Hullámzó porcelánok

Több mint két év szingapúri lét után még időnként megkérdi a feleségem, hogy vajon még mindig nyaralásnak élem meg az itteni életünket. És a válaszom az, hogy igen. 

De nem abban az értelemben, hogy szabadságon vagyok és üdülök itt, mert én is habár felborult napirenddel de a dolgozó emberek elfoglalt hétköznapjait élem itt. De ha felnézek a laptopból, kimegyek a lakásunk előtti folyosóra és lenézek a ház elé, akkor megdöbbenek még mindig, hogy hol is vagyok. 

Hatalmas pálmafák karcolják az emeletünket, Novemberben is tűz a nap és valószínűleg én sosem fogom ételként elfogadni azt, amit étel gyanánt esznek. Lemegyek az utcára és minden ember nagyon más. Néha látom magam vissztükröződni egy-egy kirakatban és látom mennyire kirívok innen. 

Gyüttment vagyok. Idegen. Bevándorló. Migráns. 

Szívom közben magamba ezt a közeget, próbálom minden nap megérteni, és minden nap egy új kezdés, mert minden nap megyünk vissza az első kockára, hogy egy idegen ébred egy idegen országban. Észtországban is megvolt ez az érzésem, de ott mindig tudtam úgy látni a helyi viszonyokat, mint egy elérhető jövőképet. 

Jó életünk volt Észtországban. Néha elkapott az érzés, hogy olyan életünk van itt (mármint Tallinnban), mint amire gyerekként mindig vágyakozva néztem. A jó illatú, sárberki, vagy dózsakerti gyerekek élete Tatabányán. Én gyerekként azt a korszakot kaptam el abban a városban, amikor hatajtós bányászházakból lakótelepre költöztek a családok és az emberek lába még bántóan dübörgött a lakótelepi lakások padlóján. 

Amikor egy még falusi jellegű családi házban élő osztálytársam meglátogatott, akkor rá kellett szóljak, hogy kicsit finomabban járjon, mert emberek laknak alattunk. Lakótelepi lakásban az ember finoman jár. 

Pedig mi nem olyan új, modern lakótelepi lakásban laktunk mint az újvárosiak szalagtizesei vagy a Gál István lakótelep később. Mi az óváros tégla négyemeleteseiben latunk, ahol lift még nem volt, de központi fűtés már igen, fürdőszobával és vízöblítéses WC-vel. 

Itt Szingapúrban minden fogodzóm elveszett. Nem tudok mit kezdeni a fákkal, a bogarakkal, a falakon szaladó gyíkokkal, a felhőkarcolókkal és az ezer csáppal az égbe nyúló kikötői darukkal, az óceánon lebegő tankhajókkal. Nekem már a neonfényes Budapest is sok volt, az egymásba érő bérházaival és a villamossal. 

Az élmény szintjén, talán a korom miatt is, hogy nem 20onévesen ömlik rám ez a világ, az egész befogadhatatlan. 

Közben meg intellektuálisan próbálom feldolgozni hol is vagyok, könyveket olvasok, múzeumokba járok és mindenekelőtt rengeteg emberrel beszélgetek, nézem a TV hiradójukat, olvasom az újságjaikat és tanulok kínaiul, hogy valamit megértsek ebből a világból. 

Ami intellektuálisan nagyon érdekel az annak a története, hogy hogyan lőtte ki magát ez az apró sziget a harmadik világból az elsőbe. Az a vakító gazdagság és dinamizmus, ami itt van az bemérhetetlen számomra. Ma elvittem a lányom tolltartót venni a Vivo City Plázába az óceánparton. Nem merem azt mondani, hogy ez a legnagyobb bevásárlóközpont mert mindig van egy nagyobb. Meg itt nem is lehet tudni hol van az egyik vége és hol kezdődik a másik. Mert egymásba érnek és nyúlnak felfelé, mennek le a metro szintjére is és némi túlzással az egész várost körbe lehet járni úgy, hogy ki se jön az ember a plázából (és a légkondicionálásból). Kint meg a párás, forró dzsungel, a kazánház, ahol sosincs felszabadult fellélegzés, csak Darth Vader módjára sípolva lehet levegő után kapkodni. Anyák napja van. Itt ma tartják. 

Nesspresso-t vettünk hát anyának, a lányom nézte ki, ő is fizette ki a kapszulákat a kis gyűjtött pénzéből. Rajtunk kívűl volt vagy csillió ember a bevásárlóközpontban. Vasárnap van, a házi segítők szabadnapja. Ilyenkor csoportokban, fürtökben jönnek a fillippina barátnők és a velük szemező bangladeshi építőmunkások, a KIASU (tolakodó - nem ezt jelenti, de itt ez lesz a jelentése) kínaiak és malájok papírzsebkendő csomagot hagynak az étkezde asztalán azzal foglalva a helyet amíg sorban állnak. Habár egy plázában vagyunk, ultramodern bevásárlóközpont, a méregdrága minőségi teákat stílusos fémdobozokban vagy még szebb papírdobozokban áruló üzlet előtt csengővel csenget az eladó, hogy megpróbálja valahol elvágni a hömpölygő tömeget és beterelni az embereket a teaboltba. Lent az első emeleten (ami alatt még van majd három másik) anyák napja alkalmából konditermet rendeztek be, anyát meg lehet lepni futógéppel, masszázsszékkel, mindegyikhez nagyképernyős laposTV vagy iPad, és most tízcsillió dollár helyett csak 6csillió. És mindenre van vevő. 

Hisz mi is veszünk egy tolltartót. 7000 Ft átszámolva. Számológép van beleépítve meg ceruzafaragó, meg naptár és minden szegletében egy kis fiók vagy ablak. Már annyira odavolt érte, hogy ma visszamentünk és megvettük, elvégre átment végre kínaiból. Majd egy hét múlva látom majd megint a tollait hajgumival összefogva bevágva a táskába. 

Szóva van, ami nagyon ismerős és mégis minden nagyon más. 

Ahogy fejben próbálom megfogni ezt az egészet, egyre inkább elhatalmasodik rajtam egy gondolat. Husserl fenomenológiája. 

Most anélkül, hogy nagyot akarnék mondani, leegyszerűsítem arra, hogy a fenomenológia eldobja magától az előfeltevéseket és interpretációkat, nem hajlandó teóriákban, elméletekben gondolkodni hanem az alapjelenség szintjén ragadja meg a dolgokat. 

Ez a fajta gondolkodásmód amúgy sem áll távol tőlem, de itt Szingapúrban nincs is más választásom. Az a szem, amivel én eddig néztem a világot, az itt cserbenhagy engem. 

A fenomenológia a jelenségek szintjén ragadja meg a dolgokat és messzemenően figyelembeveszi a szemlélő tudatos jelenlétét és hatását a jelenségre, annak előítéleteivel, észlelésével és érzékelésével valamint az azt kísérő érzéseivel egyetemben. 

Ebből az álláspontból szemlélve az én új világomat, nem elégszem meg a bármilyen tudományos keretek között is adott összefoglalókkal, elméletekkel, szakmai megegyezéseken alapuló korszakhatárokkal, izmusokkal és egyéb gazdasági társadalmi kategóriákkal, majd az azokkal végzett műveletekkel, mert egy fenomenológiai alapálláspontból eleve gyanakvással tekintek minden bármily magabiztossággal állított interpretációra. Matematikai nyelven fogalmazva, számomra, vagy velem, nagyon nehéz axiómákban megállapodni, mert mesterkéltnek, erőszakoltnak, előfeltevésekkel és tudatos vagy tudattalan szándékokkal terheltnek tartok minden interpretációt (a magaméit is beleértve) és ezáltal mindig az az érzésem, hogy az épület alapjaiban rezeg, bármilyen újabb felépítmény rajta, korszakok, paradigmák, rendszerek, izmusok, sémák, számomra gyanúsan gyenge lábakon állnak. Ezért – ha van időm – szeretek visszamenni a jelenségek szintjére, hogy a számba adott interpretációk helyett a magam (ugyanolyan ingatag) építményeit hozzam létre.

Így jutottam el, hónapokkal ezelőtt, az Ázsiai Civilizáció múzeumába, ahol nagy hatást tett rám egy kreatív módon kiállított leletegyüttes.

Valamikor a 9. században, a mai Szingapúr partjaitól 600 mérföldre a Jávai tengeren elsüllyedt egy arab kereskedőhajó, ami több mint 70.000 kínai porcelántárgyat és egyéb luxuscikkeket, aranyat, érméket szállított. Az Arab Öbölből üveget hozott, Indiában fűszert vett fel, a Tang dinasztia korában élő Kínából meg selymet, porcelánt és luxuscikkeket hozott. Ki volt téve a múzeumban egy térkép. A világ, ahogy innen látják.

Felnéztem ezek közül a gyönyörű kerámiák közül és az futott át az agyamon, hogy ahonnan én jöttem, ott a globalizációt nyugati vívmánynak (vagy ármánynak - vérmérséklet szerint) tartják. 

Manapság, a poszt-koloniális narratívák előretörésének korában, különösen divat a világkereskedelmet úgy leírni, hogy a gazdag és fejlett nyugat lerabolta a világ többi részét. 

Itt meg azt látom, hogy az itt élő emberek már akkor évszázadok óta globálisan kereskedtek, amikor Európa még igen sokáig a Sötét Középkornak nevezett korszakát élte. Habár perzsa (később arab) és bizánci közvetítéssel mindig volt kapcsolat, de abban a viszonylatban bármennyire is fájó vagy zavarba ejtő ezt felismerni és kimondani, a nyugat számított lepukkantnak. 

Amikor ez az arab bárka (ami egyébként úgy épült, hogy egyetlen szög vagy kapocs nincs benne) átszelte az Indiai Óceánt és a Dél Kínai tengernél lerakta a hozott üveget és fűszert, Európából leginkább aranyat, színesfémet és (főleg kelet-európai) rabszolgákat hoztak a térségbe. 

Hát nem ezeken a narratívákon nőttem fel. 

Ahogy szociálisan, kulturálisan úgy intellektuálisan szinte mindent el kell engedjek, meg kell fegyelmeznem magam, hogy vissza kell menjek az alapjelenségek szintjére, mert innen nézve az európai központű történelem és emberszemlélet nagyon sántít. 

A jó hír, ha ez jó hír, hogy ordas módon kilóg a lóláb a globalizáció és gyarmatosítás kritika házatáján, mert ha megnézzük az iszlám és még előtte a buddhizmus ázsiai térnyerésének történetét, annak összefonódását a (globális) kereskedelemmel és a politikai viszonyokkal, akkor a 15. században megjelenő Portugál, Spanyol, majd Holland, Angol jelenlét és annak hatása kap egy sajátos fénytörtést. 

A rossz hír, ha ez rossz hír. Ahogy itt látják az emberek, és ez a narratíva egyre erősödni látszik a hivatalos történetírásban is Szingapúrban, nem a nyugat hozta el Ázsiába a civilizációt de még csak a kereskedelmet se, hanem beszállt egy működő üzembe. Igaz aztán jó ütemérzékkel átvette azt, de ez csak a mostani korunkból tűnik alaphelyzetnek és öröknek. 

Kicsit úgy érzem magam, mint ezek a porcelánok, amik hullámoznak idegen vizeken. Beletelik egy kis időbe míg megtalálom a helyem.