Miért törlöm a FB profilomat

Napokkal ezelőtt elkezdtem a folyamatot, de ma tettem az ismerőseim körében közzé, hogy törlöm a Facebook profilomat és a jövőben nem használom ezt a platformot a személyes dolgaim kommunikációjára. 

Régóta érlelődik bennem a gondolat, több lépését már évekkel korábban megtettem. 

2009-ben, nagyon az elején csatlakoztam a FB-hoz. Előtte nem sokkal a magyar IWIW tagja voltam és mindkét platformnak volt egy értelmiségi, hipster, középosztálybéli aranykora. Előszőr a nagyon geek early adopterek, aztán az őket követő középosztályos réteg, majd a tömeg. Az aranykor nem volt aranykor abban az értelemben, hogy mindenkit el lehetett érni, vagy hogy számomra a legkedvesebb, legjobb tartalmak jelentek meg ott. Emlékszem a regisztráció után egész sokáig nem nagyon nyitottam ki az oldalt, és főleg nem posztolgattam és ennek elsősorban a platform belterjessége, exkluzív jellege volt az oka. Nem akartam (még) a klubba tartozni. 

Aztán amikor elkedte a Facebook teljesen kiszorítani a magyar Iwiw-et és megjelentek a tömegek, akkor ez az exklúzív érzés is elmúlt. A budapesti Westend bevásárlóközpontban álltam sorban éppen az egyik étkezdénél, amikor egy 20-onéves szóhasználata alapján nem túl iskolázott fiatalember volt osztálytársnőjét ismerte fel az eladónőben és nagyon próbált kontaktot cserélni. Pont az a korszak volt, amikor az MSN messenger már kifutott és a Facebook jött föl. A lány érezhetően kerülni akarta a kérdést:

- Facsén fenn vagy, nem? - próbálkozott újra a fiatalember és akkor megértettem, hogy ilyen és hasonló neveken fut a platform a magyar közegben landolva. Egyébként nem tudtuk meg, hogy a lány fenn van-e a facsén, úgy tett, mint aki nem érti a kérdést és a fiú többször már nem próbálkozott. 

Azóta nagyon sok minden történt a közösségi média történetében, nem akarok kronológiailag végigmenni, ugrok a végére. Az első és legfontosabb oka annak, hogy befejezem ennek a platformnak a használatát az az, hogy:

- Minden mércével (erkölcsi, üzleti, személyes) mérve ez egy nagyon kártékony módja lett emberek összekötésének, és a kár, amit okoz, messze túlmutat a rendszer minden előnyén. 

Ez nem a közösségi média alaptermészetébe van belekódólva úgy ab ovo, hanem nagyon tudatos döntések mentén konkrétan a Facebook ilyenné lett alakítva. Nagyon eltérő módon működik (vagy működött eddig) a Twitter és a most feljövőben lévő TikTok is. Nálam ezek nincsenek egy kalap alá mosva és elmondhatom, hogy különböző célokra de nagyon sok közösségi média platformot és annak elődeit komolyan kipróbáltam az eltelt 18 évben. ICQ, AIM, Yahoo messenger, chat.hu, Friendster, MSN, Myspace, IWIW, Tumblr, Flickr, Twitter, Facebook, Pinterest, Youtube, LinkedIn, Instagram, WeChat, Whatsapp, Telegram, Weibo ezek csak azok, ha nem felejtek ki valamit, amiket aktívan használtam 2005, 2006 magasságában már. Azért emlékszem, mert 2005-ben töltöttem egy hónapot Indonéziában és ott már jártam internet kávézókba posztolgatni a fotóimat, amiket ott csináltam. Egy évvel később ugyanezt csináltam Kínában de még oda se vittem laptopot, kávézókba jártam posztolgatni. 2006-ban indítottam az első blogomat a Wordpress-en majd ezernyi mást a Bloggeren és ezek már egyértelműen pénzcsinálási céllal készültek. Ez azért fontos, mert már jóval a Facebook megjelenése előtt számomra ezek a felületek marketing felületek is voltak. 

2006 környékén még azt jegyezte meg egy egyetemi hallgató, hogy hihetetlen mennyire nincs információ rólam, semmit nem lehet tudni a magánéletemről. Mosolyogtam ezen, mert magyarul tényleg nem volt sok, az interneten a Flickr-en éltem elsősorban a fotóimon keresztül. Később a blogolással pénzt akartam csinálni (csináltam is), de azt már az elején tudtam, hogy a magyar piac erre alkalmatlan. Ezért például angolul csináltam egy Budapest Daily Photo oldalt, egy nemzetközi blogos közösséghez csatlakozva, ami 2012-ben csúcsidejében már százezres bevételt termelt hirdetőkön keresztül. Emlékszem megjegyeztem a feleségemnek, hogy basszus a hobbimmal több pénzt keresek mint, amit fizetésként kapok az egyetemen. Ez már akkor is így volt. 

Már ment a Facebook, de számomra marginális volt, amikor a Fiverr.com oldalon csináltam online mikrovállalkozást, amin hamar egyfajta superseller lettem és nagyon sok pénzt kerestem ott éppen azzal, hogy nagyon jól ismertem a korai közösségi média oldalakat és talán érdemes megjegyezni, hogy pont a Facebookkal akkor nem csináltam semmit. Haszontalannak tartottam ebből a szempontból (az is volt) elsősorban azért, mert az algoritmusa mindig az oldal üzemeltetőinek kénye-kedve szerint változott. A Twitter korai szakaszában nagyon hatékonyan lehetett elérni embereket, mert aki egyszer (be)követett (én sosem tudtam magamévá tenni a szféra magyar szlengjét) annál fel is ugrottak a posztjaid. És az elején, amikor emberek még nem ebben a zajban éltek ez hatalmas érték volt. 

Szóval személyes célokra még nem, marketing célokra meg eleve nem használtam a Facebookot. 

Valamikor aztán 2010-11 magasságában ez átfordult. Tömegével elkezdtek bejelölni a hallgatóim, a kollégáim, a nemzetközi hallgatóim, és a nemzetközi kollégáim, az utazásos munkáim partnerei és rájöttem, hogy ez egy fantasztikus lehetőség a kiterjedt ismeretségi körömmel való kommunikációra. Ez az a korszak, amikor megjelentek rég nem látott iskolatársak, szomszédok, gyerekkori barátok és ugyanazzal a tempóval áramlottak be az új ismerősök. Ezt én a magam módján a Facebook LinkedIn korszakának tekintem, mert ebben a hatalmas mezőnyben mindig valahogy a szakmai kapcsolatok, a munka világa dominált. És habár jelen voltak a családtagjaim és személyes barátaim is, a FB hangom olyan szakmai, közéleti lett és jól be is szorult oda. 

Ezt én is erősítettem. Például azzal, hogy már kezdetektől viszolyogtam a Facebook (és elődje az IWIW) stalker (leskelődő) funkciójától. Az akkori munkatársaim körében láttam, hogy arra használják ezeket az oldalakat, hogy maguk kényesen ügyelnek arra, hogy bármit megosszanak (hacsak nem vicces, cuki vagy botrányos) ám órákat töltöttek el azzal az irodában, hogy másokat lestek és róluk egymás között pletykáltak. Én ezt a stalker funkciót érdektelennek tartottam (engem nem érdekelt) sőt, kifejezetten idegesített is a sok családi tartalom ezért már nagyon korán az én Facebook beállításaim úgy néztek ki, hogy kitartó munkával de unfollow-oltam minden egyes magánszemélyt és a hírfalamon ettől az utóbbi több mint 10 évben már újságok, híroldalak vagy általam kedvelt, nekem fontos FB oldalak folyama jelent meg. Itt kérek elnézést attól a sok-sok embertől, akik előszeretettel lájkolták családi posztjaimat én azonban az életben nem lájkoltam az övékét. Ennek elsősorban az az oka, hogy az én falamon magánszemélyek tartalmai nagyon-nagyon ritkán jöttek fel. 

Ha mégis lájkoltam magánjellegű tartalmakat, kommentet írtam, vagy bármi módon kommunikáltam az bizony azért volt mert tudatosan rámentem annak az embernek az oldalára, rákerestem, vagy másnál láttam és munka volt az odajutásban, nem odasodort a szél (az algoritmus). 

Ez a Facebook látszat-kapcsolódásának a másik nagyon káros eleme. Elvileg mondhatnánk, hogy a szemünk elé van tolva a másik, de komoly kérdéseket felvet a valódi érdeklődésről ha azt az algoritmus nem pedig én hajtom. Ez először nem volt zavaró, hiszen lehetett róla úgy gondolkodni, hogy az algoritmus elvégzi a munkát helyettem, tudja, hogy nekem ki és mi az érdekes, de sajnos nem ez a helyzet. Erre a magyar blogom kapcsán jöttem rá, már nagyon régen. Ezt a blogot (annyit blog) 2008-ban kezdtem, tehát ez is már egy 15 éves történet. Azóta a harmadik platformot használom és szinte biztos vagyok benne, hogy ez sem az utolsó. A blog.hu motoron lévő tartalom összekötődött az akkori Index-szel eleinte és iszonyatos forgalmat produkált. A posztok látogatottsága 10.000-es nagyságrendekben volt mérhető, de akkor nekem már volt ugye a Budapest Daily Photo blogom, aminek csak a Twitter fiókján 100.000 követő volt ezért volt egy nagyon komoly összehasonlítási alapom. A FB berobbanásával az indexre kitett blogok terjedtek, mint a tűz és jött rá...a sajnálom nem tudok jobb szót...szemét.  

Nem abban az értelemben szemét, hogy nem értettek esetleg vele egyet. Hanem abban az értelemben, hogy el se olvasták, mert az egész rendszer terelgeti ezt a tömeget egy kolomppal a nyakában, a szövegkörnyezet (ahova bekerül a megosztások által) mára azt is halálpontosan belövi mit kell gondolni erről, és az egész úgy automatizálódott, hogy sem a rákeresésre, sem az olvasásra, sem a véleményalkorásra sőt a vélemény kifejezésére is alig-alig kell időt szánni (elég a lájk), és mivel olvasni se kell, már az íróra sincs szükség, senkire nincs szükség a kör magába zár. Mind játékszerek vagyunk a Facebook indulatfolyamán, mert az indulat az az energia, ami a leggyorsabban forog, a platformot pedig a forgás tartja életben. A tartalom huszadlagos, egy darab szart és egy darab gyémántot ugyanúgy meg lehet pörgetni rajta. 

A blogom kapcsán ezért évek óta a Google és a Facebook ellen küzdök, amit én anti-SEO-nak (anti-Search Engine Optimization) neveztem el és aminek az a lényege, hogy mindent bevetettem, hogy az algoritmusok NE találjanak meg. Rá kelljen keresni az általam írt tartalmakra mert az a belébő garanciája annak, hogy van valami generikus érdeklődés, mint amikor a 80-as években a gyerekkori barátaim ha találkozni akartak velem, internet és telefon híján feljöttek a lakásunkra és bekopogtak az ajtón, hogy "Csókolom, Zsoltiék lejöhetnek?". 

Tehát onnan indultunk, hogy amikor megindult az ismerősök, régi ismerősök, és új ismerősök egy felületre áramlása, akkor az egy hatalmas lehetőségnek tűnt, hogy nagyon könnyű lesz elérni egymást de olyan könnyű lett, hogy már nem is volt szükségünk egymásra, mert észre se vettük, hogy a platform pörget minket véleménybuborékokba és a szavaink, tartalmaink eszközök (ha éppen nem termékek) egy keringés fenntartására. 

Mindezt ráadásul úgy oldotta meg a Facebook, hogy mindeközben marketing szempontból teljesen reménytelen lett az oldal. Ezernyi marketing szakcikk feldolgozta már, hogy volt egy rövid aranykor, amikor az aprólékos munkával összegyűjtött ismerősök, követők elérése valóban lehetséges volt (magyarán szólva ha valaki követte az oldalad, az látott is) és a Facebook a tartalomgyártók kezébe adott egy csodás eszközt, amin mindenki ott volt és amin mindenkit el lehetett érni. Aztán (sokak szerint egyáltalán el nem ítélhető módon) ezért benyújtotta a számlát. Egyrészt, és ezzel én is egyetértek, hogy ehhez a Facebooknak joga volt, az algoritmus elég korán lekapcsolta a követlek ergo látom a tartalmaidat összefüggést. Ebből mára ott tartunk, hogy követlek és ezután fizess a FB-nak ha azt akarod, hogy elérjenek a tartalmaid. Másrészt, és itt kezdődnek a nagyon komoly problémák, a Facebookon termékekké váltunk mindannyian. A szó szoros értelmében minket értékesítenek azzal, hogy pontosan tudják a feltöltött posztjainkból, a lájkjainkból, a játéknak álcázott kitöltött pszichológiai tesztekből és a kommentjeinkből, a profilunk adataiból és ezernyi más apró viselkedésbéli dolgunkból, hogy mit kedvelünk, mit akarunk, mit akarunk amiről még nem is tudjuk, hogy akarunk és ezt a rólunk szóló tudást értékesítették cégeknek, aztán politikusoknak is, már csak idő kérdése mire kiderül, hogy bűnözőknek is (a dark weben gondolom elérhetőek a listák). 

Ez mára főleg a politika, mint cirkusz megérkezése óta olyan szintre fajult, amitől az oldal egy manipulátor felületté vált. És mivel az indulat (tudatosan egy pszichoanalitkus terminológiát használok itt) az alaptöltet, amivel a Facebook dolgozni tud, ezért számára kapóra jöttek azok a témák, tartalmak és technikák, amik indulatokat generálnak, csatornáznak és pörgetnek meg újra és újra a nap 24 órájában. 

Én a sajátos költözéseim okán három egymástól nagyon eltérő világba látok be azon az ablakon keresztül, amit a Facebook nyit ezekre, úgy, hogy többé kevésbbé van ezekről a világokról saját első kézből származó fizikai élményem is (vagy múltbéli, vagy jelenlegi). Magyarország, Észtország, Szingapúr. 

Mindhárom országban nagyon sok ismerősöm van, akikkel napi szinten kommunikálok, többek között a Facebookon is. Mindhárom országnak követem a híroldalait és habár magánszemélyek profilja és bejegyzései nem ugranak fel a falamon, de a komment szekciók igen. És mindhárom országban vannak általam kedvelt tartalmak, témák, amiknek az oldalait követem.A magyar nosztalgia csoportoktól, az észt északi fény figyelő oldalakon keresztül, a szingapúri étteremvadászokig. És miközben mindhárom hely hiányzik, mindegyiket szeretem valamiért, ami a Facebookon jön át az egyre távolabb áll attól, amit én látok ezeken a helyeken, vagy, amit nagyon szeretnék látni ezeken a helyeken. Csak két példát hozok fel és habár nagyon szerettem volna elkerülni a Magyarország a legszarabb ezek közül végkicsengést, pedig sajnos a Facebook alapján ez a helyzet.

Egész sokat posztolgattam arról, hogy mennyire szeretem Szingapúrban azt, hogy a sportlétesítmények közösségi célokra vannak kialakítva és azok nagyon jó minőségben, nevetséges áron elérhetőek mindenkinek. Én napi menetben járok mostanában úszni, futni, vagy konditerembe és a minap rátaláltam egy Facebookon megosztott újságcikkre, ami az általam is használt Red Hill-i (ez itt egy lakókörnyék) új sportlétesítményt ismerteti. És alatta a komment áradat. Hogy micsoda szar, hogy ez is a politikusok önfényezése, hogy miért tollaslabda és nem fussball, és csak a csórok járnak ilyen helyekre, és mit tudom én. Egyszerűen teljesen felesleges Facebookon zajló diskurzusokat követni, mert valami olyan szemetet söpör ez az oldal egybe, ami talán (ha kis szerencsénk van) ebben a formájában nem is létezik a valóságban. Mert például lemegyek fizikailag az uszodába ma is, és mit ad Isten teljesen normális, bartságos, mosolygó embereket találok ott. 

Aztán történt az is, hogy pár héttel ezelőtt, de lehet már volt két hónapja is, eltűnt egy indiai hegymászó a Himalájában, aki ráadásul valamiféle aktivista is volt, valami célért figyelemfelhívásból mászott és egy Bangkokban élő ausztrál-indonéz ismerősöm oldalán láttam, hogy petíciót indítva keresik, hatalmas összefogás, pénzt gyűjtenek mentőcsapatokra, bombázzák a helyi kormányt és az indiait is, és pár nap múlva egy nemzetközi mentőcsapat egy meredélyből élve kihozza az indiai fiatalembert. 

Alig telt el pár hét eltűnt egy szingapúri hegymászó is a Mont Everesten. Ő nem lett meg sajnos. Mentek a cikkek, mentek a kommentek és megvolt itt is mindkét oldal arról, hogy micsoda tragédia és, hogy minek ment oda. Ez utóbbi itt azért egy civilizáltabb formában jelent meg, mert az alapfelállás eleve az, hogy az emberek maguk alakítják az életüket és azt csinálnak, amit akarnak. Ebben az értelemben itt nem nagyon merül fel, hogy a hegymászó egy hős lenne. A halála ezért sajnálatos tud lenni, mint egy autobaleset áldozatáé. egy ember, aki sajnálatos módon meghalt.

És akkor eltűnt egy magyar hegymászó is. Én tényleg nem találom a szavakat. Ha ez Magyarország, ha tényleg ez, akkor könyörgöm szállja már meg valaki..Az az indulat, ami szerintem egy asztalon lévő almával kapcsolatban is be tudna ma már gerjedni, az valami félelmetes. És elfog már az érzés, hogy egy mérgező, gerjedő felületbe teszem bele a szavaimat, a fotóimat, a gondolataimat, a családomat, az életemet, ami nem is állhatna távolabb ezektől a viszonyoktól és indulatoktól. Lehet, hogy igaza van azoknak, akik szerint nem érdemes a Facebookot hibáztatni, az csak felerősíti azt, ami jönne magától is. De én nem akarok járó motorra ráindítani és sem mérgeződni, sem hozzájárulni nem akarok az indulatkeringetéshez azzal, hogy a jelenlétemmel és tartalmaimmal legitimálom a gyűlöletplatformot. 

Ez semmilyen módon nem szól azokról az emberekről, akik amolyan személyes buborékként velem voltak az eltelt évek során (egy ideje a posztjaim már csak az ismerőseimnek voltak láthatóak). Szerintem a Facebook javíthatatlanul félrement és annak, aki velem akar esetleg kommunikálni nem tudok mást mondani, mint, hogy fel lehet jönni és be lehet csengetni. Én is igyekszem azt tenni majd.