszerre, költői, régies és misztikus nyelvezetét azt nem tudom, de angolul lebilincselő. Harry Melling tökéletes választás, nem csak a fizikai hasonlóság miatt, hanem az olyan előzmények (mint a kritikában is említett) Buster Scruggs Balladája, amit megint nem tudom, hogyan tudtak magyarul átadni.....szerintem leginkább sehogy. 

Van az a félreértés az amerikai kultúráról, hogy az egyenlő azzal a globális popkultúrával (éles nyelvűek szerint: Miki-egér kultúra), amit világszerte ismerünk és tudunk amerikáról. Amerikába már nem is érdemes elutazni, anélkül láttunk és tudunk róla mindent, hogy valaha betettük volna a lábunkat az országba. Amerikának nincs helyi jellege, nincsenek, helyi, csak vájtfülüeknek érthető összeföggései, belső utalásai, apró rezdülései, amik összekötik a múltat a jelennel, de megélt múltat, a megélt jelennel. Charlie Chaplintől a Marvel birodalomig mindent láttunk már Amerikából, mindent tudunk róla. 

Így aztán nincs is mit csodálkozni rajta, hogy a messzi földről, idegen nyelven a filmet megnéző kritikus egy nyomozás történetét látja, az elvárásait a horror, thriller vagy akciófilmek világához igazítja mert egy streaming szolgáltatón látja és nem a művészmoziban. 

Egy amerikai újságírót se hibáztatnék azért ha megnézne egy XX. század elején játszódó magyar "krimit", amiben a főszereplő egy vékony, betegeskedő ferencvárosi fiatalemberrel nyomoz, aki pszichoanalízisbe jár, mosonő anyja emlékei kísérik és a film minden egyes színe és kockája kékítőt old az ég vizében, a pályaudvar környéki dohos lakásokban....és mindezeket látva azt írná a kritikájában, hogy lassú a cselekmény, a mosott ruhák értelmetlenül lengedeznek a szélben a padláson és többet vártunk volna a Netflixtől amikor kijöttek egy zsánerkrimivel. Halvány lila fingja nem lenne a szerzőnek arról, amit ez a film üzen azoknak, akik valószínűleg csak Magyarországon értik minden kockáját. 

New England, a krimi mint keret, a sötét (monokróm) jelleg - melyik is E.A. Poe legismertebb verse? - a tény, hogy a film egyszerre billeg egy művészfilm és egy horrorkrimi határán. Az életrajzi elemek ötvözése a fikcióval. Az amerikai szimbólumként is felvonultatott West Point a hihetetlen részletességgel körhű ruhákkal és kellékekkel. 

A Netflix pontosan úgy egyensúlyozik a populáris és a művészi tartalom között ezzel a filmmel, ahogy Poe tette a maga korában az írásaival. Én nagyon megnéznék egy hasonló magyar krimit József Attila életével úgy átitva, ahogy ebben a filmben Edgar Allan Poe előtt tisztelegtek.