Koreai valóságshowk

Nem tekintem magam egy nagy valóságshow nézőnek. Nagyjából tisztában vagyok a műfaj sajátosságaival, annak idején, amikor az MTV-n az első ilyen produkciók megjelentek, vagy amikor a magyar kereskedelmi televíziózásban elkezdték behozni a Big Brother, a Suvivor és a hasonló licenszeket, akkor magam is nagy érdeklődéssel figyeltem őket. 

Az volt az első benyomásom, hogy az első pillanatok (napok) érdekesek, de aztán elviszi a dinamikát az hogy a szervezők különféle programokkal struktúrálják a napokat, celebeket vonultatnak fel, idióta feladatokat adnak ahelyett, hogy szabadjára lennének engedve a viszonyok és az emberi viselkedést figyelhetnénk meg a maga pőre valójában. 

Ebben is van valami perverz, kukkolás jeleggű, vagy valami rossz értelemben vett emberkísérlet, de az igazság az, hogy ez a része engem érdekelt volna. Hamar leálltam azonban ezeknek a produkcióknak a nézésével mert:

- Túl lett instruálva az egész.

- Egyre inkább szélsőséges karaktereket választottak, akiket cirkusz jelleggel mutogattak.

- Az egésznek a színvonala és értékvilága elment abba az irányba, ahol a gyakorló pszichopaták kiemelkednek (beleértve a TV-s stábot is) és az egésznek lett egy olyan, számomra elfogadhatatlan üzenete miszerint ez a fajta viselkedésminta és életforma teljesen rendben van. 

Szóval egy idő után már csak inkább ilyen tematizált valóságshowk tudtak csak lekötni, mint a főzőversenyek, az értelmesebb túlélőshowk (ahol undorító állatbelsőségek etetése helyett valóban azt lehetett végigkövetni, hogy építenek kezdetleges kunyhókat maguknak vagy hogy találnak ételt a vadonban). Szerettem a lakás, autófelújító showkat is. 

Hamar beállt nálam az a megítélés, hogy ezek a tematikus showk néha lekötöttek, jól sikerültek, a műfaj aljának pedig a párkapcsolati, vagy az alap emberi viszonyokat megjeleníteni akaró sima bentlakásos ValóVilágos showk számítottak. Egy fokkal voltak csak jobbak a szememben a zenei tehetségkutatók, az is elment ilyen celebkeltető irányba. A média gyártott jövőbeli bulvárkellékeket magának és ezt eladta valóságshownak. (Annyiban igazuk volt, hogy az ő valóságukat jelenítették meg.)

Külföldre költözve aztán elveszítettem a kapcsolatomat a magyar médiával, de nemzetközi vonalon is nagyjából ugyanazokat a tendenciákat láttam. Az észt tehetségkutató ugyanúgy nem kötött le mint a magyar, az angol, amerikai, brazil, francia párkapcsolati, párválasztó showk pedig ugyanazokkal a pszichopatákkal voltak tele, mint otthon.  

Nagyjából így telt el 10 év a fejem fölött úgy, hogy nagyon ritkán belenéztem egy-egy tematikus valóságshowba, tehetségkutatóba de nem tudnék felidézni egyet sem, amit következetesen végignéztem volna. 

Most azonban történt valami. Egyrészt még két év után sem érzem, hogy megtelepedtem, megszoktam Ázsiában. Nagyon más, nagyon új, furcsa és különleges ez a világ nekem, minden nap akad még valami amire rácsodálkozom. Nincs ez másképpen a média világával sem. Szingapúr nem a legjobb példa erre, mert itt kifejezetten szegényes a média mint iparág, vagy mint kreatív műfaj. Túlságosan lefojtott, túlságosan szabályozott ahhoz az itteni világ. Azonban a környéken találni üdítő példákat. Ide tartozik a Taiwan-i média, a legutóbbi időkig figyelemreméltó volt és nagy hagyományokkal bírt a Hong Kong-i film és média világa, de szerintem a legnagyobb májerek a dél-koreaiak a témában. 

Legyen szó művészi ihletettségű, mélységű társadalmi drámáról, akciófilmekről sci-firől, romantikus szappanoperáról, popzenéről és zenei tehetségkutatókról és mint most észrevettem valóságshowkról a koreaiak nagyon tudnak valamit. Itt Szingapúrban is nagyon népszerűek, talán azért megy jobban a Taiwani média mert nyelvben közelebb állnak egymáshoz. De a K-pop, vagy a koreai filmek itt is nagyon népszerűek. 

Szóval hosszú-hosszú évek után beleakadtam ezeknek a párkapcsolati valóságshowknak a koreai változatába és bevallom engem lenyűgöztek. Napok óta gondolkodom azon, mivel fogtak meg ilyen sikeresen. 

Két produkciót emelnék ki, ha jól tudom mindkettő elérhető a Netflix magyar verzióján is:

1. Singles Inferno

2. Change Days

Nem tudom hol tartanak a hasonló nyugati produkciók, mondom, én kb. 10 éve hagytam el őket. Ami elsőre feltűnt, hogy habár a főcím és a vágóképek nagyon hasonlóak, nagyon más embereket szedtek össze Koreában. 

Azt hiszem az lepett meg előszőr, hogy szokatlanul udvarias, sok esetben már kínosan kimért volt a legtöbb kezdő jelenet. Bejönnek a szereplők egyesével, meghajolnak baszki egymás előtt és illedelmesen leülnek. Utána egy szót nem szólnak, ülnek ott mint egy kuka és sok idő telik el, mire az egyik fiatal meglegyezi az arcát, hogy mennyire kínos ez az egész. Tényleg az. 

De valahogy engem megragadott ez a pillanat, elkezdett érdekelni és nem kapcsoltam el, mert valami oknál fogva hitelesnek tartottam. Végülis mit látunk? Hogy bejönnek egy térbe (esetünkben egy szigeten ülnek körbe egy tábortüzet) ahol kamerák keresztüzében vadidegenek közé kell leülniük, akikkel itt most (úgy hogy milliók nézik őket) belátható időn belül össze kéne jöjjenek. Hát mi ez ha nem kínos? 

A hasonló nyugati showkban ilyenkor azt látjuk, hogy a porszívószájú, műmellű, agyontetovált külvárosi műkörmösnő (később pornószínésznő lesz), Babe-nek szólítva egymást egy oktávval megemelt hangon ölelkezik vadidegen ámde hozzá nagyon hasonlóra felépített másik műkörmösnővel miközben a kigyúrt és szintén kitetovált autónepper férfiak Dude-nak vagy Bro-nak szólítva egymást azonnal felpattintanak valami italt. Én ennek az ázsiai verziójára számítottam. Hogy majd rikító szőkére festett, az utolsó négyzetcentiig agyontetovált, ázsiai léptékben kigyúrtnak számító yakuzza és triád tagok, manga képregényekből kilépett cosplayesek, ázsiai pornóból kiöregedett vagy oda igyekvő helyi vagány arcok jönnek össze. Mármint ilyeneket kutatnak fel a szerkesztői stábok. 

Ehelyett hamar kiderül, hogy ezek a lesütött szemű szégyellős lánykák zongoraművészek, orvostanhallgatók, festőművészek, az egymástól alig megkülönböztethető gombafrizurájú fiúk pedig plasztikai sebészek, brókerek és úri szabók vagy éppen mesterszakács. Tehát az tűnt fel, hogy míg a nyugati showk kifejezetten az átlag alá lövik a realityk szereplőgárdáját és ettől kicsit ilyen cirkuszi, állatkerti jellege lesz azonnal a dolognak, addig a koreai (és láttam egy japán mintát is) produkciók kifejezetten átlagon felüli, sikeres, példa értékű karaktereket dobnak be. 

Így mégjobban érthető a visszafogott, udvariasan hajlongó hangulat, mert ezek az emberek tényleg ebben a világban, ilyen viselkedésmintákkal élnek. A japán showban (nem jut eszembe a neve, de az is a Netflixen volt) volt olyan fiatal, akit egy az egyben kivágtak a teljes produkcióból a család kérésére, mert számukra kínos volt ott látni a csemetéjüket. A koreai showban is elhangzik az egyik bemutatkozásnál, hogy a fiatal faszi elmondja a családnevét és megjegyzi, hogy a klán 35-ik dinasztiájához tartozik. Ez már nagyon ismerős volt nekem (és éppen ettől kezdett el érdekelni az egész). Szingapúrban az európai világhoz képest nagyon erősen vannak fogva a fiatalok. Kicsi a sziget, minden be van kamerázva, mindenki lát mindent, amit a közösségi médián vagy a házak közötti parkokban csinálnak a fiatalok. A feleségem azt mondja, Szingapúrban azért nincsenek ilyen valóságshowk (vannak, de nem futnak úgy mint a koreaiak), mert itt beteszel egy 18 éves lányt egy showba és jobb ha azonnal mögélátod azt a 18 nagynénit, nagybácsit, a teljes rokonságot, az egész etnikai közösséget, a maguk dialektusával, akik árgus szemekkel nézik az egészet. 

Az ég világon semmi csodálkoznivaló nincs azon, hogy a dekoratív koreai lány beül a tábortűz elé és lesütött szemmel néz maga elé udvariasan meghajolva és kicsit felemelkedve ha valaki új érkezik. Ők így élik az életüket, ez a helyük, ez az elvárás velük kapcsolatban, egy percre nem engedhetik meg maguknak hogy a kontrollon kívülre kerüljenek. 

Miért csinálnak akkor mégis valóságshowt köréjük?

Hát azért mert egy ilyen végtelenül kontrollált, lefojtott és elvárásokkal teli világban olyan lesz az egész produkció mint egy középkori lovagregény, ahol sóhajok, ottfelejtett pillantások, apró jelek és gesztusok, titkok és hazugságok vannak, a katartikus pillanatokat meg elvonulva elfacsart könnyek és a medencében összeakadó ujjak jelentik, amitől a kibeszélő stáb és a szereplők is elhüllve kapnak a szájuk elé. 

A magyar (és bármelyik nyugati) realityshow azért jutott el pillanatok alatt a pszichopaták cirkuszáig, mert egyetlen szezon se kellett, hogy Majkát lecuppantsa egy behívott pornószínésznő, Debreczeni Zitát megrakja valamelyik bivaly míg a barátnője kint ül a tábortűznél, és az összes szereplő két adásnap után már bikini nélkül zuhanyzik a kamerák előtt. Ezek 15 éves emlékek a fejemben az első valóságshowkról. Nem tudom ma már hol tartanak, lehet már láncfűrésszel esnek egymásnak vagy hozzám hasonlóan a kutya sem nézi őket, mert tényleg nincs hova fokozni. 

A koreai showban (még nem értem a végére) de nem látom, hogy emelnék a tétet. A lányok az 1920-as éveket idéző fürdőruhában merítkeznek a medencébe, a date (randi) szó alatt azt kell érteni, hogy egymás felé udvariasan bólogatva hümmögnek egy étteremben és az érzelmeiket hosszú körmondatokban, virágnyelven osztják meg egymással. 

Lehet, hogy csak az idegensége, vagy éppen a visszafogottsága miatt, de engem ez sokkal jobban megfogott, mint a nyugati produkciók. Elkezdtem odafigyelni a párbeszédekre. Azon kapom magam, hogy háromszor tekerem vissza, hogy észrevegyem, hogyan néz föl a kajából amikor elhangzik valami. 

A Change Days egy pszichológiai mestermű szerintem. Valójában egy párterápiát látunk drámai helyzetbe pakolva. Abban a showban a szakítás szélén álló párokat hoznak össze egy nagy házban és elkezdik keresztbe randiztatni őket. Én naív, hiszékeny vagyok, nekem el lehet adni ezeket a helyzeteket. A feleségem legelső reakciója az volt, hogy "most ugye nem gondolod, hogy ezek nem játszák az egészet?"

Igaza lehet, mert ahogy beszívott ez a különös világ, elfelejtkezem én is arról, hogy milliók nézik ezt, a szereplők tudják, hogy milliók fogják nézni ezt, és nincs egyetlen pillanat, amikor ne lennének körbevéve kamerás stábtagokkal. Mennyire lehet spontán az ember egy ilyen helyzetben? Egy cirkuszban csak cirkuszt lehet csinálni. 

Én mégis azon kapom magam, hogy simán behúz az egész és teljesen beeszem amit látok. A szereplők itt is hétköznapi emberek. Talán nem olyan kiemelkedő státuszúak mint a másik show plasztikai sebésze vagy zongoraművésze, de óvónő, matektanár, kozmetikus vagy fitness edző van benne, feltöltött ajkak, tetoválások és különösebb kigyúrt testek nélkül. Nagyon nehéz a neveiket megjegyezni, és egymástól megkülönböztetni őket. Látszik, hogy Korea (még Szingapúrtól is) nagyon messze van, saját divatjuk van, itt másként öltöznek a magukra sokat adó fiatalok is. De ez megint olyan érdekessé teszi őket. 

A show arra van kihegyezve, hogy a párok együtt élnek (egy szobában páronként a közös házban) de minden napközben (ha úgy döntenek) mással mennek el randizni (itt a randit, úgy kell elképzelni megint, hogy esznek egyet az étteremben, vagy befizetnek egy hajókirándulásra). Mégis még ebben a végletekig lefojtott világban is idegtépő feszültség lesz abból, hogy egy szakítás szélén álló pár tagjai minden nap valóban szakítanak is egy kicsit, de minden este újra találkoznak és éjjel együtt alszanak mintha mi sem történt volna. A jeggyűrűiket szertartásosan kis szobrokra kell akasztaniuk minden alkalommal levéve és újra felvéve őket. 

Olyan szintre emelik a feszültséget, hogy a faszi kocsival viszi a barátnőjét egy idegen faszival való randira. Ki kell tennie a lányt a tengerparti mólónál aki ott leáll a kis táskájával és jön érte a másik férfi. A másik férfi, aki pár perce tette ki a saját barátnőjét/menyasszonyát hogy az randizzon egy másik pár férfi tagjával. És este sorban mind a 4 pár (összesen 8-an vannak a történetben) megy vissza a házba és leülnek 8-an szépen körbe és együtt vacsoráznak. Hogy ott minden pár, a többi pár előtt mesélje el kapcsolatuk történetét, hogy miért állnak a szakítás szélén és miért jöttek el ide. 

És hogy ne unatkozzunk miközben mind erről beszélgetnek a vacsoraasztal fölött megszólalnak a lányok telefonjai, hogy az újdonsült udvarlójuk holnapra újra randira hívja őket (vagy nem, ez az ő döntésük). Már éppen kezdtek lenyugodni a kedélyek, az eredeti párok egymással voltak elfoglalva, hogy megosszák a problémáikat ki ki a maga szemszögéből, amikor megszólal a narrátor hang és könyörtelenül bemondja, melyik lányt hívták meg újra randira és melyikük fogadta el a meghívást. És ennek az információnak a tudatában mint, aki jól végezte dolgát elküldik (az eredeti) párokat aludni a szobájukba. 

Hát nincs az a kamera okozta lefojtottság, az a tudat, hogy az egész család, az egész klán és az egész világ nézi. Nincs ember aki kezelni tudná az érzéseit egy ilyen helyzetben. Egy nyugati showban szerintem komolyan vér folyna. Itt ebben a visszafogott, udvarias világban olyan szinre hág a feszültség, hogy vágni lehet a csendet. Ami sokkal kiáltóbb mint akármilyen dráma. 

Bennem olyan régi emlékeket, félelmeket, fiatalkori szerelmeket, drámákat hozott fel a sorozat, hogy aludni alig tudtam tőle. Magamat figyeltem, hogy megszakad a szívem amikor az egyik egész éjjel sír, amiért a barátja elhívta a másik lányt randizni, ugyanakkor a pasit is pontosan értem, akinek a barátnője izgatottan sminkeli magát ő meg fekszik mint egy rakás szerencsétlenség az ágyon. Aztán kiderül a randin, hogy a másik faszi ezerszer gázabb mint a barátja, vagy ellenkezőleg ezerszer jobb vele. Az első nap. Bárhogy is történik, este mindenki megy haza a saját párjához és valamit mondani kell. 

Nagyon tetszik, hogy a show képi világa egyáltalán nem hozza azt a kilúgozott instagram világot. A szobák, amikben laknak az első nap után pont úgy néznek ki, ahogy mi is nyaralni megyünk. Félig kipakolt bőröndők, széttúrt ágynemű, a tükör előtt eldőlt nyitott tubusok, elhordott ruhák a fotelre dobva, cipők az ajtó körül. Rumli van. Térben és a lelkekben is. Akit nem vittek el randizni, otthon marad. Ülnek kint együtt és főznek míg keresztben a párjaik a másik párjával vannak. 

Mindez úgy, hogy nincs egy csók, nincs egy érintés, nincsenek kivillanó dekoltázsok, meztelen felsőtestek, az egész egy Bergman filmre emlékeztet nagyon súlyos párbeszédekkel. Semmi nem történik. Esznek a házban, vagy elmennek egy étterembe enni. Ez az összes cselekvés. Csak az változik, hogy ezt milyen felállásban teszik és ott mi hangzik el. 

Én nem gondoltam, hogy ezt a műfajt ilyen mélyen is lehet csinálni. Mondjuk azt hiszem ehhez kell az a kultúra és világ, amiben ők élnek. Minden történet nagyon ismerős, nagyon emberi, mégis az egész olyan mintha egy másik bolygót látnék.