A holland meló

Egy kis kitérőt szeretnék tenni Szingapúr történetével kapcsolatban a szomszédos Indonéziába. Amikor látom a helyi vitát arról, hogy az angol Stamford Raffles-t illeti-e meg Szingapúr alapításának az érdeme vagy ez egy 700 éve aktív kereskedelmi központ akkor próbálom mindkét narratívát megérteni. 

Az előző, erről szóló posztban röviden de egy blog poszthoz képest részletesen kifejtettem a 700 éves történet főbb elemeit. Előtte pedig arról írtam, hogy még a függetlenséget tető alá hozó alapító atyák is ragaszkodtak a Raffles érdemeit hangsúlyozó változathoz. 

Most ennek akarok utánamenni, és ahhoz, hogy Raffles szerepét jobban megértsük Indonéziába kell mennünk, pontosabban Jáva szigetére, ahol Raffles közvetlenül Szingapúr megalapítása előtt kormányzóként szolgált. 

Itt az ideje azonban bemutatni is őt. Thomas Stamford Bingley Raffles 1781-ben született Jamaica partjainál egy hajón aminek az apja volt a kapitánya és aki évtizedekig szolgált nyugat India és Anglia között. A rossz nyelvek szerint rabszolgakereskedéssel (is) foglalkozott, mások ezt vitatják. Hogy az apja mit csinált végülis mindegy, Raffles éppen a most tárgyalt Indonéziában töltött időben maga is tartott rabszolgákat, elsősorban a háztartása körül, később azonban letett erről és a rabszolgakereskedelem és rabszolgatartás ellenzőjévé vált. Kb. mint George Washington, akinek ráadásul nem cselédei voltak, hanem virginiai ültetvényein dolgoztak százával rabszolgák, akik csak felesége halála után kaptak szabadságlevelet. 

Raffles rovására írható Yogyakarta feldúlása és kifosztása. Yogyakarta, Jáva szigetének kulturális és politikai központja, amit még a hollandok is tiszteletben tartottak. Mai szemmel nézve szintén nem méltánylandó cselekedet, hogy Raffles nagy tételben tulajdonított el kulturális és történelmi értékkel bíró műtárgyakat. Ennek a bejegyzésnek is alapját szolgálja a Jáva szigetének történetéről írt (egyébként monumentális) könyve, amire tekinthetünk úgy is, mint jelentős hozzájárulás a térség megértéséhez, de ennek az érdeklődésnek része volt az is, hogy nem csak írt róluk, hanem simán meglovasította a neki tetsző műtárgyakat. 

Harmadrészt bizonyítékok vannak arra, hogy Raffles Jáva szigetének kormányzójaként földbirtokokat adományozott a megtartott holland adminisztráció képviselőinek és ezek a földek bizony helyiekhez tartoztak, sokszor egész közösségeket telepítettek ki róluk. 

A történet nem fehér vagy fekete, én most csupa pozitív dolgot fogok írni Raffles tevékenységéről, de éppen azért szúrtam be rögtön az elejére ezeket a későbbieknek ellentmondó dolgokat, hogy hangsúlyozzam, mai szemmel nézve nem egyértelmű Raffles megítélése.  

Ami tény, hogy már 14 éves korában könyvelőként kezd dolgozni a Kelet Indiai Társaságnál, leginkább kényszerből, ugyanis miután az apja felhagyott a hajózással a család anyagi nehézségekkel küzdött. 1805-ben, 24 évesen, de már 10 év munkatapasztalattal a cégnél Malajziába helyezik, ahol az egyik ottani térség kormányzója mellett dolgozik. Megtanul malájul és jó kapcsolatot épít ki az egész indiai térségért felelős angol kormányzóval Lord Minto-val. Tehetséges és ambíciózus fiatalember. 

A dél-kelet ázsiai térségben a 19. század elejére már Hollandia és Anglia számítanak a meghatározó szereplőknek (korábban a spanyolok és a portugálok domináltak inkább) és a napóleoni háborúk idején, miután a franciák megszállták hollandiát, a két ország szembekerült egymással. Az eredeti felosztás szerint az angolok voltak jelen Malajziában, míg a hollandok leginkább a mai Indonézia területén építették ki érdekeltségeiket. A háborúskodás a gyarmatokon is folyt és az angolok megtámadták és sikerrel el is foglalták a holland területeket. Raffles-t jelölték ki kormányzónak, aki összesen öt évet, 1811-től 1816-ig töltött a szigeten. Regnálásának azért lett vége, mert a napóleoni háborúk lezárásával az angolok békét kötöttek a hollandokkal, és ahhoz fűződött érdekük, hogy legyen Európában egy barátságos buffer állam (akkor még nem is sejtették, hogy ez nem csak a franciák, hanem a németek miatt is fontos lesz majd hamarosan). A jó viszony jegyében visszaadták a hollandoknak az indonéz területeket és Raffles tulajdonképpen így köt ki Szingapúrban, amit zöld mezős beruházásként ő alapít meg. 

De ne siessünk előre, ahhoz, hogy Szingapúrt megértsük, illetve Raffles alap indíttatását megértsük ahhoz érdemes elidőznünk Indonéziában és az ott szerzett tapasztalatain. 

A Harvard egyetem online könyvtárában elérhető egy 1817-es keltezésű kiadvány, ami tulajdonképpen egy Review, különböző könyvek kritikája, összefoglalója a korabeli olvasók számára. Ebben az 1817-es számban a szerkesztők Raffles Jáva történetéről írt könyvét veszik górcső alá és számomra azért is volt fontos ezt az összfoglalót olvasni, mert nem csak Raffles hanem kortársai (a Review szerkesztői) gondolatai is kiderülnek belőle. Ráadásul még 2 évvel Szingapúr megalapítása előtt vagyunk, tehát az írás nem egy retrospektív visszagondolás arra miért lett Szingapúr olyan, amilyen, hanem egy pőre leírása annak milyen viszonyokat talált Raffles Indonéziában és erről neki milyen gondolatai voltak. 

Raffles nem légüres térbe érkezik 1811-ben, addigra a hollandok már több mint kétszáz éve jelen vannak a térségben és jelentős pozíciókat építettek ki. Ők alapították és irányították Batavia városát, amit ma Jakarta-nak ismerünk, és ami ma Indonézia fővárosa (csak beszúrom, hogy tervek vannak arra, hogy az indonézek áthelyezik a fővárost máshová). A hollandok az 1600-as évek elejétől egészen 1949-ig uralják a térséget, ez majd 350 év, és ezalatt az időszak alatt 4 egymástól eltérő rendszerben és hozzáállással irányították a szigetet (illetve annak általuk uralt részét). 

1. A kereskedelmi monopóliumok és szövetségek korszaka (1602-1800)

Ez a korszak a Holland Kelet Indiai Társaság (VOC) nevéhez kötődik, akik a térségben kereskedelmi monopóiumot alakítottak ki és annak katonai erővel szereztek érvényt. Fontos része volt ennek a korszaknak, hogy szövetséget kötöttek a helyi elit tagjaival, azokat sokszor éppen egymás ellen kijátszva. A helyiekre a hollandok ebben a korszakban elsősorban kereskedelmi partnerként vagy éppen riválisként tekintettek. 

2. A közvetlen irányítás, a Kultivációs Rendszer bevezetése (1830-1870)

A Holland Kelet Indiai Társaság csődjét követően a holland állam közvetlenül irányította a gyarmatait és ekkor került bevezetésre a hírhedt Kultivációs Rendszer. Ebben a rendszerben egy sokkal brutálisabb beavatkozás történt a helyiek életébe, a földművelőknek előírták, hogy földjeik egy meghatározott részén a hollandok által megnevezett növényeket termeljék és ezeket szabott áron vásárolták meg tőlük. A felvásárolt termékekből aztán a hollandok által tulajdonolt és írányított feldolgozóipar készített exportra szánt termékeket, az eladásból származó profit pedig a holland kincstárban landolt. Ma amikor Amszterdamban sétálsz és rácsodálkozol a fantasztikus holland gazdagságra és sikerre, nem baj, ha minden vörös tégla mögött egy indonéz paraszt arcát látod. 

3. Liberális reformok és az Etikus politikák megjelenése (1870-1900)

A 19. század egésze alatt nőtt a térségben a hollandok által tulajdonolt vagy kontrollált ültetvények nagysága, azonban ezt növekvő kritikák kísérték már akkor is otthonról. Ennek eredményeképpen kerültek az Etikus szakpolitikák bevezetésre, amelyek nagyobb hangsúlyt fektettek a helyiek jólétére és oktatására. 

4. Decentralizáció és limitált önkormányzati rendszer (1900-1942)

A 20. század első évtizedeiben a holland kormány decentralizálta a döntéshozói rendszert a térségben és az önkormányzatiság limitált formáit hozta létre. Ez egyrészt az egyre erősödő függetlenségi törekvésekre volt válasz, másrészt kifejeződött benne az a holland akarat is, hogy nem feltétlenül szerették volna direkt módon irányítani a szigetet (mármint Jáva szigetét). 

1942-ben, ahogy 1812-ben az angolok, most éppen a Japánok vetettek véget a hollandok uralmának a térségben. A második világháború lezártával a hollandok, mintha mi sem történt volna, vissza akartak térni, ezt azonban az Indonézek függetlenségi mozgalma fegyveres erővel akadályozta meg és 1949-ben kizavarták a hollandokat az országból. 

Ebből a négy különálló rendszerből én most az első kettőre koncentrálnék leginkább, mert időben ez áll Szingapúr alapításához közel, ekkor volt jelen a térségben Stamford Raffles és ezekből a rendszerekből érthető meg Szingapúr alapfelállása, amire bizonyos értelemben kritikus alternatívaként is tekinthetünk. 

Egy későbbi posztban majd részletesen is ki akarom fejteni, miképpen durvult el a ma ismert kiszipolyozó gyarmatosítássá az európiaikkal való kapcsolat, itt most legyen elég annyi, hogy eleinte ez szelíd kereskedéssel indult, amiben a helyi (indiai, maláj, indonéz) kereskedők sem akkor jöttek le falvédőről, hiszen kereskedtek ők már (egymással és másokkal) évszadok óta. Amikor a kereskedés zászlaja éppen nem úgy állt, ahogy az az európai hatalmaknak megfelelt volna, akkor durvult el az egész kihasználva a jelentős technológiai és katonai erőfölényt. A holland gyarmatosítás módszereiben merőben eltért az a angol megoldásoktól. Míg az angolok általában kezdetektől fogva mélyen behatoltak az érintett területekre nem csak földrajzi hanem társadalmi és kulturális értelemben is, addig a hollandok rendszerint megmaradtak a tengerparti széleken érintetlenül hagyva az eredeti kultúra belső világát és csak a számukra fontos dimenziókra koncentráltak. Az angolok jelentős beruházásokat eszközöltek, utakat, infrastrukturát hoztak létre, gondot fordítottak az oktatásra a biztonságra és egy bizonyos szintig még szociális feladatokat is elláttak, a hollandok ehhez képest inkább érintetlenül hagyták a helyieket a maguk világában és a vezetőiken keresztül próbálták kiszedni belőlük, ami nekik kellett (meg persze arra koncentráltak, hogy más nemzet kereskedői ne kerüljenek az általuk kontrollált területek közelébe). E megközelítések különbségeiből talán megérthetjük, hogy hogy van az, hogy ma Indiában szinte mindenki beszél angolul (ez azért erős túlzás, de tényleg sokan), miközben Indonéziában nem jellemző, hogy hollandul tudnának. 

Raffles, amikor a napóleoni háborúk idején megérkezett a térségbe akkor nagyon negatívan ítélte meg azokat a viszonyokat, amiket a hollandok teremtettek és szimpátiával viselt a helyi parasztok iránt.

Véleménye szerint a jávai parasztok élete egy igazságos és gyengéd kormányzás alatt irígylésreméltó lehetne. Könyvében részletesen leírja, hogy a helyiek kis bambuszból vagy más fából épült kunyhókban laknak. Egy-egy falu 50 és 300 közötti lelket számlál. A házak körül veteményesek vannak, gyümölcsfák melyek egyszerre adnak árnyékot és terményt. Leszámítva néhány aszályos évet, az éhezés ismeretlen és ritkán terjed ki az egész közösségre. 

Minden falunak saját vezetője van, saját lelki pásztora és temploma, imahelye. 

A városok terekre és utcákra vannak osztva, a helyi palotákban élnek a hercegek és szultánok. Ezek a helyi paloták még a hindu időket idézik, illetve felismerhető rajtuk a burmai (ma Mianmar) és sziámi (a mai Thajföld) buddhista jellegzetességei, miközben a vallás már leginkább mohamedán. Jellegzetes és szertartásos a tea fogyasztása de akkor már elterjedt volt sajnos az ópium is, amit ráadásul a helyi kormány támogatott, miközben káros hatásai már ismertek és láthatóak voltak. 

Raffles hosszan tárgyalja a helyiek "gyermeki hiszékenységét", ahogy hitelt adnak jövendőmondónak, sámánnak, javasasszonynak, bedőlnek minden hiedelemnek és rémtörténetnek, fanatikus módon vallásosak, de ezt a vallásosságot erősen átitatja ez a gyermekded hiedelemvilág. 

Ennek a valásosságnak a jegyében olykor emberfeletti erőfeszítésekre is képesek, példának hozza fel amikor egy hegyen lévő szent helyről kellett utat építeni a völgybe és a helyiek időt, fáradtságot nem sajnálva dolgoztak az úton, miközben a maguk gazdaságát nem művelik tovább, amikor számukra már elegendő élelem termett. 

A helyi társadalom Raffles meglátása szerint erősen patriarchális, és a végletekig tekintélytisztelő. A helyi vezetők (szultán, hercegek) hatalma a despotizmus pőre megnyilvánulása. Az alattvalóknak sem jogaik, sem személyes szabadsága, sem tulajdona nincs. A tisztségek nem örökölhetők, azokat az urolkodó osztja ki és vonja vissza belátása szerint a hozzájuk tartozó földterülettel és hatalommal. Az uralkodó jelenlétében az európai szokástól eltérően nem felállni, hanem földre ereszkedni illik, és kiváltképp tiszteletlennek számít az uralkodó jelenlétében hátat fordítani annak. Ezt a tiszteletet minden általuk magasabb rangúnak vélt személynek megadják, Raffles arról számolt be, hogy utazásai során, amikor áthaladt egy falun tömegével vetették magukat földre az emberek (ez leginkább azt jelenti, hogy leülnek, leguggolnak). Az igazságszolgáltatás a mohamedán törvények szerint működik, miközben a helyi közösségek hatalmi struktúrája inkább a hindu hagyományokat követi. 

Erre a helyi társadalomra telepszik tehát rá egy holland uralom, akik ezeket a társadalmi viszonyokat nagyjából érintetlenül hagyják. Kapcsolatot a helyi elittel építenek ki, akik viszont a saját érdekeik mentén alakítják a hollandokkal való kereskedést illetve a kért (követelt) szolgáltatásokat. A még üzletelés címszó alatt értelmezhető terményfelvásárlásokon kívül azért szó van itt állandó kényszermunkáról, a hollandok által irányított infrastruktúra működtetéséről, melyhez a sziget belsejéből szállítja a helyi elit nekik az embereket. És habár Raffles érkezésének idejére már a hollandok körében sem bátorított a rabszolgakereskedelem, a meglévő rabszolgáikkal (más vidékekhez képest) kifejezetten jól bánnak, a kényszermunka rendszere nem sokban különbözik ettől, például a halálozási arányokban sem. Azt is meg kell jegyezni azonban, hogy a korban ez a klíma sem a helyi lakosok sem pedig az európai gyarmatosítók számára sem volt életbiztosítás. A feljegyzések szerint csak Batavia térségében évente 50.000 ember halt meg különféle járványok, betegségek következtében (Jáva szigetén az akkori népszámlálások olyan 4 millió embert tartottak számon), és ezek között a halálesetek között bizony ott van Raffles felesége és lánya is. 

A felvilágosodás kora

Ha visszaugrunk a korszakolásra, akkor észrevehetjük, hogy a holland korszakolásban van egy 30 éves rés. 1800 és 1830 között. Pont a számunkra legfontosabb korszak. Ez egyrészt a napóleoni háborúk alatti angol regnálásnak köszönhető, másrészt azonban a hollandoknak is volt egy liberális, felvilágosult elő-korszaka, amikor megpróbáltak más eszközökkel kormányozni. 

Raffles eleve ilyen felvilágosult gondolkodásmóddal érkezett. Rá és kortársaira nagy hatást tettek a francia forradalomban kicsúcsosodott felvilágosodás eszméi és ezek ráadásul összekötődtek a gazdaság és az üzlet egy liberális felfogásával. 

Raffles kérdőjelek nélkül a cégét (Kelet Indiai Társaság) és azon keresztül az országát (Anglia) akarta szolgálni, pénzt akart keresni, gyümölcsöző üzleteket akart kötni. Az ehhez vezető út azonban véleménye szerint nem az elnyomáson és kizsákmányoláson hanem a kölcsönös előnyökön, az azonos érdekeken és a szabad vállalkozáson keresztűl vezetett. Hosszan taglalja könyvében, hogy míg a hollandok Batavia városában nem merték fegyver nélkül elhagyni a házaikat, addig az angol irányítás alatt, amikor véget vetett a kényszermunkának és a helyiek sanyargatásának, akkor minden további nélkül lehetett biztonsággal közlekedni a városban. Azt is példának hozza, hogy az angolok által uralt vidékeken (India, Malajzia) a legnépesebb települések az angolok által irányított városok voltak, ahova özönlöttek a helyiek mert rend, prosperitás és fejlődő infrastruktúra fogadta őket, míg Jáva szigetén Batavia városa messze nem a legnépszerűbb hely volt, a hollandok ellentmondásos viselkedése miatt. (Itt jegyezzük meg, hogy ezt egy olyan ember tollából olvassuk, akik a hollandok ellensége volt a maga idején. Találtam írásokat arról, hogy a Rafflest követő új-régi holland kormányzó ugyanolyan liberális megoldásokkal próbálkozott, az a korszellem része volt.)

 Raffles elképzelésének magja az volt, hogy felszabadítja a helyi parasztokat a kizsákmányoló despota elnyomás alól, és partnerként, gazdaságilag érdekelt partnerként vonja be őket a kereskedésbe. Ez egyszerre szólt a holland és a helyi elit kizsákmányolásáról is. A Holland Kelet Indiai Társaság csődje, nem kis mértékben attól következett be, hogy a holland tisztviselők és a velük összenőtt helyi elit hihetetlenül korrupt módon működtette a gazdaságot egyszerre rövidítve meg a társaságot és a helyi termelőket is. 

Raffles ezt a vircsaftot akarta szétverni és a termelésben érdekeltté tett helyi parasztokban meg a pórázra fogott (de egyébként megtartott) holland tisztviselőkben és új angol tisztiviselők érkezésében látta a fellendülés útját. Ez nem egy jóléti politika volt a részéről, de még csak nem is egy szabadságharcos küzdelem. A saját üzletének (a kereskedelemnek) a fellendülését várta ettől, mert meggyőződése volt, hogy a gazdaságilag érdekeltté tett szereplők sokkal jövedelmezőbb patnerek, mint az elhurolt kényszermunkások vagy a besöpört termények. 

Raffles kudarca

Akármilyen tetszetősek is ezek a gondolatok, Raffles kudarcot vallott terveivel Indonéziában. Lehetne mondani, hogy nem volt elég ideje, hiszen 5 év elteltével vissza kellett adnia a kormányzást a hollandoknak, de az a helyzet, hogy a hollandok akkoriban ugyanezzel próbálkoztak és ők is elbuktak a tervekkel. 

És az ok, amiért ezek a tervek elbuktak az igazi oka annak, hogy ezt a bejegyzést magyarul megírom, mert számomra döbbenetes az áthallás. 

Raffles nem számolt azzal, hogy milyen módon fog a helyi elit reagálni arra, ha elválasztja őket egyetlen jövedelemforrásuktól, a helyi lakosság kiszipolyozásáról. És azzal sem számolt, hogy a nemzeti öntudat, mint mindig bedobható ütőkártya miképpen képes felülírni nem csak bármilyen racionális számítást, hanem a saját jól felfogott személyes érdekeket is, a szabadság iránti vágyat akár. 

A helyi elit ugyanis hatalmát féltve fékeveszett agitálásba kezdett az idegen betolakodók ellen lázítva a lakosságot.  Az ősi hagyományokra hivatkozva ragaszkodtak a régi (despota) hatalmi struktúrához, leöntve korrupt és kizsigerelő gyakorlatukat nemzeti és vallásos mázzal. Ez az ellenállás olyan erős volt, hogy később a hollandok sem tudtak hasonló reformjaiknak érvényt szerezni és paradox módon így tértek át 1830-tól a korábbi rendszernél is sokkal durvább rendszerre, ahol már egyszerre hagyták figyelmen kívül a helyi parasztok és az ő helyi vezetőik érdekeit és a saját gazdasági szükségleteik szerint alakították az erőforrások felhasználását. Ekkor születik meg a nálunk is holland kakaóként ismert konstrukció, ami annyiban volt holland, hogy holland szuronyok kényszerítették ki a kakaócserjék termesztését, a feldolgozóüzemek és a hozzájuk majd a kikötőbe vezető üzemek felépítését és működtetését és a hollandok értékesítették (mint látjuk saját név alatt) busás haszonnal a végterméket. 

A következő bejegyzésben még mindig Indonéziában maradva, azt mutatom be, mi az, amit Raffles ígéretesnek tartott ezen élmények után a térségben és mi vezette arra, hogy egy teljesen új, zöld helyen hozzon létre egy kikötőt.