Szingapúr 1819 előtt

Az előző bejegyzésben belekezdtem annak a vitának az ismertetésébe, ami Szingapúr történelme körül alakult. Most folytatom a minap elkezdett gondolatmenetet azzal, hogy röviden összefoglalom a sziget 1819 előtti történetét, tehát azt a történelmet, ami nem az angol vagy más európai szereplőkhöz kötődik. 

A térség történelme azért is nagyon érdekes számomra, mert az általam megszokott európai logikától nagyon eltérő értelmezések vannak. Habár manapság az identitáspolitikák korát éljük, és ennek hatása Ázsiában is érzékelhető, még a korszellem sem tudja átütni azt a fura ellentmondást, ami a nemzeti keretek és a kozmopolita ambíciók között van. Igazából én erről szeretnék írni, a történelmi jellegzetességek a jelenség mélységét és kontextusát szolgálják. 

Miután előzőleg azt hangsúlyoztam, hogy még a függetlenséget kivívó alapító atyák is az angol szabadkikötő létrehozásához kötik a modern Szingapúr történetét, most nézzük meg, hogy milyen nyomai vannak az életnek az ezt megelőző korszakokban. 

Kezdjük a tényekkel, amikre régészeti leletek, dokumentumokban fellelhető források, említések és még történelmi bizonyítékok vannak.

1. A 13.-14. századból származnak az első, a szigethez köthető nyomai komplexebb emberi tevékenységnek. Ez a komplexitás valamiféle államszerkezetre (polity) utal, amihez egy jól köthető gazdasági funkció, a kikötő is társul. Tengeri kereskedőkről van szó, akik India, Kína és a maláj szigetvilág területéről érkeztek. 

Ebben a korszakbán már jó ideje virágzott a Selyem Út tengeri változata. ezért nem meglepő, hogy a térség stratégiai pontján fekvő szigeten előbb utóbb létrejött egy kikötő. A legenda szerint, amire történeti bizonyítékok ugyan csak szegényesen vannak, de a nemzeti identitásnak ma erősen része, egy Srivijayan herceg, bizonyos Sang Nila Utama 1299-ben éppen kimozdult vadászni Palembang-i otthonából (egy ősi település a ma Indonéziához tartozó Sumatra szigetén) és ekkor fedezte fel a gyönyörű szigetet. Amikor kikötött, egy oroszlánszerű állatot vett észre, amit jó omennek tekintett és ennek örömére szanszkrit nyelven a Singapura nevet adta a helynek, ami annyit tesz "Oroszlán Város". 

Csak a tények kedvéért, az ororszlán nem őshonos a környéken, ha bármit is látott a herceg, az leginkább egy maláj tigris lehetett. De mindegy, most már az oroszlán maradt, meg lehet nézni a vizet köpő szobrát a belvárosban és mintegy logó ma is része Szingapúr identitásának, ahogyan a név is megmaradt. 

A szigetnek egyébként már volt neve, abban az időben Temasek-nek hívták, ami a régi jávai nyelven tengeri várost jelent. Valamikor a 14. században kezdték el Singapura néven emlegetni, a legenda szerint ezek szerint ugye a Srivijayan herceg által. A Temasek név is átörökítődött a modern korban, ez a neve az egyik hatalmas állami alapnak (és a hozzá kötődő intézményeknek), ami az állami megtakarításokat kezeli (befekteti). Ezenkívül iskolát és számtalan dolgot hívnak még így. 

Ma szokás Szingapúrt a malájokhoz kötni, de vegyük itt észre, hogy a jávai nyelv (és ezáltal a Temasek név) inkább a mai Indonéziához kötődik, míg a Srivijayan birodalom pedig egy indianizált (tehát indiai eredetű) szerveződés volt a 7. és 14. század között a mai Sumatra, Malajzia, Borneo és Java térségében (ezek ma maláj és indonéz területek). Legelsősorban ők is kereskedelemmel foglalkoztak és a hinduizmus és buddhizmus elterjedése a környéken szintén hozzájuk köthető. 

2. Itt most hatalmas ugrás következik be a történetben, erre utal az angolok azon megállapítása, hogy ideérkeztükkor a sziget 5 és fél évszázada lakatlan volt. A következő történeti kor, amikor jelentősebb fix település volt a szigeten az bizony az angol gyarmati lét, illetve azt megelőzően a Kelet-Indiai Társaság által működtetett szabadkikötő. Ez is angol, de egy magáncég projekje. Az angolok egy átfogó és összetett rendszert építettek ki, ami tudatosan illeszkedett a régióba egy új kereskedelmi központot Szingapúrt létrehozva. Az angolok kifejezetten bátorították a migrációt, ami az összes irányból be is következett nagyon erős alapokat adva Szingapúr mai kozmopolita hangulatának. Mégis a történet a XX. század közepén egy a korra jellemző nemzeti alapú függetlenné válással végződött, aminek eredményeképpen 1965-ben létrejön a ma ismert szigetállam saját irányítással.

3. A harmadik, jelenlegi korszak pedig az ultramodern, globális kereskedelmi és pénzügyi központ, ami tudatos fejlesztések eredményeképpen a függetlenné válás után nőtte ki magát, de különösen a globalizáció előrelendülésével a 80-as évek végétől vált nagyon gyorssá és nagyon intenzívvé. 

Fontos megjegyeznem, hogy a három említett korszak előtt és között van nyoma emberi tevékenységnek a szigeten, illetve a terület mindig tartozott valahová, tehát regionális hatalmak, ha máshogy nem földrajzi értelemben kiterjesztették befolyásukat ide is. Görög kori említések, vietnámi, kínai források, portugál, holland feljegyzések, sőt tevékenységek vannak a szigeten de ezek nem érik el azt az intenzitást, hogy valamiféle összetett társadalmi-politikai alakulat vetette volna meg itt a lábát.

Néhány dolgot szeretnék kiemelni.

- A 80-as évek viharos építkezéseinek során, nagyon alaposan feltárták Szingapúr központi területeit és a Srivijayan korból származó leletekről például az derült ki, hogy az itt élő emberek által használt eszközök, fogyasztott ételek és italok döntő többsége import termék volt. A kerámiák, tárolóedények, fémszerszámok, dísztárgyak, de sok esetben még az építőanyagok is máshonnan jöttek. Tegyük hozzá, hogy maguk az emberek is. Ez ma sincs másképpen, és az angol időkben sem volt másképpen. Az 1819-ben azonnal beindult kikötői kereskedelem átmenő forgalma 80%-ban az India és Kína közötti árukereskedelemről szólt. Miért fontos ez?

Mert hajlamosak vagyunk úgy gondolkodni a kereskedelemről, és annak lebonyolításával foglalkozó kereskedelmi központokról, kikötőkről, mint ami egy hátország (hinterland) helyi termékeit bocsátja ki magából és cserébe távoli vidékek (hátországainak) itt nem ismert, nem elérhető termékeit hozza be. Itt azonban ha van is ilyen helyi kibocsátás, az elenyésző. 

Példa azért van rá: Az angol időkben (miután az angolok 1876-ban Brazíliából szabályosan ellopták, kicsempészték a gumigyártás alapját adó kauccsukfa magvait) a térségben létrejött "gumiültetvények" terményei ilyen helybeli, innen származó exporttermékek lettek. Vagy manapság elmondhatjuk, hogy Szingapúr részt vesz a sok feszültséget okozó chip-gyártás nemzetközi láncolatában, precíciós műszergyártásban, elektronikai cikkek gyártásában és gyors tempóban jön föl a biomedikális ipar, és ezek olyan 20%-át adják a nemzeti összterméknek. 

Mindezzel együtt nem ezek tették Szingapúrt gazdaggá és híressé sem. Bárki is telepedett meg a térségben, azok megélhetésének forrása az a véráramhoz hasonlatos kereskedelem, az áruk, emberek, szolgáltatások és szokások, technológiák folyamatos cseréje, ami mint egy sebes folyam itt már az idők kezdete óta jelen van. 

Namost ennek nagyon messzire menő következményei vannak. Az egyetlen helyi sajátosság a forgalom, és az egyetlen helyi tevékenység a folyamatos utazás, kereskedelem és interakció. Olyannyira nincs jelentősége a lokalitásnak, hogy vannak történészek, akik azt mondják, hogy Szingapúr történelme nem a szigetet túrva ismerhető meg és jellemezhető, történelme a térségban zajló mozgásoknak, kapcsolódásoknak, áramlásoknak van és ez állandó, amihez képest másodlagos, hogy éppen a szigeten volt-e emberi élet vagy sem. Kikötő ugyanis az Indiai óceán és a Dél-Kínai Tenger között számtalan helyen van és lehet, ezek szerepe, jelentősége, és lakói, urai folyamatosan változnak, ami nem változik az az áramlás. 

Akik idejönnek, ennek okán lerabolni se nagyon tudnak mit, mert helyben nincsen semmi. Míg a gyarmatok történelméről az aranytól kezdve a fűszeren, cukornádon, gyapoton keresztűl a "holland" (jó lesz az indonéznak is) kakaóig vagy a kínai porcelánig arról szól, hogy ezeket a nyersanyagokat, termékeket lerabolják (barátságosabb értelmezésben monopolium jelleggel kereskednek velük) Szingapúrnak soha nem volt ilyen kiemelt saját terméke, aki idejött egyet tudott tenni, működtette a "véráramot". Ez persze elég jövedelmező tudott lenni. De a hely maga, áruk és termékek átmenő forgalmát biztosította, nagy shophouse-okban lepakolva a kínai porcelánt, majd fordulva vissza az indiai fűszerrel (később sajnos ópiummal) megspórolva ezzel az út felét (nem kellett elmenni Indiáig). 

Nem véletlen, hogy a térség történelmét a gazdaságtörténeti megközelítések fogják meg leginkább.    

Polányi Károly egy egész könyvet szentelt a korai birodalmak gazdaságtörténetének, a "Kereskedelem és Piac a Korai Birodalmakban" című könyvében bevezeti a "port of trade" forgalmát, ami magyarul talán kereskedelmi központ, kereskedelmi kikötő lehetne, de sehogyse hangzik olyan frappánsan. Ezeket a kereskedelmi központokat ugyanis úgy írja Polányi, mint amik speciális helyzetben voltak már az ókori vagy középkori birodalmakban is, mindig is egyfajta függetlenséget, különleges státuszt élvezve egy földrajzilag behatárolt helyen (mondjuk egy kikőtőben).

Ezekre a központokra jellemző volt egyfajta kettős gazdaság. A helyiekre egész egyszerűen más (sokszor szigorúbb) szabályok vonatkoztak mint az idetérő külföldiekre. Hirtelen eszembe jut erről, hogy Szingapúrban a kaszinókat például minden további nélkül zavartalanul használhatják a turisták, de a helyieknek regisztrálniuk kell és belépésenként 100 dollárt kell fizetniük. A szabados életet jelképező kaszinó jó bevételt hoz a működtetőinek és az államnak, ám ettől a szabados élettől egyúttal igyekeznek távol tartani a helyieket. Jóval tágabb értelemben ugyanez a logikája annak a duális gazdaságnak, amire Polányi utal. Egy középkori hatalmi rendszert (hűbér)uralmi függések, klánokhoz, nemzettségekhez való tartozás szövött át, ahol nagyon nagy szerepe volt a reciprocitásnak (viszonosságnak) és a redisztribuciónak (újraelosztásnak). Ehhez képest egy szabad királyi kereskedővárosban vagy kikötőben szabadon, ezek nélkül a feudális kötöttségek nélkül lehetett kereskedni, tisztán piaci alapon. 

Ezek a térségek mégha egy-egy nagyobb birtok, vagy egész birodalom politikai befolyása alá is tartoztak sokszor privilégiumokat élveztek, beleértve a politikai függetlenség, az önigazgatás bizonyos fokát is. Ezen keresztűl tudták biztosítani azt a neutralitást és kiszámíthatóságot, ami a virágzó kereskedelemnek előfeltétele volt. Ezeknek a különleges zónáknak ott volt jelentősége, ahol a nagy távolságokban folytatott kereskedelem kockázatos volt, abba bele kellett fektetni, és a hatalmas távolságokra lévő nagyon eltérő kultúrákkal való sikeres kapcsolattartás olyan szintű toleranciát igényelt, ami ismeretlen volt a speciális térség hátországában élőknek. 

A másik visszatérő megközelítés Szingapúr és a térsége történelme kapcsán az "elágazó és dendritikus" modellekkel írható le.  Ez a modell egy fa ágaihoz hasonlóan a kereskedelmi hálózatok és gazdasági kapcsolatok elágazó és elágazódó jellegét ragadja meg, amelyek a különböző szintű gyűjtőpontokból és táplálópontokból kiindulnak és az export-importhoz kapcsolódnak. 

A kikötő, mint egy helyi gyűjtőpont szolgál, amihez más, kisebb kikötők és támogató, kiegészítő funkciót gyakorló hubok csatlakoznak, és ami a kiterjedt hátországból szedi össze a kereskedés helyi cserealapját, illetve a maga működéséhez szükséges erőforrásokat (élelem, nyersanyagok, emberi erőforrás). Ezek a hub-ok, mint Szingapúr példája is mutatja úgy is képesek működni, hogy nem saját helyi termékekre támaszkodik hanem egy nagy volumenű átmenő, globális forgalmat szolgál. A hátország ezesetben is életre kel, hiszen továbbra is innen származnak a hub működéséhez szükséges alapvető erőforrások, legalábbis addig, amíg az összekötöttség mértéke és a rendelkezésre álló közlekedési és logisztikai kapacitások el nem érik azt a mértéket, hogy helyi hátország nélkül, már pusztán a globális beágyazottságból adódóan is biztosítani tudja működését a hub. 

Szingapúr élelmiszerszükségletének 90%-át külföldről biztosítja. Ezt azért ma is leginkább Malajziából és Indonéziából, a két szomszédos országból oldják meg, de amikor tavaly, a globális élelmiszerláncok zavarai következtében Majazia egyik napról a másikra leállította a csirke exportot Szingapúrba, akkor a szigetország egy kaliforniai technológiai céggel kötött megállapodást egy sejttenyésztésen alapuló mesterséges csirkehús előállítására alkalmas üzem felhúzásáról. Az akkori tudósítások arról számoltak be, hogy idehoznak egy technológiát, és egy éven belül megnyílik ázsia legnagyobb sejttenyészeten alapuló csirkehúsüzeme. A fél focipálya nagyságú területet elfoglaló üzem, élő csirkék sejtjeit felhasználva ún. bioreaktorokban növesztenek csirkehúst. Az újságcikk a folyamatot a sőrfőzdékben használt erjesztőkádakhoz hasonlítja és arról számol be, hogy az üzem évente több tízezer kg csirkehús előállítására lesz alkalmas anélkül, hogy egyetlen élő állatot is leölnének.  

Ennél is nagyobb léptékű az urban gardening, a vertikális farmok és a különböző megintcsak urbánus közegbe tervezett és telepített gyümölcs és zöldségtermelési módok meghonosítása. Ennek jegyében Szingapúr, a hátország nélküli városállam, 2030-ra élelmiszerszükségletének 30%-át már helyben akarja így vagy úgy előállítani, ami vegyük észre, hogy stratégiailag (a túlélés szempontjából) már elég a helyi lakosság saját erőből történő táplálására. 

Ezen a ponton folytatom a harmadik bejegyzéssel majd, ami a mai Szingapúr pozíciójának meghatározásáról szól, arról, hogy a nemzeti keretek között, az állandó lokalitásra vagy az állandó génállományra építve eddig is nehezen értelmezhető apró hub, miként válik hátország nélkül is életképes húzóerővé.