Don Quijote

Valami oknál fogva Cervantes Don Quijote-je sosem volt egy nevetséges és főleg nem egy negatív figura számomra. Most pedig, hogy korban közeledek hozzá, egyre inkább megértem. 

Don Quijote nagyon erős szimbólum. Szélmalomharca, mint a hiábavaló küzdelem szinonímája írodott bele a kultúránkba. Míg azonban a görög Sziszifusz hiábavaló küzdelme a sziklával egy büntetés, vezeklés, addig Don Quijote szintén reménytelen (és felesleges) szélmalomharca morális, erkölcsi kitartás kérdése. 

Don Quijote - oil on canvas, 20x25cm

Sokat jelent nekem ez, a ma elkészült festmény. Van egy családi vonala is. Apám emlékére csináltam. 

Apámnak ügyes keze volt. Fába készített forrasztópálkával különféle rajzokat és hosszú évekig azok lógtak a falon. Az egyik ilyen műve Don Quijote és a mellette lovagló Sancho Panza volt. 

Most megcsináltam én is, a magam stílusában. 

A másik dimenzió, amiben Don Quijote érdekes és fontos alak számomra, az őrültség és a normalitás kérdése. Cervantes először kifigurázza az akkoriban divatos lovagregények alakjait. Don Quijote egyértelműen egy nevetséges, komikus alak. A második részben azonban sokkal filozófikusabb módon jelenik meg. 

A könyv első része 1605-ben jelent meg a második 1615-ben. Spanyolország az aranykorát éri. Habár túl vagyunk már a spanyol hajóhad sikertelen angol hadjáratán, a spanyok flotta még uralja az óceánokat. A nemzetközi kereskedelemben a spanyol dollár az uralkodó pénz és még jó 200 évig az is marad. 

Spanyolország gyarmatbirodalma megállíthatatlanul terjeszkedik, ami praktikusan azt jelenti, hogy szisztematikusan írtják a Dél- és Közép Amerika lakosságát, és jelentős szereplők Dél-Kelet Ázsiában is. Vér és arany, ebből a kettőből nincs hiány. 

És ekkor jelenik meg egy középkorú vidéki nemes, aki a hanyatlásként éli meg azt a kort, amit mindenki más aranykorként emleget és erkölcsi, morális megfontolásból a rég letűnt lovagkor eszméit képviseli. 

Megbomlik az elméje, látomások gyötrik, nevetséges és lehetetlen helyzetekbe kerül. 

Egyetlen társa, a tudatlan paraszt Sancho Panza, aki ígéreteinek bedőlve mellészegődik ám útjuk során végig ő képviseli a józan ész normalitását. 

Cervantes sorra nevetséges helyzetekben mutatja be hősét, egyértelmű, hogy ez egy szatíra, egy korabeli regény zsánert gúnyol ki vele. De szerintem ahogy egyre beljebb kerül a saját történetében feltárulnak előtte annak mélyebb összefüggései is. 

Ha képesek vagyunk Don Quijote cselekedeteit az ő szemszögéből, az ő szemével nézni, akkor egy nagyon következetes, sziklaszilárd erkölcsű és igen bátor embert találunk. Azok a malmok, Don Quijote tudatában óriás szörnyek. Egyetlen pillanatra sem bizonytalanodik el, nekik ront. 

Miközben a normális világ körülötte éppen (túlzás nélkül) egy egész földrész lakosságát írtja ki, ő a hölgyek nemes megmentője, vidéki fogadósokat tekint kastély tulajdonosoknak és egy haszonleső világban képvisel valamit, ami rég nincs jelen, csak az ő fejében. 

Megbomlott elméje az egyetlen elfogadható magyarázat, mert ha kiderülne, hogy nem vele van a baj, az ő erkölcsi iránytűje az egyedül helyes, akkor mindenki más meg van őrülve körülötte.