Szingapúr alapításáról

 Az előző bejegyzést ebben a témában azzal zártam, hogy Sir Stamford Raffles, a szingapúri szabadkikötő megalapítása előtt pár évet Indonéziában, Jáva szigetén töltött kormányzóként és ott a saját bőrén tanulta meg, hogy hatalmas ellenállásba ütközik az, aki - akár liberális gondolatokkal és segítő szándékkal - egy meglévő erős kultúrát akar kikezdeni, a viszonyait igyekszik megváltoztatni. 

Sir Stamford Raffles

A haszonszerzés mellett volt Stamfordnak egy felvilágosult, civilizatorikus szándéka, mellyel egyszerre akarta felszabadítani a jávai népeket a holland önkény és a helyi elit elnyomása alól is. Mindezt nem önzetlenségből tette, az volt a meggyőződése, hogy ha a helyi parasztok érdekeltté válnak a termelésben az minden elnyomásnál jobban fogja motiválni őket. 

Nem sikerült ez a törekvése, sem neki, sem az őt követő holland kormányzóknak sem. A helyi kultúra és hatalmi berendezkedés bármennyire is despotikus volt olyan erősen be volt ágyazódva a térségben, hogy idegenként, hódítóként, de még csak kereskedelmi partnerként se lehetett fogást találni rajta, mert a helyi elit könnyedén (és nem minden ok nélkül) pozícionálta a törekvéseket egy megszálló hatalom rombolásának, ami a több ezer éves kultúrájukat és életmódjukat veszi célba. 

Ebben a bejegyzésben Raffles Jáva szigetén tett tapasztalatainak egy másik elemét veszem górcső alá. A földműveléssel foglalkozó és az európai értelemben vett feudális viszonyokhoz képest is kiszolgáltatottabb parasztok mellett, Raffles számtalan kereskedéssel és vállalkozással foglalkozó csoportot talált a térségben, jobbára nem helyieket, hanem olyanokat, akik akár messze földről érkeztek ide. Például Kínából, Malajziából, vagy Sulawesi szigetéről.

Ezek az emberek általában kisebb csoportokban érkeztek és a tengerparti részeken saját közösségeket alakítottak ki. Ezeknek a közösségeknek saját vezetőik voltak, saját szabályaik, életmódjuk és jellegzetes ruházkodásuk, egy zárt rendszert alkottak. Jelen voltak a szigeten már évszázadok óta az arabok is, akik addigra már a valláson keresztül épültek be leginkább, tagjaik rendszerint a közel-keletről és az arab félszigetről érkező imámok voltak. 

A kínai közösséget írja le részletesebben, akik szemmel láthatóan jobban éltek, kőből épült házakban laktak és az európaiak mellett ők tartottak még rabszolgákat. (A Jávaiak nem tartottak rabszolgákat, az ő rendszerükben mindenki a helyi vezető rabszolgája volt bizonyos tekintetben, hiszen sem jogokkal, sem földdel, sem saját tulajdonnal nem rendelkeztek, azokat bármikor elvehette tőlük vagy adományozhatott nekik az uralkodó). A 19. század elején a 4 milliós szigeten mintegy 30.000 rabszolgát számláltak meg az angolok (akkurátus népszámlálást tartottak, elképesztő, hogy milyen alapossággal térképezték fel a gyarmataik erőforrásait). 

A kínai volt a legnagyobb kisebbségi csoport, akik százával érkeztek dzsunkáikon pénz és erőforrások nélkül, mégis meglepően rövid idő alatt megvetették a lábukat a már ott élő kínai közösségbe beépülve. Csendes, szorgalmas (industrious) embernek írja le Raffles őket. 

’In Java they live under their own chiefs, subject to their own laws, they are more intelligent, more labborious, and more luxurious than the natives, in a word, ’they are the life and soul of the commerce of the country.’

Hasonló szavakkal illeti az idetelepült maláj és bugis (ők jöttek Sulawesi-ről) kereskedőket is, akik szintén saját törvények szerint, saját közösségeikben, saját tisztviselőik irányítása alatt éltek és prosperáltak a térségben. 

Ők képviselték azt a szellemiséget és világlátást, amit Raffles is magáének vallott, és amit szeretett volna meghonosítani a jávaiak életében is. 

A Jáva szigetén tapasztaltak nemhogy eltántorították volna Rafflest elképzeléseitől, hanem megerősítették annyiban, hogy most már azt is tudta kikkel, kikre építve akarja azokat megvalósítani és kiket szeretne elkerülni, megkerülni a tervei végrehajtása során. Habár Jáva szigetét visszaadták a hollandoknak, a angolok nagyon szerettek volna egy saját kikötőt valami frekventált helyen és így indult neki Raffles feltérképezni a maláj félsziget déli csúcsát. 

Később majd részletesen is kifejtem miképpen hoztak létre egy kikötőt a semmi közepén, mert számomra olyan az egész, mint a népszerű városépítő videójátékok (Cities Skylines példádul), ahol kapsz egy üres térképet és arra egy metropoliszt építhetsz tégláról téglára. Hát pontosan ezt történt Szingapúrban.

Most azonban inkább ott szeretnék elidőzni, hogy nagyban, mi a jelentősége ennek a lépésnek. Raffles zöldmezős beruházásként egy öt évszazada érdemi település nélküli szigeten kibérelt mintegy 26 négyzetkilométernyi földterületet (ez a mai napig Szingapúr üzleti negyede, belvárosa) és ott egy szabad kikötőt hozott létre, ahova bárki letelepedhetett vagy használhatta azt kereskedés és kikötés céljából. 

Olyan helyet akart, ahova ezek a kínai, maláj, bugis kereskedők jönnek. Ezek a vállalkozószellemű emberek, akik egy szál ruhában leszállnak a dzsunkáikról és egy éven belül üzletük meg kőházaik lesznek. Olyan helyet akart, ami szabad minden feudális kötöttségtől, nincsenek születési előjogok, a lakosokra rátelepülő élősködő elit, mindenki a maga érdemei szerint szabadon gyarapodik. 

Míg a térség más jelentős kikötői (Malacca és Batavia) egyrészt akkor (még és már) holland ellenőrzés alatt voltak, akik nagyon erősen vigyáztak a monopoliumaikra illetve mindkét hely egy-egy tradicionális helyi hatalom szerves része volt, Szingapúr teljesen liberális szabad kereskedelemmel indult a kezdetektől fogva és habár a johori szultán fennhatósága alá tartozó területen volt, az egy perifériás, évszadok óta kihasználatlan, szinte lakatlan területen történt (Malacca ehhez képest nagyon fontos és forgalmas központ volt, évszázados helyi viszonyokkal). 

Raffles, ezzel a lépéssel részben akaratlanul de azelőtt lépte túl a nemzeti keretek között való gondolkodás határait, hogy az erőre kapott volna Európában. A szabad kereskedés és a kozmopolita berendezkedés olyan gyúeleggyé vált, ami már 200 évvel ezelőtt is nagyott szólt, pedig hol vagyunk még a nemzetállamok felemelkedésétől? 

Ez a két alapvetés (liberális üzleti politika és többnemzetiségű berendezkedés) a mai napig meghatározza Szingapúr működését és aspirációit is. Ugorjunk is most időben és nézzük meg megint közelebbről, hogy miképpen definiálják a várost azok, akik annak ellenére ragaszkodnak a rafflesi örökséghez, hogy az végsősoron egy gyarmati uralomból származik. 

Szingapúr független országként való alapítása, tehát 1965 óta, élesen vetődik fel a kérdés, hogy miféle nemzet(állam) kerekedik ki ebből? Ennek a kérdésnek az élét ráadásul nem az adja meg, hogy akkortól számítva 150 évvel korábban Raffles létrehozott egy forgalmas kikötőt a semmi közepén, hanem az, hogy a Malajziával együtt töltött alig két év alatt is pontosan ekörül a téma körül csúcsosodtak ki a sziget és a kuala lumpuri maláj vezetés közötti nézeteltérések. A malájok ugyanis a mai napig nemzeti, etnikai alapon alakítják a társadalmi viszonyaikat, európai szemmel szokatlan módon előnyöket biztosítva a maláj nemzetiségű állampolgároknak (mondjuk a kínai származásúakkal szemben). Malájok tölthetnek csak be állami hivatalokat, előnyt élveznek az élet számos területén a más nemzetiségűekkel szemben. Ugyanez jellemzi Indonéziát is. Szingapúr, ahol egyrészt pont azok a kínai etnikumú emberek vannak többségben, akik folyamatos diszkriminációt és sajnos időnként attrocitásokat élnek meg a szomszédban, a kezdetektől fogva hevesen ellenezte ezt a nemzeti alapon történő különbségtételt és egy multietnikumú, a nemzetek és vallások egymás mellett élését hangsúlyozó politika híve volt. 1964-ben súlyos, halálos áldozatokkal is járó zavargások törtek ki a malájok és a kínaiak között Szingapúrban, egy év múlva a feszültség olyan szintre jutott, hogy Szingapúr kilépett a maláj államszövetségből. (Más értelmezés szerint kirakták őket, de az eredményt tekintve ugyanaz a helyzet). 

Ez idáig rendben van, de mégis akkor mi jön létre ennek nyomán? Egy görög értelemben vett városállamról beszélünk? Vagy egy globális értelemben számottevő világváros jön létre? 

Az első megközelítés a földrajzi helyet és annak méretét hangsúlyozza, egy városnyi országról beszélünk, ami ezen belül a nemzetek összes sajátosságát magán viseli. Egy nemzeti alapon szerveződő városállam történetileg, kulturálisan, politikailag egy elkülönült nemzeti közösséget hoz létre. Jelen van egy másoktól megkülönböztető közös identitás, az egymással való szolidaritás, a közös nyelv. 

A második megközelítés azonban jóval túlmutat ezen. Egy vérkeringés, a globális kereskedelem egy állomásaként jeleníti meg a helyet, aminek nem helyi hanem globális kötődései vannak, és aminek teljes léte, tevékenységének fókusza a globális viszonyokra van ráállva, abból él, és ahhoz járul hozzá. A város egy globális hálózat része, végtelenül nyitott és sokszínű, hiszen az áramlás az igazi karaktere, ami egyszerre igaz a lakosaira és a tevékenységére. Nincs egyetlen uralkodó kultúrája és többségi identitása mert a nyitottság feltétele, hogy mindenhova a befogadó, elfogadó arcát mutatja. Mindenkihez tud kapcsolódni és a kapcsolódási képesség a karaktere lényege, nem a megkülönböztető jegyek. 

Szingapúr tragédiájaként élték meg az elszakadást a "hinterlandtól", egy nagy háttérbirodalomtól. Hagyományosan ezek a városállamok, kikötők, kereskedelmi hubok (port of trade) valamilyen nagy erős háttérnek a nyitott ajtajai, kapcsolódási pontjai voltak. A kapcsolódás képessége miatt mindig szabadabban kellett hagyni őket a tradicionálisabb háttérnél de az összetartozás is legalább ennyire erős volt. Azzal, hogy Szingapúr elveszített szinte minden hátországi kapcsolódást egy egészen új helyzet jött létre, ami sokszorosan a kapcsolódás felé lökte el a szigetországot, hiszen hátországra többé nem számíthatott. Az azonban nem is kötötte többé. 

A hátországgal való kapcsolat kapcsán a korábbi bejegyzésekben már idézett alapítók egyike, a több fontos miniszteri posztot betöltő szingapúri Goh Keng Swee, "Cities of Modernisers" címmel írt esszét, amiben a város szerepét egy immár globális húzóerőben látta. 

A hagyományos történelmi felfogás szerint a nagy városok a maguk hátországának, nagy birodalmaknak a területén jöttek létre, azok tehát egyfajta eredményei és részei annak. Ehhez képest Goh különbséget tesz a tengerparti ázsiai nagyvárosok tekintetében, melyek egyfajta hídfőállásként jönnek létre a fejlődés és a haladás kiindulópontjaiként, idegen - nem utolsósorban európai - hatásra. Shanghai, Hong Kong, Macau is olyan nagyvárosok, amik a mögöttük lévő hátország húzóerejévé, mintájává váltak. 

Szingapúrral ehhez képest az történt, hogy Malajziával való 1965-ös szakítás egyik következményeképpen elszakadt attól a hátországtól, ami egyrészt táplálta (feeding point), a kereskedelme saját termékeit szolgáltatta, másrészt pedig amit a kereskedés által Szingapúr táplálni, fejleszteni tudott új termékek, ötletek, technológiák behozatalával. Egy nagyváros számára a környezete azért is fontos, mert ott van még befektetési lehetőség, oda lehet kihelyezni a tőkét, arra lehet terjeszkedni és ezek egymást erősítő hatások, mert a régió megerősödésével a város is tovább erősödik, ahogy az ár minden csónakot megemel a víz felszínén. Szingapúr az önállóvá válását megelőző 150 évben Malajzia déli részének, Sumatra szigetének és Kalimantannak is természetes kereskedelmi központjaként szolgált. Az államközösségből való kiválást követően ezek az országok azonban arra törekedtek, hogy akár megnövekedett költségek mellett is, de saját kikötői és kereskedelmi kapacitásokat építsenek ki. Máig léteznek sokszor elképesztő vagy elrugaszkodott tervek arra, hogy például a Suezi vagy a Panama csatorna mintájára kettévágnák valahol északon a maláj félszigetet így rövidítve le a Kínai tenger és az Indiai óceán közötti utat, elterelve a forgalmat Szingapúr és a Melacca szoros térségéből. Szingapúrban olyan nagyon nem aggódnak ezek miatt a tervek miatt, az általános vélekedés az, hogy Malajziának előbb egy hétvégét kéne megpróbálnia gond nélkül megszervezni, utána jöhetnek az összetettebb tervek. A feszültség érzékelhető a mai napig. 

Mindez azonban abba az irányba mozdította el Szingapúrt, hogy egy brit kikötőből, egy saját, de a brit időkből megtartott sőt továbbfejlesztett globális metropoliszt hozzanak létre. Ez a kifejezés és a kozmopolisz az, ami leginkább kering a témában. A két szót sokan szinonímaként használják, de érdemes észrevenni a konnotációbéli kifejezéseket. A metropolisz elsősorban a méretre utal, ebből a szempontból kicsit hagyományosabb, egy nagy, gyorsan fejlődő urbánus központ, ami egy régió vagy akár egy egész ország fontos központjává növi ki magát, gazdasági, kulturális és politikai értelemben egyaránt. Mint ahogy azt korábban már tisztáztuk, ez Szingapúr esetében nem valósulhatott meg 1965 után.

A kozmopolisz viszont inkább utal a nemzetközi beágyazódásra, a sokszínűségre és a kiterjedt kapcsolódásokra. Az eredeti görög szókapcsolatot magyarra fordítva leginkább a világváros kifejezést használhatjuk, és ebben megint a globális jelentőségű, soknemzetiségű, sokszínű, sokarcú várost ismerjük fel. A világváros, így magyarul egy olvasztótégelyre utal, Toronto, New York, London. Ezek olyan helyek, amik egymásra jobban hasonlítanak mint saját hátországukra. És mint most már sokadszor leírom, Szingapúr úgy világváros, hogy csak az nincs neki, hátországa. Raffles nem akarta, hogy legyen, meg akart szabadulni azoktól a kötöttségektől, amit egy térségbeli uralkodó kultúra jelent annak hagyományaival, kötöttségeivel és rögzült társadalmi viszonyaival. Ő azokkal a mobilis, vállalkozószellemű emberekkel akart várost alapítani, akik már Indonéziában nagy hatást tettek rá, és akikről tudta, hogy oda fognak menni, ahol jobb lehetőségek várják őket. 

A szingapúri meritokrácia közismerten a helyi társadalom egyik vezérelve. Szeretjük ezt a konfuciánus kínai filozófiával összekötni és van is benne valami, erősen összerezeg ez a szemlélet a kínai hagyományokkal. Azonban Raffles francia felvilágosodásból és az angol (gazdasági) liberalizmusból levezethető szemlélete is ugyanebbe az irányba mutatott. 

Amikor Szingapúr 1965-ös függetlenné válásának alapító atyái a történelmi bizonyítékok ellenére előszeretettel továbbra is inkább Raffles-ig nyúlnak vissza, akkor az ennek a szellemi egymásra találásnak köszönhető leginkább.  

Én a magam részéről nagyon erősen érzem ezt az alapvetést Szingapúrban. Nem mondom, hogy nincs nemzeti öntudat és egy ébredező erős helyi identitás (egy előző bejegyzésben írtam a Singlish - az angol és a kínai nyelv sajátos keverésének - hatásairól), de ennél sokkal erősebb a kozmopolita, multikulturális vonás, amit paradox módon pont olyan érzékenyen védenek, mint ahogy nemzetállamok a saját nemzeti karakterüket. Szingapúr soha egy pillanatra sem volt nemzetállam, hanem mindig is, még a 700 évvel ezelőtti időkben is, sok nemzet állama volt, amiben valahogy nem az emberek és azok háttere volt rögzített pont, hanem a funkció (egy kereskedelmi központ), amit emberek egy adott sajátos kombinációja működtetett egy meghatározott időpontban. 

Az itt élned-halnod kell felfogás helyett, Szingapúrban a mobilitás, a forgás (igen, ha úgy tetszik a lakosságcsere) a jellemző. Nem tudatos ez, vagyis nem feltétlenül így csinálnák, de a tény az, hogy ahogy a fejlett világban mindenhol, itt is nagyon alacsony a helyi lakosság reprodukciós rátája ezért Szingapúr a mai napig bevándorló ország, évente 60-70.000 új emberre van szüksége, hogy a pörgés (a gazdasági teljesítmény és az abból származó életszínvonal) fennmaradjon. A mobilitást tehát egyrészt a természetes demográfiai jelenségek táplálják másrészt azonban a lakosság mintegy 40%-a nem állampolgár és még tartós letelepedési engedélye sincsen ezért nem rendelkeznek azokkal az előjogokkal, amik mentén eluralkodhatna a "nekünk ez jár" mentalitás. Ennek nyilván vannak következményei a szociális biztonság tekintetében, de paradox módon még a kékgalléros, fizikai munkát végző vendégmunkások esetében is az a helyzet, hogy a szingapúri kiszolgáltatottság is nagyságrendekkel jobb megélhetést és nagyobb biztonságot jelent, mint az otthoni (bangladeshi, sri lankai, indiai, indonéz, fülőp-szigeteki rögvalóság, pedig ott tőzsgyökeres állampolgároknak számítanak). A fehérgalléros európai, meg ameriakai, ausztrál, koreai, japán nem-állampolgároknál pedig magasan képzett, magas fizetésekkel itt dolgozó csúcs-szakemberekről beszélünk, akiket úgy vonz a szigetország mint a mágnes. 

Raffles nem hiszem, hogy tudatában volt annak milyen konstrukciót hozott létre és hova fog ez vezetni, de annak nagyonis tudatában volt, hogy mit akart elkerülni, ahogy tudatában voltak az 1965-ös függetlenséget kivívó alapító atyák is, amikor nem engedték, hogy a malájok nemzeti és vallási jelleggel rátelepedjenek a soknemzetiségű és gazdasági értelmeben végletesen liberális szigetre. Az azóta eltelt majd 60 év egyelőre Szingapúrt igazolja, toronymagasan kiemelkedik a térségben gazdasági teljesítményben, életszínvonalban, élhetőségben és fenntarthatóságban is.