Oh you now yaya papaya
Szingapúri házunk alagsorában kis üzletek és vállalkozások sora található. Ez mindenhol így van, az ún. HDB lakások (így hívják az állami bérlakásrendszer keretében épített lakótelepi lakásokat) alagsora úgy lett kialakítva, hogy ott számos kisvállalkozás és közösségi terek is helyet kapjanak. A 60-as években nekilendült magyar lakótelepépítés ugyanezt a logikát követte. Fel(el)ismerve, hogy a lakótelepi lakások mérete kicsi, az eredeti koncepció az volt, hogy számos funkciót közösségi terekben oldanak meg. Ruhát a patyolatba lehet vinni saját mosógép vagy mosókonyha híján, a biciklit a közös biciklitárolóban lehet tartani, az óvoda, bölcsöde a házak között van. Az alagsori fodrászüzlet már szövetkezetként (kvázi magánvállalkozás) is működhetett egy idő után.
Itt, Szingapúrban is ez a koncepció, de a kapitalizmusra építve, tehát a lakóövezetben található szolgáltatások alapja a kisvállalkozás. Ezek a kisvállalkozások hatalmas értéket jelentenek itt. Amellett, hogy sokan ebből élnek, a helyi közösségek lelkét adják. Ezért a kormány folyamatosan támogatja is a kisvállalkozásokat, ellensúlyozva a multicégek terjeszkedését. A támogatás abban merül ki, hogy pl. nemrég minden háztartás $300 (olyan 80.000 Ft) támogatást kapott (Szingapúrban kb. 1,2 millió háztartás van) voucher formájában, amit a lakóhelye környékén található kisvállalkozóknál lehet elkölteni. Te döntöd el, hogy fodrászhoz mész ebből a pénzből, vagy kaját veszel a kifőzdében. Ilyen $10 dolláros szeletekre van osztva, a telefonra lehet letölteni, a boltos leolvassa az ő telefonjával az enyémről és a kormány átutalja neki a pénzt.
A mi környékünk a legrégebbi lakótelepi övezet, amit a hatvanas évek közepén, Szingapúr függetlenné válásának kezdetén kezdtek el építeni. Tehát kb. ugyanakkor, mint amikor a magyar lakótelepépítés elindult. Nagyon figyelemreméltó a koncepció. Amikor az ország függetlenné vált, az induláshoz nagyobb állami kölcsönt vettek fel. Ezt a kölcsönt kettéosztották és az egyik fele ment gazdaságfejlesztésre, a másik feléből azonban nagyarányú szociális programba kezdtek és a gyarmati időkből itt maradt elmaradott falusi (kampong a maláj neve) környezetet lépésről lépésre lecserélték állami építésű és fenntartású modern lakótelepi lakásokra.
Érdemes ezen a tényen elidőzni egy kicsit. Szingapúr a mai napig a kapitalizmus fellegvárának, éllovasának, a neoliberális gazdaságpolitika mintapéldájának számít (nem csak)szerintem tévesen. Habár nem teszik ki az ablakba, Szingapúr szociálpolitikája sok tekintetben a skandináv modellel vetekszik. Nem ideológiájában, mert inkább paternalista módon gondoskodó mintsem univerzális szociális jogokra hivatkozva elégítene ki egyéni szükségleteket, hanem volumenében. A lakosság 70-80%-a állami bérlakásban lakik, amit itt 99 évre utalnak ki egy családnak. Mára egy szofisztikált rendszere épült ki ennek a lakáspolitikának, itt most csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a hatalmas beruházásokkal járó állami lakásépítés és állami bérlakáspolitika nem akkor kezdődött, amikor az ország gazdaggá vált, tehát lett pénze erre, hanem Szingapúr modernkori történelme egy hatalmas szociális beruházással kezdődik. Az hogy tudatosan megemelték az itt élők életszínvonalát és életlehetőségeit (a másik beruházás az oktatásba történt) az nem a gazdagság vívmánya, hanem sokkal inkább előfeltétele.
Az alábbi képet tegnap csináltam, amikor vártunk a lányommal a feleségemre, hogy végre elinduljunk Sentosa szigetére. A házunk alagsorában lévő üzletsor látható rajta.
Balra a legszélén egy űjság és papírbolt található. Itt lehet fénymásolni is. Egy idős kínai nő működteti. Mellette egy fiatal indiai nő szépségszalonja található.
Az indiai bolt mellett egy háziorvosi rendelő van. A házorvosok itt is magánpraxisban működnek, a környéken legalább 4-5 orvosi rendelő van. Az orvos bent van a rendelőben azonban az asszisztense egy üvegkalitkában az utcafront felé van és a rendelő váróterme nyitott szintén az utcafront felé (tehát nincs neki fala, hanem felhúzzák reggel a redőnyt és ott van előttünk a váróterem mindenki szeme előtt. Ez azért fontos a mai bejegyzés kapcsán mert a betegek egy nyitott térben az utcáról látható módon, sokszor kint a ház előterében álldogálva várakoznak, beszélgetnek. Az asszisztens is része az utcaképnek, akárhányszor elmegyek a rendelő előtt (és ha hazamegyek el kell menjek előtte) a nő hangosan kiköszön, mosolyogva integet az üvegfal mögül.
Az orvosi rendelő mellett egy kínai testvérpár működtet egy unisex fodrász szalont. Tehát egyszerre fogadnak nőket és férfiakat. Én is ide járok, egy hajnyírás $15 (4150 forint), ami itt olcsónak számít. Be lehet menni az üzleti negyedbe is (3-4 metromegálló innen), ott egy előkelő fodrászszalonban gond nélkül ott lehet hagyni $1000-t.
A mi házunkban lévő kínai testvérpár a helyi szomszédság keménymagjához tartozik. Két középkorú nő. Mint minden hagyományos fodrász, aminek saját vevőköre van az üzlet egyszerre információs centrum, magánnyomozó iroda, véleményvezér központ és kibeszélőshow. Annak minden velejárójával együtt. A bejárati oldal üvegfal, azon üvegajtó ezért a fodrásznők folyamatosan a CCTV kamerákkal vetekedő hatékonysággal követik az utca minden rezdülését. Mindenkiről tudják mikor megy, mikor jön, és hajvágás közben leszívnak minden információt a betérőktől, két hajvágás között meg a ház előtti elemzőközpontban vonják le a következtetéseiket a szomszéd boltosokkal.
Merthogy az ő szomszédjukban egy kínai szárított élelmiszereket áruló élelmiszerüzlet van. Ennek belső tere az igazi üzletrész de valami miatt a szintén kínai tulajdonosnő egy nagy asztalt improvizált a boltja elé körbevéve a legkülönbözőbb helyekről összehordott székekkel és ez gyakorlatilag egy közösségi centrumként működik. Napközben a tulajdonosnő kint ül egész nap, körbevéve idősebb urakkal, (talán a rajongói), akik botjukra támaszkodva üldögélnek, beszélgetnek, újságot olvasnak és játszanak.
Emelett a bolt mellett van egy kínai süteményeket (inkább ilyen keksz féléket) áruló bolt illetve az ahhoz tartozó pékség. Ezt követően már a ház két liftje illetve lépcsőháza jön, majd az épület másik szárnya, ami ugyanilyen hosszú. Az a szárny nem mutat hasonló közösségi életet, ott egy kínai orvoslással foglalkozó rendelő van, de én még sose láttam onnan kijönni senkit. Mellette egy kisgyerekeknek fenntartott bölcsőde, játszóház, fejlelsztőközpont, ami előtt koradélután anyukák és/vagy segítők (domestic helper - értsd: cseléd) várnak a gyerekekre. Tőlük jobbra egyre kifelé egy ékszerüzlet van és egy vízvezeték vagy hasonló háztartási kellékeket áruló bolt van, de én ezeket se láttam sose nyitva. Élet tehát inkább a lifttől balra van.
Namost amiről az egész bejegyzés szólni akar az az, hogy ezek a kis üzletek mennyire nem pusztán vállalkozások. Azok, pénzért árulnak árukat és szolgáltatásokat, de a bennük dolgozók, az idejáró kuncsaftok és a 12 emeletes házban élők együtt egy folyamatos interakcióban lévő közösséget alkotnak.
Tegnap, amikor a lányommal lent vártunk, azt néztem, hogy a fodrásznőnél éppen nem volt senki. Kijött a szomszéd üzlet előtti összeszkábált asztalhoz és egy kis mérlegen porciózta a szárított valamit a az idős boltosnőnek segítve. Közelget éppen a kínai új év, az itt a legnagyobb ünnep, sokkal nagyobb mint a karácsony és ilyenkor meghatározott ételeket esznek meg visznek ajándékba a rokonokhoz. Ezeket porciózták ki együtt, az üzletvezető, a fodrász és a jelen lévő "rajongó" öregurak.
Azt is szoktam látni, hogy az újságossal megegyezésük van, hogy az asztalnál lévő kupaktanács ingyen végignyálazhatja a napi sajtót és a friss magazinokat. Az alap, hogy egymás üzletére vigyáznak, míg a másik ebédelni vagy WC-re megy. A vevőkör is a szomszédságból kerül ki. Én például a fodrászhoz járok, meg a rendelőbe. Mindenki ismer mindenkit. Egy előző bejegyzésben írtam, hogy Szingapúrban a halottakat a lakótelepi házak aljában lévő nyitott terekben ravatalozzák fel. Ez azt jelenti, hogy valakinek a halála a szomszédságban az szertartásosan látható az egész közösség számára. Az emberek elhaladva a ravatalozónak feldíszített nyitott alagsori oszlopok mellett kifejezheti részvétét, vihet virágot, az ott lévő rokonok meghívják egy italra egy csendes beszélgetésre aprósütemény fölött. Az emberek nem eltűnnek és soha nem látja őket senki többet, hanem a halál része a mindennapoknak és mindenki számon van tartva.
Ugyanezek a terek vagy ehhez nagyon hasonlóak tanulósaroknak is kialakíthatóak. Szingapúrban nagyon kemény az iskolarendszer ezért szinte minden gyerek korrepetálásra, különórákra jár. Az egyik bevett és ilyen módon támogatott helyzíne a különóráknak, hogy teljesen ingyenesen hozzáférhető tanulósarkok vannak kialakítva kis páros betonasztalokkal és rögzített székekkel. A falak színesre ki vannak festve, vannak helyek, ahol hűtő is van, vagy üdítő automata. A gyerekek lejönnek, a korrepetáló tanár valószínűleg szintén a szomszédságban él. A falra bekapcsolható ventillátorok vannak szerelve és ezeket a tereket bárki szabadon használhatja.
A képen zöld bicikliket is látni. Ezek ott vannak mindenhol városszerte, egy mobil applikáció segítségével 1 dollárért (280 forint) el lehet vinni őket egy órára (ha tovább akkor többet számláz) és számos QR kód van mindenfelé a járdába szögelve, ami bicikli parkolóként szolgál, ott lezárod a biciklit és mész utadra gyalog. Majd minden buszmegállóban is van bicikliparkoló és minden háztömb körül is. Én is szoktam használni ha messzebb megyek boltba. Lerakom a ház előtt és megyek haza fel a liften.
A tanulósarokhoz nagyon hasonlóan működnek a házak között elhelyezett sportlétesítmények. Egész szabadtéri konditermek vannak mindenhol. Ezeket leginkább idősek használják, nekik is lett kifejlesztve, tehát nem ilyen kaliforniai strandizom mutagatóként működnek. Van olyanis, de annak a tere inkább az óceánparton vagy légkondicionált üvegfalú menő konditermekben van a bevásárlóközpontokban. A hagyományos közösségi helyek nélkülözik a rongyrázást, a fényképen is látszik (remélem), hogy tényleg egy lepukkant lakótelepi kultúráról van szó. Én mégis azért szeretek jobban ebben a környezetben élni mert lélegző lelke van a helyi közösségeknek. (erről korábban csináltam egy videót is):
Engem is ismer már itt mindenki, nyilván nagy szó voltam az elején, fehér emberként, de azért laknak itt bőven fehérek is. Két házzal arébb van egy maláj család által működtetett, de nyugati ételekre sepcializálódott kifőzde, ahol spagettitől, a rántott csirkéig mindent lehet kapni 7-10 dolláros áron, ami itt nagyon olcsónak számít. Alap kínai kajákat a szomszédos kifőzdék valamelyiképen 3-5 dollárért is lehet venni, azzal egy ebéd simán megvan. Ennél a nyugati ételeket áruló kifőzdénél nagyon sok a környéken lakó nyugati családot szoktam látni. Nem én vagyok az egyetlen fehér ember a környéken, bár igaz, hogy az itt dolgozó nyugati üzletemberek többsége a keleti tengerparton lakik. Mi a központban vagyunk.
A jó szomszédságnak ezer apró jele van. Ezt leginkább azon lemérve tudom értékelni, amit Észtországban megéltünk. Én tényleg imádom Észtországot, rengeteget írtam már erről, de arról is szoktam beszélni, hogy az emberi kapcsolatokat, a társas viszonyulást tekintve - legalábbis magyar szemmel - a hely egy katasztrófa. A szomszédok a szó szoros értelmében menekülnek egymástól. A boltban direkt (és bevalottan) elbújik a polcok mögött, hogy ne kelljen köszönnie, ne adj isten beszélgetnie. A liftben bele vannak betegedve ha valaki még beszáll, mert túl kicsi lesz a személyes távolság és ezt az észtek nehezen kezelik. A hollandok három puszit adnak. Amikor észt kollégákkal leszálltunk a Schiphol reptéren Amszterdamban és a kijáratnál három puszival ölelkező hollandok lepték el őket olyan arcot vágtak mint aki éppen a Freddy Kruger álomból ébred.
Az észt nyelvtanárom (aki folyékonyan beszél magyarul és ismeri nagyon jól a magyar kultúrát) azt mondta erre a jelenségre, hogy szerinte a 800 év megszállás, a más hatalmak uralma alatt élés teremtett egy olyan észt alapfelállást, hogy - ahogy ő fogalmazott - mi az eresz alatt osonunk, hogy beolvadjunk a falba. És tényleg mint a Shindler listájában a koncentrációs tábor lakók, akik a túlélés érdekében mindent elkövettek azért, hogy beolvadjanak a sorba, hogy semmivel ne túnjenek fel, nehogy rajtuk csattanjon az ostor. Ismertem ezt a jelenséget katonakoromból is. A tapasztalt katona nem jelentkezik soha semmire és úgy megy át a laktanyaudvaron mintha nem is létezne. Semmilyen feltűnést nem szabad keltenie, például nem mehet túl lassan, úgy kell tennie, mint akinek életbevágó parancsot kell éppen valami tábornoknak közvetítenie, nehogy valaki azt higgye, hogy dolgavégezetlenül csámborog az udvaron és ad majd egy feladatot. Ha új körletbe vonultak, a tapasztalt katona soha nem az ajtónál lévő ágyat választja és különösen nem a lámpa kapcsolója mellettit (azt az embert, aki a kapcsoló mellett alszik úgy hívta a katonanyelv, hogy Aladdin - a többit hozzáképzelhetjük). A tapasztalt (most már kimondom a szakszót: öreg) katona a körlet mélyén az ajtóból többszörös takarásban helyezkedik el. A tisztek és tiszthelyettesek már alapból bele vannak fáradva a parancsolgatásba. Nem fordítanak gondot arra, hogy kiegyensúlyozottan porciózzák a feladatokat. Berontanak a körletbe és a két legközelebbi ágyra mutatva csak vakkantanak egyet:
- Két ember, nagyon gyorsan!
Mindig ugyanaz a két kopasz (frissen bevonult, tapasztalatlan katona) megy.
Ehhez az alaphangulathoz képest érkeztünk meg Szingapúrba, ahol egy teljesen más viszonyulás várt minket. Mind az első év albérletében, mind a mostanában letellő második év saját lakásában. Itt a folyosók úgy vannak kialakítva, mint a pesti körgangos bérházakban (csak a körgang mindig az épület külső karéján van), hogy az embereknek el kell menniük számtalan lakás előtt, hogy hazaérjenek. Az ajtók nagyon sok helyen nyitva vannak alapból, mert főleg a magasabb emeleteken, ha egyszerre van nyitva az ajtó és az átellenes ablak, az kellemes kereszthuzatot (inkább szellő) csinál és nem kell légkondit használni a trópusi hőségben.
 |
| A folyosónk a lakások előtt lévő elengedhetetlen növényekkel. |
Ettől kicsit ilyen nyitott ház koncepció lesz, a szomszédok beköszönnek az ajtón, váltanak pár szót. A folyosón lévő virágok, növények gondozása folyamatos beszédtéma. Virágokat csereberélünk, tanácsokat adunk, és simán locsolják emberek a másik virágait, ha az elutazik. Van fegyelmezés jellege is a dolognak, mert a sok zöld miatt (Szingapúr a lakótelepek ellenére nagyon zöld város) rengeteg állat, csúszómászó és rovar van mindenhol és ezeket kordában kell tartani. A gyík az barát mert megeszi a moszkítókat, akik a dengue-láz veszélye miatt közellenségnek számítanak. A Nemzeti Környezetvédelmi Hivatal valós idejű térképeken jelöli meg, hol vannak ún. dengue klaszterek és ezek a térségek körbe vannak plakátolva a teendőkkel.
 |
| https://www.nea.gov.sg/dengue-zika/dengue/dengue-clusters |
Az egyik ilyen teendő, hogy nem lehet állóvíz a növények alatt, körül, mert oda petéznek a moszkítók. Erre a szomszédok figyelmeztetik egymást, simán odanyúlnak a virágaimhoz és ha az egyik műanyag alátét tele lett esővízzel felfordítják. Ha nem tennék, a dengue körzeteket végigjáró hatóságok teszik meg, de ők már büntetőcédulát is hagynak.
Ha bármi történik a szomszédságban, mint a Süsüben, ezer fej jelenik meg az ajtóban. Bár ki van írva az alagsori információs táblára, hogy tartsunk minden értéket távolabb az ablakoktól és bejárati ajtótól megnézem én azt a besurranó tolvajt, aki egyrészt a mindenhol, még a liftben is, jelenlévő figyelőkamerák és az annál sokkal fejlettebb rendszert jelentő nyugdíjas tekintetek kereszttüzében bármivel el tudna osonni. Amikor kórházba kerültem és kijött értem a mentő, egyedül voltam otthon a 10 éves lányommal. Azonnal kisereglettek a szomszédok, és a fülöp-szigeteki helper (a 85 éves kantoni szomszédnéni személyi segítője - bentlakó ápolónője) azonnal odaszólt, hogy nyugodjak meg, ő majd vigyáz a kislányra és már ment is át a lakásunkba.
Namost mielőtt azt a látszatot keltem, hogy az egész szigetre ez jellemző, két dologgal szeretném kiegyensúlyozni ezt a bejegyzést:
1. Ezek a régi épületek (40-60 évesek) még tudatosan úgy lettek kialakítva, hogy ezek a szomszédsági interakciók létrejöjjenek. Az új építésű helyek, különösen a magasabb komfortfokozatot képviselő kondominiumok, már egy másik kultúra jegyében jöttek létre.
Ott minden az individiumról szól. Értékként emelik ki, ha egy helyen a liftből kilépve a saját lakásához jut az ember, anélkül, hogy bárki mással találkozni kéne. 24 órás portaszolgálat van, vannak helyek, ahol a COVID után is felírják a látogatók adatait.
2. Amolyan vízválasztó a szingapúri társadalomban, hogy ki szereti ezeket a helyi kifőzdéket és ki az, aki nem hajlandó, csak légkondicionált (értsd: plaza) helyen enni. Ki az aki, individualizált condominimumokban lakik a házhoz tartozó saját medencével és konditeremmel, vagy használja az amúgy öt percre lévő kerületi uszodát. Van, aki meg nem szólalna kínaiul, angol vagy amerikai angolt használ erőltetetten próbálva megszabadulni az akcentusától. Mások meg a dallamos singlish-t használják, ami a kínai, a maláj, a tamil és az angol egy nagyon kreatív keveréke és sokkal érzelemdúsabb (meg szerintem közvetlenebb) mint a karót nyelt üzleti angol.
Én sokkal jobban érzem magam a heartlander szingapúri világban. Nyilván közelebb áll az én tatabányai világomhoz. Számomra élhetőbb, olcsóbb, élettel telibb. Egy kicsit még benne van az a világ, amikor Szingapúr szabad kikötő volt és a világ minden tájáról idesereglettek emberek. Mint valami karibi kalóztanya. Beszélnek egy kevert nyelven, mindenki közben kapaszkodik a saját közösségébe, itt még verekednek a kocsmában, kipattannak az autóból és úgy csépelik egymást mint egy Jackie Chan filmen. Angolul már mindenki beszél. És nagyon vicces, ahogy váltani tudnak:
Comments
Post a Comment