Sport és a fogyatékossággal élő emberek integrációja Szingapúrban

Második alkalommal történik meg velem, hogy lementem az uszodába és csoport fogyatékossággal élő emberbe botlottam, akiknek úszóedzést tartottak. Emlékeztem, hogy amikor tavaly elolvastam Szingapúr sporttal kapcsolatos stratégiai programját, akkor külön fejezet volt a fogyatékossággal élő emberek bevonásáról. 

A képen egy másik csoport van, amire végeztem a fogyatékosok csoportja már elment

A koncepcióban úgy szerepelt a téma, hogy ismerve a szingapúri emberek életmódját, a közösségi sportcentrumok jelentik azon kevés helyek egyikét, ahol esély lehet találkozásokra. Az emberek többsége a munkahely és az otthona között él, a napi közlekedés során nincs sok interakció, míg a különböző szórakozóhelyek, éttermek olyan helyek, ahova a fogyatékossággal élő emberek jutnak el nehezen. Nem annyira a a fizikai akadálymentesítés miatt, fejben vannak inkább gátak, illetve a pénztárca nem engedi. 

A hétköznapi életben nem igazán mondanám, hogy egy integrált világot látunk Szingapúrban. Nagyon erős bélyeg bármilyen fogyatékosság vagy mentális probléma. Az itteni világ (is) a "győztesekre" van szabva a nagyon hierarchikus, tekintélyelvű ázsiai társadalom a Szingapúrban nagyon erős meritokráciával ötvözve egy folyamatos versenyről, egymáshoz méregetésről szól. A "peer" (társ) fogalma szinte ismeretlen, olyan kicsit az itteni világ, mint a hadseregbéli emlékeim. Ha két katona van, az egyik a parancsnok. Ha ugyanaz a rangjuk, a tapasztalatuk, akkor a magasabb. Vagy kijelölik. De mindig van egy hierarchia. Hát a konfuciánus kínai világ pontosan ugyanilyen. 

Ezért aztán, amikor elesett, sérülékeny csoportokról van szó, akkor kétfajta reakció van (itt is). Az egyik sajnos a rejtőzködés. Iszonyatos a stigma, ezért a szülők amíg élnek, rejtegetik a gyerekeiket, nem mozdulnak ki nagyon, vagy az ellátórendszer által biztosított buborékba mozdulnak ki ahol hasonló fogyatékossággal élő emberekkel találkoznak. Az ellátórendszer alap attitűdje pedig a paternalizmus. Nem csak a fogyatékossággal élő emberek számára, az egész jóléti rendszer arra épül. Egyrészt nincs hagyománya a szociális jogokra épülő jóléti gondolkodásmódnak, másrészt a kultúra, a politikai berendezkedés és a hatalom természete a jó, gondoskodó vezető(k) képe köré szerveződik ezért a fogyatékossággal élőket célzó programok nagyrésze agyzsibbasztó paternalisztikus leereszkedés leginkább. 

A sport világában azonban van egy sajátos ablak, mégha nagyon kicsi is. Azzal, hogy a sportlétesítményeket elsősorban közösségi célokra használják a sportuszodák, a stadionok és a körülöttük lévő edzőpályák atlétikai kiállítótermekből a dagadtak, öregek és ügyetlenek találkozópontjaivá váltak. (Némi túlzással persze). De teljesen igaz az, hogy míg a Margit szigeti uszodába azért lehetett lejárni mert ott vizilabdásokat lehet csodálni, vagy ugyanígy híresek voltak gyerekkoromban a tatai tó kajakosai, addig itt ha elmész az uszodába, vagy lemész a pályára sportolni akkor teljesen átlagos embereket látsz. 

Megnéztem a számokat, a 2022-es éves jelentés arról számol be, hogy míg 2018-ban a szingapúriak 68%-a vette aktív sportolásra igyénybe a SportSG valamelyik szolgáltatását (ők működtetik az összes közösségi sportcentrumot a nemzeti stadiont is beleértve), addig 2021-ben már átlépték a 70%-ot. (tehát a COVID sem állította meg a folyamatot. Ide hagy szúrjam be, a COVID alatt olyan futóversenyen indultam Szingapúrban, ahol be lehetett jelentkezni online és egyedül le lehetett futni a távot, majd a platformja feltöltötted a sportórád eredményét. Postán kiküldték az érmet és egy pólót.)

Szóval a sport olyan hely, ahol nagyon sokan megfordulnak és a szó szoros értelmében sportolás közben mindenki egy kicsit kivetkőzik magából. Egy uszodában például, a hájas hurkákkal úszónadrágban végigsétálva a medencék mentén nem nagyon látszik, hogy ki a vezérigazgató és ki dolgozik segédmunkásként, a belépő mindenkinek ugyanúgy 1,5 dollár (nevetségesen olcsó). 

Olyan ez kicsit mint az észteknél a szauna. Egy észt hallgatóm mondta azt az egyetemen, hogyha ők veszekednek az anyjával otthon, akkor utána együtt beülnek a szaunába (ezt az észteknél és a finneknél hagyományosan meztelenül teszik) és ott mindketten a ruhájukkal együtt kint hagyják az egojukat is.

Na pont egy ilyen helyzet egész jó kiindulópont a fogyatékossággal élő emberekkel való találkozáshoz. Két fizikai eleme is van annak, hogy ez a találkozás valós tud lenni. Az egyik, hogy az uszodák úgy vannak kialakítva, hogy a medencék mellett számos műanyag szék és asztal van, amiket az emberek kvázi öltözőnek és váróteremnek, vagy pihenőnek használnak. Van rendes öltöző is, zuhanyzókkal, WC-kel, de én talán ha kétszer voltam ott. Mindig nagyon meleg van, süt a nap, ezért eleve abban a ruhában megyek, amiben úszni is fogok, csak egy pólót veszek magamra (az uszoda 500 méterre van a házunktól és ez nem szerencse, nagyjából ilyen sűrűn vannak a sportlétesítmények). Amikor hazamegyek, csak megtörölközök kint, felveszem a pólót, mire hazaértek nagyjából száraz rajtam a ruha. Szóval mindenki kint üldögél, a táskákat az asztalra dobják (ezzel foglalják le a helyet) és ebben a térben gyakran 20-30 ember is van. Nagy a jövés-menés. A kicsi, de mély medencében búvároktatás megy, a másikban a nagyon kicsi gyerekek vannak, a nagymedencében meg úsznak. A képen látható sarokban nem mély a víz, ott tartják a kezdők úszóoktatását. De nincs az a sarok se elzárva, van hogy sok az uszó, ezért simán beúszunk az oktatásba, vagy ők beúsznak mi a úszósávunkba ez nézőpont kérdése. De nincs fegyelmezve a dolog, kerülgetni kell egymást, interakcióban kell lenni. 

A műanyag székek körül nagyon hamar alakul egy small talk és itt van az a pillanat, amit a stratégiában is említenek, hogy a sportolás egy ablakot nyit olyan találkozókra, amik az élet más területein nem jönnek létre.  

Ha már kinyitottam a riportokat, megnéztem mit írnak a tavalyi beszámolóban a témáról. A fogyatékossággal élő emberek számára Para Sport Academiát hoztak létre. Ez leginkább a versenysportot szolgálja, egyelőre hat sportra fókuszálva keresik a kinevelhető helyi tehetségeket. 

A másik program a SportCares amit szociális szolgáltatásokkal és speciális iskolákkal együttműködésben csinálnak. Itt az a lényeg, hogy növelik a sportcentrumok elérhetőségét és egyúttal megpróbálják becsábítani a fogyatékossággal élőket a sportcentrumokba. 2026-ig szigetszerte 13.000 új regisztrációt szeretnének ebből a körből. Ennek egyik első lépcsője, hogy az iskolák vagy szociális szolgáltatások keretei között csoportokban járnak, de a cél az, hogy az egyének és családok maguk is lejöjjenek, ezért egyéni regisztrációs célt tűztek ki, nem azt, hogy hány iskola '"szállítsa ide" a fogyatékosokat.