A Coldplay és a Szikora

 Hát ők csak az én szemem előtt találkoznak így, amikor olvasom a szingapúri újságok és ugyanaznap a magyar újsághírek szalagcímeit. A Coldplay 2024 januárjában zsinórban 6 koncertet fog adni Szingapúrban, hat majdnem egymást követő napon január 23 és 31 között. A 6 stadionnyi koncertre azért van szükség (illetve azért van rá lehetőség) mert olyan hatalmas az érdeklődés. Ez azért került bele itt a hírekbe, mert nem volt példa még rá, hogy egy zenekar hatszor megtöltse a szingapúri nemzeti stadiont, pedig azt gondoltam volna, hogy a Coldplay népszerűségben messze nem tart már ott, mint mondjuk a K-pop zenekarok a térségben. Ehhez képest a koreai BlackPink egyetlen koncertet adott májusban, elég rossz kritikákkal kísérve miszerint kedvtelen, szagtalan, színtelen volt a koncert minimális interkcióval a közönség felé. Mindegy fut a BlackPink dokumentumfilm a Netflixen, a Coldplay meg egymást követő napokon lép fel szinte megszakítás nélkül hatszor januárban. 

Ugyanazokon a napokon, amikor ezek a hírek mentek a helyi újságokban olvasom, hogy a Szikora Róbert vagy más zenészek miképpen pozícionálják magukat éppen az aktuális hatalomhoz dörgölőzve. Azért Szikorát említem mert őt még ismerem, több nála még gyakrabban felmerülő név nekem már nem mond semmit (Tóth Gabi például, akiről nem tudom hogy kicsoda és nincs rá 30 másodpercem, hogy akár rákeressek a Google-ben). Amit a cikkekből, meg a rájuk adott reakciókból látok az a hatalom felé való kinyilatkoztatás. 

Nincs itt semmi látnivaló, mondhatnánk, van egyszer egy kőkapitalista üzleti modellje a popzenének, a Coldplay és méginkább a BlackPink ezek termékei. Még új dolognak sem mondhatnánk, már a Beatles is erre lett tudatosan felépítve legendás menedzserüknek Brian Epsteinnek köszönhetően és mára ez az üzleti modell csúcsra lett járatva. A zenei tartalomtól függetlenül, a popzene egy "iparág" abban az értelemben, hogy egy szakma, amit csinálnak és amivel rengeteg pénzt keresnek ha az üzlet sikeres. Csinálhatnák ezt pudinggal vagy téglák közé csapott habarccsal is, de ők történetesen zenével teszik. 

És akkor van itt nekünk a kultúrának ez a neomedieval értelmezése, amiben a kultúra (beleértve ebbe a popkultúrát is) a hatalomgyakorlás egyik nagyon fontos területe, ilyenformán a politikai erőtér része, egy olyan politikáé ahol vérre menő küzdelem folyik a szimbólumok és azon keresztül a lelkek (currency: szavazók) terén. Itt a zenésznek, színésznek, festőnek, táncosnak stb. egy demonstráció, sokszor a szó szoros értelmében vett odaállás a feladata, hogy nevét, arcát, népszerűségét adja az adott politikai formációhoz. 

Vegyük észre, hogy mindkét modellben az alap fundamentum, a zene, a produkció, a kreatív tevékenység legfeljebb másodlagos jelentőségű, értéke nem önmagában van, mint esztétikai érték, hanem piaci vagy politikai potenciálja van, ami többek között a népszerűségen keresztül mérhető. Sőt tulajdonképpen a két formáció egy és ugyanaz, mert a kultúra politikai felhasználása habár nyomokban tartalmaz szimbolikus, mély üzeneteket (egy keresztény, nemzeti érzelmű énekesnő ne mutogassa magát) azért (politikai) felhasználásának leginkább a marketinghez hasonló elemei vannak (összekötni a vizilabdázó világbajnokot fejben a túró rudival, a popzenészt a nemzeti konzervatív politikai oldallal)

Nekem problémáim csak akkor kezdenek el lenni, amikor mindez közpénzből kerül finanszírozásra. Személyesen gondolhatok akármit arról, hogy a 90-es évek elejének fiú és lányzenekarai után ugyan mi szükség van egy újabb generációjára a kitenyésztett dizájnzenekaroknak, de a színes világ egy tőlem távol álló eleme ez, ami ha nekem tetszik, hát nem veszek rá jegyet és nem kattintok rá a videóikra és ezzel nagyjából meg is szűnnek számomra létezni. Károkozás nem történt, megrövidítve se lett senki. 

Amikor azonban adófizetőként nekem kell azt a kultúrát finanszíroznom, ami egyre ordenárébb módon egy hatalmi konstrukció kiszolgálója, akkor nincs meg bennem ez a nyugalom. Adófizetőként - lévén az államnak az általam és más adózók által adott pénzen kívül nincs máshonnan pénze - nekem folyamatosan hozzá kell járulnom az aktuális hatalom propagandagépezetéhez és Magyarországon a kultúra már nagyon nagyon régen valójában ezt jelenti, ez a funkciója tartja életben. 

Én ma már szemrebbenés nélkül azt vallom, hogy ha lesz egyszer megtisztulás a Magyarország nevű formációban, akkor annak szerves része kell legyen a kultúra nagyon drasztikus leválasztása az államtól. Lehet, hogy a színészeink a Liliomfi kezdőjelenetében látott vándorszekerekre szorulnak vissza, és lehet, hogy egy egész nemzedék a mobiltelefonjával fog filmeket csinálni, de ennek a perverz összekapcsolódásnak véget kell vetni egyszer és éppen a sokat hivatkozott kultúra érdekében kell véget vetni.