Akaratlan szívesség

Azt írja az újság, hogy csökken a magyar lakosság, különösen a fiatalok körében az EU pozitív megítélése. A 2015-ös migráns válság és az arra rádolgozott kormánypropaganda óta tudjuk, hogy jelentősen nőtt Magyarországon az idegenellenesség. Ezeket a vonalakat összekötve az a konklúzió domborodik ki, hogy tökéletesen működik a propagandagépezet, a magyar lakosság véleménye és viszonyulása tetszés szerinti irányba alakítható. 

Én meg már ott tartok, hogy nagyon sokat gondolkodtam, hogy megírjam-e ezt a posztot. Egyre kevesebb energiát érzek, már nem őszinte a poszt abban az értelemben, hogy ez lenne a téma, ami a leginkább foglalkoztat. Kifejezetten taszít az, ami Magyarországon történik és miközben már pusztán azzal, hogy magyarul írok oda kapcsolódom, valójában napról-napra egyre távolabb érzem magam. Nem csak földrajzilag. 

Nyugtatom magam azzal, hogy csak a média torz tükrén keresztül látom az országot, nincs saját, kézzel fogható, személyes élményem. Ennyire azért csak nem lehet rossz a helyzet! Ez nagyon fontos, mindent amit mondok zárójelbe tesz, mert ami kizárólag a média tükrén keresztül látható az automatikusan elveszíti a valósághoz való viszonyát, csak interpretációkat lát az ember. 

Szoktam hallgatni podcastokat marketing témában és nem egyszer futottam már bele abba a szemléletmódba, miszerint minden, ami körbevesz bennünket, kezdve onnan hogy mi megy le a torkunkon ételként, italként, hogy mit viselünk, hogy mit hallgatunk, hogy milyen környezetben lakunk, hogy mit olvasunk sőt az is, hogy miről mit gondolunk az nem egy spontán világ, ami körbevesz bennünket, hanem ezek tudatosan tervezett kampányok eredményei. Itt most nem egy átfogó világösszeesküvésre kell gondolni, amiben a New York- Tel-Aviv tengelyen szabadkőművesek egy szűk csoportja irányít bennünket.

Sokkal inkább arról van szó, hogy a modern ember ma már 99,9%-ban egy mesterségesen létrehozott világban él (tehát nem a természetben), aminek minden eleme valakinek a terméke. És ha az termék, akkor az tervezve van, dizájnolva van és tudatos marketing részeként kerül az orrunk elé. Nem belefutunk, találkozunk vele, hanem targetálva vagyunk. Az, hogy egy pár bőrös virsli van az asztalodon vacsorára azon élelmiszeripari mérnököktől, a virsligyáron, és az értékesítő kis- és nagykereskedelmi láncokon és a virslit a fejünkbe ültető hírdetéseken keresztül egy hatalmas láncolat dolgozik, aminek minden eleme meg van tervezve és ami annak köszönheti a létét, hogy módszereikkel biztosítani tudják, a virsli az asztalodon fog kikötni (a pénzed meg náluk) és ebben szinte semmi véletlenszerű nincsen. De még csak választás sincs. Virsli lesz az asztalodon, vagy valami más, ami csak annyiban más, hogy másik mérnök és marketing csapat tervezte. Valójában nincs olyan választási lehetőséged, ami véletlenszerűen került eléd. Valaki behozta azt (a boltba, a piacra, de még a szabadon szüretelhető utcai szederfa sem magától került oda). 

Ha átadom magam ennek a világszemléletnek, akkor a világ valóban csak akarat. Egy gombnyomás a projekt dokumentáció szoftverében és az asztalom előtt más lesz, mert valaki kitalálta, hogy most piacra dobja a virsli mellé az almát, és fel fogják nekünk építeni azt a fejünkben, anélkül, hogy ezt észrevennénk, hogy a virsli mellé a legtermészetesebb dolog az alma, természetesen almát eszünk a virslihez. Van az a kampány, üzleti és marketing stratégia, ami ezt létre tudja hozni. 

Ha ez igaz, nincs mit csodálkozni, hogy a politikai gondolkodás és módszertan is ebbe az irányba mozdult el. Azt láthatjuk most a magyar társadalomban kísérleti jelleggel (csak a kísérlet élesben megy), hogy a legelképesztőbb variációkat lehet beadni.  

Látok a Fidesz gépezetében embereket, akik meg vannak győződve arról, hogy amit csinálnak az a politika művészetének a csúcsa. Hogy tökélyre fejlesztették és minden részletében professzionális szintre emelték a hatalom megszerzésének és megtartásának művészetét, amiben ők maguk egy fontos, hasznos és a jövő szempontjából meghatározó szerepet töltenek be. Sikeresek, jönnek a számok, negyedszerre, huszadszorra is választást nyernek, hiába történik bármi, alig pár hét apró megingás után helyre állnak a népszerűségi mutatók és az általános közhangulat és vélekedés is pontosan abba az irányba mozdul el fegyelmezetten, ahogyan azt a párt propaganda központjában célként kijelölték. Teljesülnek az indikátorok, működik a gépezet, mindenki fegyelmezett, profi és sikeres. Ezért aztán nem is csodálkoznak rajta, természetesnek, megérdemeltnek veszik, hogy nekik jár a pénz. Márming, hogy nekik jár a pénz (és nem másnak). 

Ez egy piacon nem lenne kérdés. De Magyarországon nincs piac, és tételmondat következik:

Magyarországon sosem volt piac. 

Még azokban a ritka korszakokban is, amikor a modern értelemben vett piaci kapitalizmus megindulni látszott (például a kiegyezés utáni Magyarországon), kimutatható, hogy a fejlődést a monarchia és a nemzetközi tőke pénzügyi transzferei tették lehetővé, magyarán szólva a hazai kapitalizmust az osztrákok finanszírozták. (Tudom, hogy ez nagyon történelmietlen leegyszerűsítés, de egyezzünk meg abban, hogy a hazai iparododás és városiasodás költségeit - már akkor is - javarészt külföldi beruházások fedezték. A hazai magán és kormányzati beruházások úgy törpültek el ezek mellett, ahogy ma látjuk, hogy hazai pénz legfeljebb az uniós társfinanszírozás kötelezettsége miatt van az érdemi fejlesztésekben.)

Még szomorúbb a kép, ha hozzávesszük, hogy az iparodosás, a kapitalizmus, a városiasodás és a polgári kultúra hazai bázisa is inkább ahhoz a zsidó (és német) polgári réteghez kötődik, akiket később nagy pofával ebrudaltak ki az országból vagy gyilkoltak meg éppen azért mert "túl messzire jutottak" és már korlátozásokat kellett bevezetni az egyetemeken, állásokban és hivatalokban, hogy végre a rendes magyar emberek is lehetőséghez jussanak. 

Hát pont ez a képlet ma is. A közbeszerzések meghekkelése, a trafikok és más javak Fideszes újraelosztása a jussok rendbetétele nevében történik. Nekik ez jár, a teljesítmény alapja pedig a született magyarság, illetve annak látszatának sikeres fenntartása az állampárt irányába mutató lojalitáson keresztül. 

Van itt tehát egy ellentmondás. Van egyrészről egy számító, tűpontos gépezet, mérhető professzionalitás, ami jellegénél fogva sokkal inkább hasonlít a piacon eredményes (tehát a piaci kapitalizmus keretei között operáló) működésmódokra, mint az 1990 és 2010 közötti megoldások, az értelmiség előjogai vagy a pártalapú elosztási rendszerek. 

Összességében mégsem működik a rendszer, mert habár nagyon nem így tűnik ma Magyarországon, de a politika egyáltalán nem egy (piaci értelemben vett) értéktermelő rendszer. A (mégha otromba is, de) sikeres politizálás pusztán ahhoz enged hozzáférést, hogy az újraelosztásról szabadon lehessen dönteni, de újra elosztani, ahogy a nevében is benne van, csak a már létrehozott (és a jelek szerint piaci alapon már egyszer elosztott) javakat lehet. 

Azt a dupla csavart ne is említsük, hogy a nép sikeres hűlyítése egyúttal egyre messzebb és messzebb taszítja az országot a valódi teljesítmény lehetőségétől. Belülről tehát már megint, még mindig nincs erőforrás a felemelkedésre, maradt tehát a kívülről érkező források elsíbolása. Ezek már szinte mesébe illő metaforákban kellnek életre:

- 30 évvel a világgazdasághoz, a nyílt piaci viszonyokhoz való csatlakozás és 19 évvel az EU csatlakozás után a magyar oktatás azt erősíti meg (a legnagyobb egyetértésben és közös fellélegzéssel), hogy nem kell nyelvtudás a diplomához. Sőt diploma se kell. Én ezt egyszerűen észveszejtőnek tartom.

 - Ellenben gőzerővel épül egy olyan gazdasági modell, amiben az 50-es évek extenzív megoldásait idézően telepítenek az országba zéro hozzáadott értékű összeszerelő munkákat. Mintha nem hetente jönne ki valami, ami egész iparágakat kérdőjelez meg, de nekünk se nyelveket nem kell tanulnunk, se fenntarthatóbb helyet nem kell találnunk a nemzetközi gazdasági rendszerben. 

Ha lecsupaszítjuk a propaganda parasztvakító elemeit, akkor ezekben a fent említett dimenziókban érhető tetten az ijesztő egymásra-találás. Nincs szomorúbb annál, mint látni, hogy ér körbe a teljesítménytől való riadt ódzkodás, legyen szó akár nyelvtanulásról, akár saját lábon állásról, a piaci viszonyok (nem újra, hanem egyáltalán) megteremtéséről és annak a számegyenesnek a felismeréséről, hogy értéket csak létrehozni lehet, nem érdemes se kölcsönből, se transzferekből élni, mert habár egy ország esetében évtizedekig kitart az mégiscsak egy haldoklás. 

Én már csak annyiban vagyok optimista, hogy kellően kijózanítóra várom, remélem a magyar összeomlást. A Fidesz tesz valami akaratlan szívességet azzal, hogy tényleg a csúcsra járatja a magyar társadalom legocsmányabb hagyományait. De ártalmatlanabb dimenziókban is fullban nyomják a kretént. A Petőfi Zenei Tanács megalakulása már a karikatúra katikaturájánál tart. Én nagyon, de tényleg nagyon remélem, hogy ez a vándorcirkusz, ami nem most kezdődött, de most tombolja ki magát igazán, egyszer csak végérvényesen folytathatatlanná válik. 

Keringett a neten egy nagyon ütős videó pár éve vagy hónapja, nem tudom. Valami előásott régi felvételen az látható, hogy még az állampárt combos időszakában, de már a 80-as években, volt egy popzenei találkozó, ha jól emlékszem a tatai KISZ táborban. Ezen a találkozón a 80-as évek zenei életének ikonikus figurái, de tényleg egytől egytig, Bródy Jánostól, az Eddáig az állampárt kultúráért felelős embereivel találkoztak és arról vitatkoztak, hogy miként lehetne, kéne a könnyűzene szereplőinek megélhetését biztosítani. 

Sokan úgy osztogatták ezt a videót, mint annak történelmi értékű bizonyítéka, miként mérgezte az állampárt otromba módon a kultúrát, milyen avitt, aggresszív és vonalas álláspontot képviseltek. 

Szerintem pedig a legnagyobb botrány, hogy ez a találkozó egyáltalán létrejött, és a leggázabb szereplők nem az állampárt képviselői (se nem a símulékonyabb fiatalabb faszi, se nem az öreg vaskalapos káder), hanem azok a "rockzenészek" (nem érdemlik meg a jelzőt) akik oda egyáltalán elmentek nyugíjért, meg kiszámítható fellépti díjakért felszólalni. 

Hogy milyen félrement, elcseszett, tudatosan eltérített hamis világ az, ami a rock-and-roll és az állami nyugdíjfolyósító közös halmaza? Amit a pártvezetésnek kell rendbetennie, mármint abban az értelemben, hogy itt valaki kéremszépen finanszírozza már a rockzenészeket. Azokat a rockzenészeket, akik még az elcseszett magyar viszonyok között is, aluljárókból, füstös klubokból nőtték ki magukat tizenévesen (Bródy Jánosnak mi a beceneve?) és legendájuk aköré szerveződik, hogy farmernadrágot mertek hordani hosszú hajjal egy olyan világban, ahol nyakkendőben és öltönyben lehetett csak belépni az Ijfúsági Parkba? Hogy onnantól alig két évtized múlva már a tatai KISZ-táborban folytják egymásba a szót nyugdíjért könyökölve az aparatcsikoktól? Próbálom magam elé képzelni Elvis Presley-t az amerikai nyugdíjfolyósító egyeztetési értekezletén.

Megkérdeztem a ChatGPT4-et:

"Have Elvis Presley ever required public finance for his career as musician?

There is no evidence to suggest that Elvis Presley ever required public finance for his career as a musician. In fact, Elvis Presley was a highly successful and popular musician throughout his career, and he made millions of dollars from record sales, concerts, and other ventures.

Elvis Presley's success allowed him to live a lavish lifestyle, and he owned multiple properties, including Graceland, his iconic mansion in Memphis, Tennessee. He also had numerous luxury cars, private planes, and other expensive possessions."

Nem azért idéztem be mert ez olyan erős, megbízható forrás. Egyszerűen csak jó érzés, hogy nem kell teljesen hülyének éreznem magam mert ilyenek jutnak eszembe. A rock-and-roll-ból vagy luxulélet lesz (és túladagolás), vagy nem hagyod el a várost édespofám mégse és maradsz Miskolcon ahogy 200.000 honfitársad bejársz a gyárba dolgozni. Egyvalami nem jöhet ki a képletből...hogy a tatai KISZ tárborba mész a kommunistáktól pénzt kérni a művészetedre. 

A Petőfi Zenei Tanács, aminek én egy ülését nem tudom elképzelni, hogy mit lehet a rock-and-roll-on megtanácskozni az tényleg már annyira a csimborasszója ennek az egésznek, hogy nem lehetünk messze az összeomlástól. Hogy a térdemen fogdosom rongyosra a nadrágomat, hogy vajon milyen őrjítő produkció születhet abból, amit egy tanács hoz össze akár közvetlenül is. Hiszen tényleg, a műfaj eleve arról híres, hogy tanácsok egyengetik az útját. Minden korláton, üvöltve áttörő, lázadó tanácsok havi állami tiszteletdíjért. 

Példaként lyukadtam ki erre csak a végén. Dobd fel egy tetszőleges szeletét a mai Magyarországnak, amibe a Fidesz betette a lábát. Ugyanezt a kottát végig lehet játszani rajta. 

És ahogy megy az egész egyre lejebb, egyre ijesztőbb (vagy éppen nevetségesebb) már csak abban lehet bízni, hogy elég nagy lesz a pofáraesés ahhoz, hogy legalább egy pár évtizedig nem lesz divatja az önámításnak (a végére nincs felmentés, azért nem parasztvakítást írtam).