A művészet II. - Esztétikum

A magam részéről az esztétika dimenziójában veszít el engem a művészettörténet és a filozófia is. Én akárhányszor olvasok vagy hallok erről a témáról nem tudom legyőzni magamban az ellenállást miszerint a szépség fogalma szubjektív és kifejezetten otromba dolognak tartom a szépség központi, vagy valamiféle hatalmi (szakértői) pozícióból történő definiálását. Az hogy ez egy szakma (esztéta) az számomra egyenesen elképesztő, és épp ésszel nem tudom felfogni, hogy ki fizet valakinek azért, hogy megmondja ez a (mű)tárgy szép-e. Márpedig nagyon sokan beszélnek, írnak és gondolkodnak szépségről.

Azt az előző bejegyzésben említett klasszikusoktól már tudjuk, hogy a szépség, az esztétikum, az ideák világát, az abszolút, a fennkölt elérését hivatott szolgálni. A valóságnak egy olyan formája a szépség, ami közelebb áll az ideák világához, azokat jelenítik meg. 

Platón filozófiájában a szépség összekapcsolódik az absztrakt örök formák és ötletek világával. Szerinte a világban megjelenő szépség az örök, változatlan szépségnek az evilági tükröződése. Nagyon hamar összekapcsolódik nála a szépség aztán az Igazsággal és a Jósággal, a másik két olyan örök formával, amik a mi világunkban csak tökéletlenül, utalás formájában léteznek, de az ideák világában ott vannak. Platón Szimpozionában a szépség egy filozófikus létra, ami a fizikai szépséggel kezdődik, majd a lelki, erkölcsi szépség kerül előtérbe mígnem eljutunk az örök formák szépségéhez. Itt is tehát, ahogy az indiai tantrikus filózia, egy belső utazásról van szó, aminek során eljutunk az igazság, a jó és a szép megértéséhez, a filozófiai megismeréshez. 

Arisztotelész a szépség kapcsán inkább az élményt és a hatást emelte ki. Ő nem az ideák világa tükröződésének tekintette a szépséget, hanem a konkrét műalkotások vagy éppen a természet sajátjának tartotta azokat. Lehozta tehát a szépséget a földre. 

Nála a szépség összakapcsolódik a harmóniával, a rend, az arányosság, az egység, az egyensúly. Bevezetés, tárgyalás, befejezés. Ezek formai kritériumai a szépségnek.

De Arisztotelész az emberek (a művészet befogadói) érzelmi reakcióival is foglalkozik. A harmónia kapcsán egyensúlyt keres az érzelmek és az értelmi befogadás között, de elvárásként fogalmazza meg például a katartikus hatást, amit egy műalkotásnak, például egy drámának, ki kell váltania. Nagyon fontos ez az elfordulás mesterétől, aki a művészetet és a műalkotásokat az ideák világával látta interakcióban, míg Arisztotelész az emberek közötti interakciót hangsúlyozza és ezzel társas, dialógikus jelenségként határozza meg azt. 

Ez szerintem nagyon-nagyon fontos. A művészet Arisztotelészi felfogásában nem értelmezhető önmagában, egy interakció jön létre és az interakció mindig társas jellegű. 

Aquinoi Szent Tamás a középkorban a szépség fogalmát három alapvető tulajdonsághoz kötötte: az integritáshoz (vagy teljességhez), az arányhoz és a ragyogáshoz (vagy világossághoz). 

Azon talán nincs mit csodálkozni, hogy a reneszánsz, ami leginkább az antik görög-római világ újrafelfedezéséről szól, szintén hasonló módon közelített a szépség fogalmához. Leonardo da Vinci azt találta megjegyezni, hogy a "valódi művész" számára a természet a legnagyobb mester, és a természetes formák, mint például az emberi test, a növények és a táj szépségét és harmóniáját kell tükrözniük művészeti alkotásaikban.

Ebben a korban kőbe vésett szabály volt az "arany metszés", ami megint az arányosság és az egyensúly hangsúlyozásáról szól a művészetben és az építészetben is, aminek náluk is a harmónia kifejezése a fő funkciója. 

Kicsit többet szeretnék időzni azonban Kant szépség fogalmánál. Kant is formai követelmények alapján beszél a szépségről, amennyiben a vizsgált, tárgy, személy, temészeti jelenség vagy műtárgy a harmónia, az egyensúly és más hasonló formai követelményeknek megfelel, akkor szépnek tekinthető és ez a szépség szerinte univerzális. Az ilyen dolgok egyetemesen tetszetősek, függetlenül attól, hogy milyen indíttatásból tekintünk rájuk. 

Abban az értelemben azonban mégis szubjektív dologként határozta meg Kant a szépséget, hogy az a szemlélőben történik, ám ez egyetemlegesen, mindenkiben megtörténik. A harmónia, a szimetria, a rend, az egyensúly és a szépség más formai követelményei mindenkiben kiváltják ezt a hatást. A szépség ezzel a harmóniával köt bennünket össze, míg a fennkölt, valami megfoghatatlan nagysággal. 

Kant a szépségnek ezzel a "szubjektív egyetemlegességével" valami olyasmit állít, hogy amikor azt mondjuk, hogy valami szép, akkor nem csak arról van szó, hogy az nekünk tetszik, hanem másoknak is tetszenie kéne. Nekem itt kezdődnek a problémáim ezzel és az esztétika, mint szakértelem, szakma, iránymutatás világával. Nem tudom visszafogni a bennem élő kőbányai prolit, én ezt egy hatalmi pozíció melegágyának tartom, ahogy mindent, ami azt fogalmazza meg, hogy egy külső szemlélő szerint másoknak mit kéne érezni, gondolni, hovatovább hogyan kéne cselekednie. 

Kant teremtett jogalapot az esztétikai ÍTÉLETEKNEK, és azért szedem csupa nagybetűvel a szót, mert pontosan leírja a dolog hatalmi jellegét. Ítéleteket törvények alapján szoktak hozni, és Kant esztétikája törvényhozó szereppel ruház fel esztétákat, ami számomra elfogadhatatlan mert megalapozatlannak tartom. 

Georg Wilhelm Friedrich Hegel, a német idealista filozófus, sajátos módon közelítette meg a szépség fogalmát. Ő nem tekintette a szépséget pusztán szubjektív élménynek vagy érzéki tapasztalatnak. Hegel számára a szépség a szellemi és a fizikai világ összhangját fejezi ki.

Ő úgy vélte, hogy a szépség a művészi alkotásban nyilvánul meg, ahol az ötlet (vagy a szellemi tartalom) megtestesül az anyagban. Tehát a szépség nem pusztán a dolgok külső megjelenését jelenti, hanem a belső ötlet és a külső forma harmóniáját, amikor az ötlet kiteljesedik a formában.

Egy adott műalkotás szépsége tehát nem csak annak esztétikai tulajdonságaitól függ, hanem attól is, hogy milyen mértékben fejezi ki a szellemi tartalmat. Hegel szerint a legmagasabb szintű művészi szépség az, amikor a műalkotásban a szellemi tartalom és a forma tökéletes összhangban van.

Hegel elismeri, hogy a természetben is megtalálható a szépség, de ez alacsonyabb rendű a művészi szépségnél, mert a természetben a szépség véletlenszerű és szubjektív, míg a művészetben a szépség célirányos és objektív, hiszen az alkotó szándékosan hozza létre.

Egészen a felvilágosodásig kellett várni, míg a szépség egy más megközelítésével is találkozhatunk végre. A skót empirista filozófus David Hume szerint a szépség nem a dolgokban van, hanem azokban az érzésekben, amiket kiváltanak belőlünk. Ez számomra már egy sokkal kezelhetőbb megközelítés. 

Kifejezetten fasisztoid gondolatnak tartom azt, hogy a harmónikus, formai szépség (az árja ember) a Jóság és az Igazság felé vezető létra, első foka. Én ezek szerint nagyon más létrákon másztam eddig, mert például az, hogy a szép ember jó is lenne, vagy legalábbis annak előszobájának tekinthető, abban benne van kimondatlanul, hogy egy csúnyácska, valamilyen formai követelmény szerint aránytalan kinézetű ember a Rossz előszobájának tekinthető. Nekem más erről az élményem. Evolúciós, amolyan túlélési szempontból el tudom fogadni a tökéletest, mint funkcionálisan szükségszerűt (a spártai hadrendben vagy mammutvadászatnál) de azt, hogy ezt esztétikai jelentéssel ruházzuk fel úgy, hogy delegáljuk magunknak a jogot és hatalmat, hogy mi mondjuk meg mi a szép, azt ízléstelennek és erőszakosnak tartom. Pszichológiailag is elismerem, hogy az ember ösztönösen a harmónikus, egyensúlyban lévő, tökéletes dolgokhoz vonzódik, ez szerintem szintén evolúciós jellegű. Ha anyának nincs feje, az ijesztő, mert nem fog tudni gondoskodni rólam. De erre a motorra úgymond esztétikailag ráindítani egyrészről felesleges (nincs szükségem rád, ahhoz, hogy vonzóbbnak találjam anyát fejjel a nyakán), másrészról káros mert hazug módon erkölcsi jelentést ad a tökéletesnek, miközben az csak a létezés egy sokszor akaratlan formája. 

Nietzsche a valóság transzformációjának eszközeként tekintett a művészetre és ez alatt ő valami olyasmit (is) értett, hogy a művészet által teremtett szépség segít bennünket túlélni a világ brutalitását. Ilyen értelemben a művészet egy teremtő, világ alakító erő, és mint minden erő, hatalmi kérdés. Ez azért fontos megállapítás, mert ilyenformán ő eszközként tekint a szépségre (bár nem közvetlenül arról beszél), és nem valami abszolút létezőként, aminek megjelenítője a művész. Magyarán szólva, nem a művész a valahol függetlenül, objektíve, abszolút létező szépség megjelenítésének az eszköze (médiuma), aki összeköt bennünket ezzel a fennkölt, mennyei, idális világgal, hanem fordítva, a szépség a művész eszköze arra, hogy az képes legyen segíteni az embert szembenézni a világgal és túllépni rajta. Nietzsche sokat foglalkozott a hatalom és az akarat kérdésével és láthatjuk, hogy ebbe a keretbe helyezi bele a művészetet és annak egyik eszközét a szépséget is. 

Számára a szépség egy tett, ami a művész hatalmát fejezi ki arra, hogy képes a valóságot alakítani. 

Nietzsche-től megint úgy száz évre, a 20. században, a művészetfilozófus Arthur Danto már odáig jut el a témában, hogy véleménye szerint nincs szükségszerű kapcsolat a szépség és a művészet között. A művészet fogalma ennél sokkal tágabb és összetettebb. Ahelyett, hogy a művészetre, mint szépséget ábrázoló dologra tekintenénk, Danto a művészetet, mint értelmezési aktust, mint jelentésteremtő cselekvést látta. Ez az értelmezési modell, amit Danto alkotott, azt a lehetőséget teremtette meg, hogy a művészet különböző formáit, beleértve a konceptuális művészetet, a performatív művészetet és más avantgárd művészi gyakorlatokat, teljes értékű művészetként értékeljük, függetlenül attól, hogy ezek a művek szépek-e vagy sem.