Az élsport a modern kor emberáldozata

1988-ban a 14 éves Egerszegi Krisztina aranyérmet szerzett 200 méter hátúszásban. Én 16 éves voltam akkor, ez volt az az év, amikor a csecsemőmirigyeim bezáródtak, a nagyapámnak meg két videólejátszója is lett és százával ontotta az alámondásos filmek másolatait. Az olimpiát megelőző nyáron míg a 14 éves Egerszegi Krisztina valószínűleg minden nap hajnalban kelt, edzőtáborból edzőtáborba járva készült a nagy versenyre, ugyanezen idő alatt én napi 12-16 órában nagyapám videókészletét emésztettem fel a kanapén ülve. Rambótól, a Péntek 13-ig. 

A hirtelen serdülőkori váltásnak és a "rendkívül aktív", kanapén a nagymama tejföllel és porcukorral leöntött eprét a tévé előtt majszoló életmódnak köszönhetően azon a nyáron olyan 20 kg-ot hízhattam. A középiskolai tornatanár, amikor szeptemberben meglátott ezzel fogadott:

"Lali, (négy évig nem tudta megjegyezni a nevem) én nem tudtam, hogy te a nyáron megnősültél és három gyereked is lett" 

1988 szeptember 25-én sokmillió (életmódban is) hozzám hasonló honfitársammal ültem ott a TV-előtt és azt hallgattam hogy "Istenem, de jó most magyarnak lenni....."

És tényleg, engem is magával ragadott a hév, most mi magyarok megmutattuk a világnak mit tudunk. Fantasztikusak VAGYUNK úszásban, ez a pici lány nézd 14 évesen kenterbe veri az egész világot hátúszásban. Puskás, Grosics Buzánszky. Hajós Alfréd, hogy mást ne mondjak és a golyóstollat is mi találtuk fel. 

Ha már olyan nemzeti szinten tekintünk Egerszegi Krisztina olimpiai teljesítményére, akkor azt a következőképpen lehetne vizualizálni: 

A Midjourney mesterséges intelligencián alapuló képszerkesztővel generáltam ezt a képet. Nem pont ilyet akartam, de nagyon megtetszett ez a már-már pszichoanalitikus mélységekben szántó megoldás. Arra az instrukcióra, hogy egy kövér férfi az olimpiai közvetítésen Egerszegi Krisztina úszását nézi 1988-ban, a mesterséges intelligencia, a férfira adta Egerszegi fürdőruháját, aki saját magát nézi a TV-ben, miközben egy 80-as évekbeli szegényebb falusi magyar kádár kocka (a szülei hagyták rá, úgy is maradt) egy jó adag ebédet küld le a 400 méter hátúszás alatt. 

Minden benne van ebben a képben. :) Így válik eggyé fejben a néző a sportolóval, a nemzet, az ő kitenyésztett bajnokával, a valóság meg hát kb. pont így néz ki. 

Apró, de erős 14 éves lányka sok-sok évi hajnali 2000 méteres úszás után (ami a bemelegítő lehetett), feladva az egész gyerekkorát hatalmas egyéni teljesítményt ér el, olimpiai aranyat nyer (akkor még nem tudtuk, hogy jön még oda több is...). Látjuk őt úszni a medencében, tényleg mint egy motorcsónak és az akkori nézettségi adatok alapján simán talán 1,5-2 millió ember is látja a TV előtt zabálva.

Hogy ez a kép mennyire nem túlzás, ahhoz nézzünk meg pár adatot:

Túlsúly és elhízás:

• A WHO (Egészségügyi Világszervezet) adatai szerint az 1990-es években a felnőtt lakosság körülbelül 50%-a volt túlsúlyos vagy elhízott Magyarországon.
• 2021-re ez az arány tovább nőtt, elérve a 65-70%-ot, ami azt jelenti, hogy a felnőtt lakosság kétharmada súlyproblémával küzd.
• Az elhízás prevalenciája a gyerekek és serdülők között is növekedett, az Eurostat adatai szerint 2019-ben a 5-19 éves korosztály 27%-a volt túlsúlyos vagy elhízott.

Mozgásszegény életmód:

• Az Eurobarometer felmérések szerint 1990 és 2021 között a magyar lakosság körülbelül 40-50%-a élt mozgásszegény életmódot, vagyis kevesebb mint az ajánlott heti 150 perc közepes intenzitású fizikai aktivitást végeztek.
• 2021-re ez az arány továbbra is magas maradt, a lakosság 40-45%-a nem végez elegendő testmozgást.

Valami nagyon félremegy ebben az egészben.

Az élsportolók magas szintű egyéni teljesítményét, teljesen hazug módon egy ország sikerének mérőszámaként tartjuk nyilván. Kiváltképp azokban az országokban, ahol más sikereket nagyítóval kell keresni. 

A sportnak ez a nemzeti büszkességgel való összfonódása a hidegháború terméke, igaz már a nácik is erre építették az 1936-os olimpiát, és a görögök is városállamok közötti vitás kérdések lerendezésére (is) használták a korabeli olimpiai versenyeket. A jelenség tehát makacsul létezik, kell lennie egy mozgatórugónak, ami ezt életben tartja.

A nemzeti büszkeség: A világversenyek eleve nemzeti alapon vannak megszervezve, explicit módon is azt üzenik, hogy itt egy-egy nemzet legjobbjai küzdenek meg egymással. Ilyenformán a sportolók egyéni eredményei a nemzet egészének tehetségét és erőfeszítéseit tükrözik, ami büszkeséggel tölti el a polgárokat. 

Mi ezzel a baj? 

Egyrészt az, hogy hogy a fenti adatok alapján is látszik, hogy Egerszegi Krisztina sportteljesítménye és a magyar lakosság képességei (egészségi állapota, erőnléte stb.) között nincs összefüggés. Egerszegi nem esszenciája a magyar tehetségnek, hanem egy kiemelt, és a szó szoros értelmében kitenyésztett nagyon különleges és ritka (szinte egyedi) példánya. Nem az van, hogy egy úszó nemzet (amit most úgy értek, hogy mindenki úszik) elküldte legjobbját, hanem az egyáltalán nem úszó nemzet, mint valami emberáldozatot, kiválasztott egy gyereket, akit gladiátor módon kiemeltek az iskolából, a családjából, a barátai közül és a gyerekkorából hogy egy szép szeptemberi napon nagyot ússzon nekünk. 

Az amerikai író, Kurt Vonnegut (aki egyébként maga is sokat úszott. Gyerekkorában imádott az úszodába járni), állítólag egyszer azt találta megjegyezni, egy fiatal lánnyal kapcsolatban, akit mint valami helyi hírességet mutattak be neki a sportsikerei által:

"Ki az isten csinál motorcsónakot a gyerekéből?" (nem találom az interneten nyomát ennek az anekdotának, lehet csak valami városi legenda, pedig egész jól illik Vonnegut karakteréhez)

Inspiráció és példakép: A másik népszerű magyarázat az élsport és az élsportolók hangsúlyozására, hogy az élsportolók gyakran példaképek a fiatalabb generációk számára, akik arra törekednek, hogy ők is elérjék a hőseik által elért sikereket. Ebben az értelemben az élsportolók eredményei ösztönzően hatnak a fiatalokra és az egész társadalomra.

Mi ezzel a baj?

Megint csak a fenti adatokhoz tudok fordulni. Ha ez volt a terv, hát nem jött be. A magyar élsportolók (a focistákat leszámítva) kimagasló teljesítményt mutattak az eltelt három évtized olimpiáin. Messze a lélekszámunkhoz képest elvárható éremszám fölött teljesítünk. Sportnemzet vagyunk, írják le közhelyszerűen újságírók....

Miközben a kérdéses időszakban a túlsúlyos emberek aránya 50%-ról a 70% felé közeledett és a növekedés éppen abban a fiatal korosztályban volt a legnagyobb, ahol ennek az inspirációnak életre kellett volna kelnie. 

Személyes élményként azt tudom beszúrni, hogy nekem ezzel a magyarázattal az is bajom, hogy számomra nemhogy nem inspirációt nem jelentettek az élsportolók, hanem kifejezetten rossz élményeim vannak a sportolókkal. Nagyképű, erőszakos, versengő, féltékeny embereket láttam magam körül (tisztelet a kivételnek), de még a "rendes"  sportolónak is volt egy "jó tanuló, jó sportoló" stréber hangulata. De ezt döltben szedve írtam le, mert ez rólam szól, nem egy általános megállapítás. 

Azt már általánosabb érvényyel merem megjegyezni, hogy különösen a kereskedelmi televíziózás óta, illetve az élsportolók politikai termékként (a választáson győztes jelölt mögött) való felsorakoztatása egyáltalán nem példaképpént jeleníti meg a sportolókat. Sikeredzők szexuális visszaélései, sztársportolók elmenekülése a doppingvizsgálat előtt, börtönben végzett, bűnözővé vált sportolók. De már az is siralmas sokszor, amikor a konfliktusaikat, drámáikat a bulvársajtó és TV előtt játszák és befutnak egy Hosszú ívet. Miközben megkapnak egy egész uszodát.

A másik baj az inspiráció és példakép narratívával, hogy az élsport egyáltalán nem egészséges. Sem a testre, de kiváltképpen nem a lélekre. Az élsport nem megedz, hanem kicsinál. Nincs egyértelmű bizonyíték arra, hogy az élsportolók hosszabb távon egészségesebbek, magasabb a várható élettartamuk. Néhány, főleg hosszú távú sportágban (hosszútáv futás, kerékpározás, evezés) lehet találni ilyen összefüggéseket a szív- és érrendszeri megbetegedések terén, de a képet itt is árnyalja a stressz, a túledzés, a tiltott szerek használata, a professzionális sport és a nyilvánosság lelki terhei. 

Sportpolitika és beruházások: A másik népszerű elmélet/elgondolás, hogy a sporteredmények akárhogyis, de a sikeres sportpolitikát, a megfelelő infrastrukturális és humán beruházásokat tükrözik. A tehetséggondozás, az utánpótlásnevelés, az edzőképzés, az akadémiai rendszer, a kiváló magyar sportmenedzsment és sportdiplomácia. Az egyéni sportsikerek mögött tehát egy jól tervezett, robosztus rendszer áll, ami ilyetén módon már igenis közösségi teljesítmény. Mi, a magyar nemzet vagyunk képesek ilyen komplex rendszereket sikeresen működtetni, hogy annak a csúcsán, az olimpiai dobogón, tényleg egy egész nemzet áll jelképesen. 

Mi ezzel a baj?

Egyrészt az, hogy habár az eredmények jönnek, ez valójában egy tenyésztéspolitika, ami ezekre az egyéni csúcsteljesítményekre van kihegyezve és az infrastruktúra, az egész rendszer erre épül, miközben a tömegek (akik végsösoron az egészet finanszírozzák adófizetőként) vajmi keveset profitálnak ebből a rendszerből és az infrastrukturából. 

Minden uszoda, ami egy élsportolónak van odaadva, minden sportegyesület, ami kevesek kiválasztásával és kiemelésével foglalkozik (és ehhez infrastrukturát, állami támogatást kap) az nem pusztán egy fals rendszert tart életben, hanem millióktól veszi el a sporthoz való hozzáférés lehetőségét. 

Készítettem egy videót talán egy éve arról, hogy mennyire teljesen más Szingapúr sporthoz való hozzáállása:

A legfontosabb gondolatok összefoglalva:

- Egy-egy olimpiai vagy világbajnoki éremnek messze nincs akkora nemzeti nimbusza, mint máshol. Ennek oka egyrészt, hogy egy nagyon sikeres országban, ezer más módja is van a sikerek elérésének, nem kell mesterségesen felpumpált (kitenyésztett) sporteredményekbe kapaszkodni a büszkeséghez. 

A másik ok pedig az, hogy egy erősen meritokratikus (érdemen alapuló) rendszerben, az élsportoló teljesítménye elsősorban magánteljesítmény. Ennek megfelelően a finanszírozás is az. A szingapúri élsportolók bizony crowdfunding platformokon gyűjtenek pénzt maguknak, piaci szponzoraik vannak (kapnak valamennyi állami támogatást is, de az messze nem elég). Az élsport bizonyos értelemben magánügy, ahogy egy sikeres ügyvéd, tanár, vállalkozó karrierje is. 

- A sportpolitika központi eleme és fő stratégiai célkitúzése a lakosság egészségi állapotának és várható élettartamának növelése. Ezért az állami források döntő többsége a tömegsport, a közösségi sportolási lehetőségek felé áramlik. Az uszoda, ahova lejárok, amellett, hogy erős állami támogatást kap (és én is évi 100 dollár támogatást az uszodajegyre, ami 1,5 dollár belépésenként), és a létesítmény heti egy nap (szerda) van csak bezárva, amikor profi edzések vannak. Vannak más napokon is, de lehasítják az uszoda egy részét és ott edzenek. Az uszoda melletti helyi foci és atlétikai pályára teljesen ingyenes és szabad a bejárás, miközben fociedzés zajlik a pályán, a helyi lakosok zavartalanul futják a köröket a pálya körül. 

- A nagy nemzeti sportstadiont, amely PPP beruházásként (Private-Public Partnership) épült visszavette az állam a szerződés lejárta előtt (kivásárolva a magán építtetőt és üzemeltetőt) mert nem tetszett a kormánynak, hogy elit világversenyek és Justin Bieber koncertek vannak a stadionban, oda egyszeri ember be nem juthat. Most az egész stadion és a környéke hatalmas fejlesztések alatt áll, iskolák közötti rendezvényekre és közösségi sportolási lehetőségekre használják. Az iskolák tornatermeit tanítási órák után ki lehet bérelni, le lehet foglalni. 

- Kiszámoltam a videóban, hogy a NER regnálása óta Magyarország Szingapúrnál is többet költött sportlétesítményekre és a sport támogatására. Mégis össze sem lehet hasonlítani az ezekhez való hozzáférést és a lakosság egészségi állapotát, várható élettartamát.

Néhány számadat az eredményekről:

Szingapúrban a lakosság 30%-a tekinthető túlsúlyosnak. (ehhez köze van azért az étkezi kultúrának, és az életmód más elemeinek is, valamint a jövedelmi helyzetnek), az 5-19 éves korosztályban pedig mindössze 12% a túlsúlyos emberek aránya. 

A lakosság olyan 20-25%-a nem végez semmilyen testmozgást. Tehát 75-80% legalább időközönként csinál valamit, 65% heti minimul 150 perc közepes intenzitású fizikai aktivitást végez. 

A szingapúri úgy sokkal inkább sportnemzet a magyarhoz képest, hogy alig nyernek érmeket világversenyeken. 

Nem volt ez mindig így

A sportnak ez a központosított, politikai és nemzetvakító célokra való használata azonban meglehetősen új jelenség Magyarországon. A fejemben volt egy kép, hogy a Pál Utcai Fiúk grundjai, Minarik Ede csapata, a XIX. század végén nekilendülő sportegyesületek még sokkal inkább voltak közösségi kezdeményezések. Kicsit utánjártam ennek és a következő példákat találtam:

A Vasas Sportklub 1911-ben jött létre Budapesten a Vas- és Fémmunkások Sport Clubja néven. Az alapítók főként a vas- és fémmunkások közül kerültek ki, és a klub célja az volt, hogy sportolási és és testnevelési lehetőségeket biztosítson a munkások és családtagjaik számára. A klub létrehozásában jelentős szerepe volt a szakszervezetnek. 

A Ferencvárosi Torna Club 1899-ben jött létre, azzal a szándékkal, hogy a ferencvárosiaknak biztosítsanak sportolási lehetőséget. 

Az én szívem csücske, a Tatabányai Bányász Sport Club (TBSC) 1910-ben jött létre, azzal a céllal, hogy a bányász munkások és családtagjaik számára biztosítsanak sportolási lehetőséget.

Mindegyik (valaha) patinás sportklubbunk egy-egy jól azonosítható társadalmi csoporthoz kötődött, (és nem a politikához). 

A MAC (Magyar Athtélikai Club) 1875 óta főként a középosztály, a hivatalnokok és a művelődési réteg sportegyesülete volt. 

Az Újpesti Torna Egylet (UTE) 1885 óta főként az újpesti polgári középosztályt célozta. 

Az MTK (1888) a polgári középosztály, hivatalnokok és értelmiségiek egyesülete volt. 

Sokat elmond ezekről az időkről, hogy habár állami támogatást akkor is kaptak, a bevételeik mintegy 50%-a tagdíjakből, belépőjegyekből és adományokból, támogatásokból állt. A szponzoráció, akkor még csak talán 10%-ot tett ki. Ezeket az egyesületeket, a tagjaik és a támogatóik tartották el, illetve a meccsekre járó fizető közönség tartotta el. 

Manapság a tagdíjak és belépőjegyek jó ha a bevételek 10-15%-át elérik. Mint minden más terület, ez is az állam egy sajátos perverz leágazása lett a politikai marketing, a hatalmi erőfitogtatás, és az ultrákon keresztül a kiszervezett megfélemlítés eszközeivé válva. 

Tudom, hogy kicsit egydimenziós a gondolkodásom, de alapjában tényleg azt gondolom, hogy Magyarországon egy olyan reboot-ra van szükség, ami radikális államtalanítással jár a szó anyagi és szimbolikus értelmében egyaránt. 

Legyenek a sportegyesületek ismét rongylabdát két levert karó között üres építési telkeken rugó grundok, aztán amikor a tagok összedobnak elegendő pénzt akkor vesznek majd egy bőrlabdát, meg hálót a levert karók közé. De az övék lesz, róluk, és nekik szól.