Átmenet
A Frame in Time - ezzel a címmel megy egy szingapúri dokumentumfilm a Netflix itteni kínálatában és számomra a három részes sorozat egy telitalálat. Szingapúr hihetetlenül gyors fejlődését dolgozza fel a minisorozat pont abból a szempontból, az emberek élete szempontjából, ahogy az engem érdekel.
Már korábban is szembeötlő volt számomra a párhuzam a 60-as évek lakótelepi építkezéseiben a két ország között, de most még mélyebben betekinthettem abba, mennyire helyénvaló és élő ez a párhuzam Magyarország és Szingapúr között.
 |
| A kép AI generálta illusztráció. Csak nyomokban hasonlít arra amit lentebb leírok |
Emlékszem egy jelenetre, nem tudom miért égett belém, de az iskolánktól nem messze, a vasút mentén egy darabja ennek a kerítésnek bele volt dőlve a dzsindzsás vadnövényzetbe. Régóta senki nem gondozta már ezeket a kerítés szakaszokat, a növényzet sem volt ritkítva, viszzavágva, rendezve a környékén. Jobb helyen ringló vagy vadszeder termett, azokat fosztogattuk a szúrós csalánt kerülgetve. A kerítés iskola felőli oldalán még a hatajtós bányászlakások végtelen sorából álló három (számomra) ikonikus utca állt. Vasút, Végh István, Rákóczi. Ezekben a házakban lakott az osztálytársaim többsége, szüleik a bányánál dolgoztak vagy az ahhoz kötődő cégek egyikében. Érdekes elrendezése volt ezeknek a hosszú házaknak, mert az út szintjétől kicsit lejebb volt a bejáratuk úgy hogy egy vízelvezető csatorna is volt még az út és a ház között. Az útról tehát lenézett az ember a házakra, azok így még kisebbeknek tűntek, mintha mini emberek laknának benne. Hatajtósnak azért hívták őket talán, mert egy hosszú háztömbben összesen hat ajtó volt, de nem emlékszem, hogy ez hat lakást, vagy három lakást és a mindegyikhez tartozó kinti WC esetleg fészer ajtaját jelentette összesen.
Ma már ennek a belém égett jelenetnek egyetlen eleme sem létezik. A 80-as évek második felére az összes hatajtós utca eltűnt és helyére hatalmas, modern lakótelep épült. A kerítés tövében ma garázssor van, talán néhány eldugodtabb helyen megvan mögöttük a kerítés és még a dzsindzsa is, de kötve hiszem, hogy úgy járnának oda a gyerekek ringlót és szedret enni, ahogy mi tettük. Ahogy osztályról osztályra kijártam az általános iskolát úgy változott át ez a környék a bányászlakásokból a modern lakóteleppé. Volt egy markáns időszak, olyan 9-10 éves korom környékén, tehát 1981-82 magasságában, amikor a hatajtósók már romokban álltak, de a helyükre még nem épült semmi. Az egy aranybánya volt számunkra. A romok között bújkáltunk, drótokból ugynevezett u-szöges csúzlit csináltunk, számháborúztunk és menekültünk a cigányok elől, pedig később kiderült, hogy ők is csak játszani akartak.
Aztán amikor megépült a lakótelep teljesen megváltozott a környék. Új emberek jöttek. Az osztályban évről évre új arcok jelentek meg, ők már finom, városi gyerekek voltak. Akik hatajtós házból költöztek lakótelepi lakásba azok is megfinomodtak, kifinomodtak valahogy. Finomabban jártak, városiasabban beszéltek, az a koszos, durva, romos, gazos világ az eltűnt. Olyan volt érzésre számomra mint a színes TV és a fekete fehér közötti különbség. Nekünk a rendszerváltásig nem volt színes TV-nk. Én vettem az elsőt már egyetemista koromban. Ezért amikor még gyerekként előszőr láttam anyám nővérééknél a Süsüt színesben az olyan volt számomra, mint valami csoda.
Ezek a lakótelepi házak mind olyan nagyok, hatalmasok voltak lifttel, amikbe beszállni is félt az ember. Én a telefontól is féltem, nekünk soha nem volt telefonunk, nem tudtam hogy kell beszélni, mit kell mondani. Még középiskolás voltam, amikor egy lány megadta a számát és én rettegtem attól, hogy felhívjam. Nem tőle féltem, hanem a telefontól. A szomszédnak volt telefonja mert a kisgyereküknek szívbetegsége volt. Megengedte, hogy onnan telefonáljak. De nem hagyott magamra. Hát nem oldotta a szorongásomat.
Él bennem egy nagyon eleven kép erről az átmenetről és most amikor ezt a szingapúri sorozatot látom szabályosan dejavu élményem van.
Azt már évek óta észrevettem itt, hogy a hipermodern Szingapúr és a helyi lakosság egy jól behatárolható köre között nagy az ellentmondás. Éreztem, hogy van itt valami, de nem állt még össze a kép. Most ez a film abban segített, hogy megjelenítette, hogy egészen a hatvanas évek közepéig (tehát a függetlenné válásig), itt ahhoz hasonló nagyon szegény, falusi világ volt, mint amilyet otthon a két világháború közöttről ismerünk vagy amilyen az ország volt közvetlenül a háború után, az ötvenes években és a hatvanas évek elején. Habár a kikötő gazdag kereskedelmet folytatott és volt egy vagyonos réteg, akik ebből jól megéltek (meg az angol kormányzó elit), de a többség nagyon szegényesen élt a pár négyzetkilométernyi városi területen kívül pedig veteményesek, gyümölcsösök, gumi és pálmaültetvények, rizsföldek vagy halászfalvak voltak kis itt kampongnak hívott falvakkal.
Tagja vagyok egy tatabánya történetét követő Facebook csoportnak és rengeteg családi vagy éppen professzionális fotó kerül fel oda arról, mennyire másképpen nézett ki a vidék az 1949-es várossá alakulás után is és milyen éles váltás volt az, amikor a 60-as évektől elkezdték a nagy lakótelepeket építeni. Lehet látni fotókat, ahol gyerekek még egy nagy réten játszanak, de mögöttük már 10 emeletes lakótelepi házak állnak a semmi közepén, amikhez még nincs körbeépített infrastruktúra utakkal, hidakkal, iskolákkal, üzletekkel.
Pontosan ugyanilyen képet mutattak a filmben egy maláj és kínai kisgyerekről, akik állnak egy mezőn kaját visznek árulni, és mögöttük már láthatóak az első emeletes házak a domb tetején. Ügyesen találtak egy idős festőművészt, aki fiatal korában éppen ezt a váltást örökítette meg, számtalan festményén látunk narancspálmákat és fából készült míves maláj típusú házakat, ami ma metromegálló.
Szingapúrban 1968-ban egy tollvonással betiltották a zöldségtermesztést és a mezőgazdasági tevékenységet. Hangulatában nagyon hasonlít az egész a mi extenzív iparosításunkhoz a maga városiasításával, vagy a kollektivizáláshoz. A farmerek földjét felvásárolta a kormány, nem csak terület alapján hanem azon az alapon is, hogy azon a területen milyen fákat, gyümölcsösöket, milyen növényeket termesztettek. A leleményes helyi farmerek, amikor látták miképpen működik ez, és tudták, hogy pár éven belül az ő földjük is sorra kerül, elkezdték ész nélkül gyümölcsfákkal teletűzdelni a földjeiket mert az sokkal többet ért mintha csak zöldséget termeltek rajta.
Akkoriban az emberek többsége vagy farmerként élt, vagy kiskereskedőként, főként élelmet árulva. Itt hatalmas kultusza van az ún. hawker-eknek, azoknak a kiskereskedőknek, akik élelmet árulnak. A filmből derült ki számomra, hogy a 60-as években ez a piac teljesen szabályozatlan volt. Ezeket a vállalkozásokat nem úgy kell elképzelni mint ma, hogy engedélyekkel, ANTSZ vizsgálattal és tűzoltósági pecséttel bírnak és bejegyzett cégük van, hanem az emberek, hogy megéljenek valamiből a saját maguk által eszkábált kis eszközöket tolva, vagy a vállukra vetett rúdon tartott kosarakkal járták a várost és árulták portékáikat. Nem volt ennek semmiféle adminisztrációja, engedélye, a tevékenység teljesen illegális vagy ha finomabban akarok fogalmazni informális volt.
Ez engem leginkább azokra az időkre emlékeztet, amit Koltai Róbert megjelenített a Sose halunk meg filmjében, a vállfaárusról, aki járta az ország piacait. De hasonlít ahhoz a korhoz is, amikor közvetlenül a háború után városiak ruhával és technikai eszközökkel vonatok hátán utazva járták a vidéket, hogy cserébe krumplit, zöldséget, ne adj isten húst kapjanak, falusi emberek meg a saját terményeikkel járták a piacokat. Mindenki boldogult ahogy tudott.
A hawker lét mellett a másik leggyakoribb foglalkozás a coolie volt, amit ha úgy írok, hogy kuli, akkor magyarul is mindenkinek leesik. A kulimunka, ami a tengeri kikötők rakodómunkásait jelentette. Áramlottak még (már) akkor is Szingapúrba százával ezrével a szegény délkinai térségekból az emberek a jobb élet reményében vagy a kommunisták, a háború és az éhinség elől menekülve és az egyetlen munka amit el tudtak vállalni a kulimunka volt. Ezért legtöbbször fizettség nem járt, a munkaadó élelmet adott, az éghajlat meg életben tartotta az embereket, akik az utcán aludtak vagy a kijebb lévő szállásokon. Ebből a nagyon szegény, vad világból ered az a kínai szokás, (gondolom nem csak Szingapúrból), hogy a mai napig a "hogy vagy" helyett (vagy mellett) a jellemző kínai köszöntés az "ettél már?". A kikötő pezsgő forgatagában amikor a fizettség az étel, ez a megszólítás egy nagyon barátságos gesztus. Azt is jelenti, hogy kifizettelek már? Rendben vagyunk? Gyere harapj valamit.
Amikor az építkezések és a modernizáció elindult, a hatvanas évek közepén, az új szingapúri kormány próbált rendet vágni ebben a káoszban. Minden koszos volt, szegényes, az óceánba ömlő Szingapúr folyó iszonyatosan szennyezett volt a megszámlálhatatlan dzsunkától akik a nagy ócenjáró hajókról vagy a kikőtőből hozták a városi részen lévő shophouse-okba az árut. Ide kellettek a kulik és ennek az egész hömpölygő színes tömegnek az étkeztetését oldották meg a várost járó hawkerek akik főzték a maguk teochew, hokkien, maláj, tamil ételeit, amik faluról falura változtak és minden megtalálta a maga falubeli kedvenc ételét. A szingapúriaknak nagyon különleges és érzékeny kapcsolata van az élelmiszerhez és az éttermekhez, kifőzdékhez. Annyi féle helyről jöttek és olyan cudar világ várta itt őket, hogy az otthoni ízek megváltást jelentettek és ez a mai napig nagyon erős a helyi kultúrában.
Hivatalosan tilos volt ilyen utcai árusnak lenni. Engedélyeket a hatóság adott ki, és egyenruhás embereik járták a piacokat meg az utcákat. Amikor megjelentek az árusok egy-egy hokkien kiáltásra szaladtak szét egészen pontosan úgy, ahogy egyetemista koromban (meg később is) a Moszkva téren az illegális árusok sora állt és szaladt szét, amikor a rendőrök jöttek. Tényleg, az még van? Ott vannak még az árusok?
Számomra ilyen világ a csarnokok világa. Emlékszik még valaki a Széna téri piacra? Tatabányán, a Napsugár áruház mögött is volt csarnok a hatajtósok szomszédságában. Nagymamám vitt oda mindig.
Itt Szingapúrban pár év alatt a kormány úgy konszolidálta a hawkerek kaotikus világát, hogy a magyar csarnokokhoz nagyon hasonló fedett piacteret épített számukra és beterelte őket ezekbe a hawker centerekbe, ahol a mai napig licitálni lehet a helyekért és szigorú egészségügyi rendszabályoknak megfelelve továbbra is főzhetik a maguk ételeit. Egy-egy hawker Michellin csillagos. A környékünkön van egy, amit a híres angol séf Gordon Ramsey tüntetett ki azzal, hogy műsorába vette. A mai napig kint van a falon az erről készült újságcikk. Mindenki ismeri a városban eddig akárkivel beszéltem.
Az foglalkoztat engem, hogy mi az istenből nőtt akkor ki ez a hipermodern felhőkarcolós világ? Mi a különbség? Mit csináltak itt másképpen?
Annyira hasonló az átmenet története, annyira ugyanúgy néznek ki és ugyanúgy alakulnak ezek a nagy lakótelepek. Szingapúr 1,8 millió lelket számlált ezidőtájt (a hatvanas évek közepéről beszélünk). Ezek nagyrésze már akkor kínai volt. Alacsony szintű iskolázottság, kosz, mocsok, szegénység. Nincs az országnak tőkéje, ezek az emberek többségében igen szegényen, alacsony színvonalon éltek. Valahol történt itt valami, ami hiperűrbe kapcsolta a várost és ennek keresem a részleteit. (Meg annak, hogy mi miért nem tudunk abba kapcsolni).
Comments
Post a Comment