A hold árnyékos oldalán

Szingapúrban minden csili-vili, csoki zizi madártej. Hát nem. Vannak árnyékos oldalai is Szingapúrnak. Nem is egy. Most egyet emelnék ki, ami bizonyos értelemben fokmérő számos más, szőnyeg alá söpört problémának. 

A tavalyi évben 25%-kal nőtt az öngyilkosságok száma a szigetországban. Ez 20 éve nem látott növekedés, 2022-ben 476 ember vetett önkezével véget az életének. Majd minden korosztályban növekedés figyelhető meg, és ami igazán szívfacsaró az a gyerekek és fiatalkorúak öngyilkossági rátájának ijesztő mértéke. Tavaly 34 tíz és tizenkilenc év közötti fiatal lett öngyilkos. Ugyanígy nagyon szomorú azt látni, hogy jelentősen megnövekedett az idősek, különösen a 70-79 évesek körében az öngyilkosságot elkövetők száma. 

Mivel több mint 25 évig az elmeegészségügy területén dolgoztam szakmabéliként is sokkoltak ezek a hírek, pedig eddig csak olyan országokban éltem, ahol hagyományosan magas az öngyilkosságok aránya (Magyarország, Észtország és most Szingapúr). 

A saját tapasztalataim és az elérhető adatok, elemzések alapján összefoglalom én miben látom ennek a jelenségnek az okát:

- A gyors változás

Ennek két rétege is van. Ez az ország (márming Szingapúr) egyetlen generáció (30-40 év) alatt növekedett ki a a harmadik világból az első világ élvonalába. A minap beszélgettem egy ismerősömmel, aki most 53 éves és arról beszélt, hogy gyerekkorában (a 70-es években) még a sáros patakparton ugráltak bele a mini vízesésbe a kampong (maláj stílusú falusi) házuk mellett. Ma ugyanott toronyházak állnak. 

A fizikai környezet, az életmód, az emberek közötti kapcsolatok, az értékek a szokások radikálisan alakultak át hihetetlenül rövid idő, egyetlen emberöltő alatt. Szingapúr igazából a 80-as, 90-es években kezdett berobbanni, a globalizációs előretörésével és a fejlődés azóta is töretlen. 

De a fejlődés nem mindig vagy nem minden értelemben jelent jót. A gyors változás nem csak történeti, történelmi léptékben igaz, hanem a jelenben, a hétköznapokban is. Nincs szinte olyan szingapúri ismerősöm, aki egyetlen szakmában, egyetlen karriert csinált volna végig (és ki tudja mi áll még előttük). Cégek jönnek, mennek, munkahelyek tömegével szűnnek meg, mások meg létrejönnek, új, korábban sosem látott szakmák jelennek meg, míg mások örökre eltűnnek. Itt nincsenek már farmok, farmerek, kihalófélben vannak a piaci árusok, ha a kormány nem avatkozna be, akkor általában a kiskereskedők, miközben az 50-es években ez volt a helyiek fő megélhetési forrása. Mindenhez gyorsan, azonnal kell alkalmazkodni, ráadásul ehhez társul egy folyamatos sürgetés. Plakátok, poszterek, reklámok, kormányzati programok szólítanak fel a képzések, továbbképzések szükségességére, a digitalizáció, az automatizáció jelentette kihívásokra és habár ezekre rengeteg támogatás van a lépéskényszer, a cselekvéskényszer állandó. 

Nincs megnyugvás. A szingapúri mindig siet valahova. Siet reggel munkába, a munkában siet teljesíteni a határidőket, folyamatosan versenyben van és folyamatosan fel kell mutatnia valamit. A jövedelmek emelkedése a versenyképesség és nem valamiféle szociálpolitika függvénye. A munkavállalóknak (és a munkáltatóknak is) az az erős üzenet, hogy csak továbbfejlődéssel lehet a felszínen maradni illetve szintet lépni. Nem tudják megvédeni az embereket az automatizáció, a mesterséges intelligencia, a robottechnológia negatív hatásaitól, az egyetlen út az, hogy amit nem tudnak megakadályozni annak az élére kell állni. A bérek folyamatos emelésére kormányzati program van, aminek a lényege az, hogy minden munkakörben alkalmazkodni kell a innovációhoz. Nincsenek már cirokseprűs takarítók. Nagy bazi gépeket működtetve járják az utcákat, irodákat, parkokat, csatornákat, néha úgy néznek ki mintha egy sci-fiből léptek volna elő és ezeket a gépeket kezelni is kell tudni. Már ameddig még ember kell hozzájuk. A minap jöttem haza és elhúzott mellettem egy úttakarító robot. Másfél éve, amikor mentünk a lakásszerződést aláírni egy robot gurult oda hozzánk ügyfélszolgálatosként. Az éttermek zömében már nem jön ki a pincér, QR kóddal a telefonodról eléred a menüt, egy gombnyomással kifizeted és van ahol még emberek, van ahol robotok hozzák ki. 

Nincs megnyugvás, hogy készen vagy. Hogy felkészült vagy. Hogy rendben vagy. Hogy egyenesben vagy. Folyamatos és nagyon gyors a változás. 

- A család

Lehet ezzel viccelni, és számos stand upos kelléktárának része itt, az ún. Tiger Mom jelenség. Ez Kínából jön, de itt is nagyon erős. A Tiger Mom az az anya, aki az őrületbe hajtja a gyerekét a tanulás, a különórák, a viselkedés, az öltözködés, a pályaválasztás majd a párválasztás terén. Nem ismeretlen ez Európában sem, de nyugodtan szorozzuk fel 10-zel. Aládolgozik ennek a teljesítményen alapuló iskolarendszer (készít fel ugye a fentebb tárgyalt világra), ahol a gyerekek kicsi koruktól versenyeznek magukkal, az órával és egymással, mert egyetemre csak a legjobb 30% juthat be. 

Lehet, hogy a fizikai környezet már szupermodern, de a szellemiség és a szemlélet sok tekintetben még a XIX. században van. Ázsiába korlátozott mértékben és import termékként jutott el a felvilágosodás és az olyan nyugati ármányok mint az emberi jogok, gyerek jogok, munkavállalói jogok, szociális jogok. Simán lemegy a híradóban egy olyan utcai körkérdés, hogy rendben van-e az ha a szülők pofonvágják, elverik a gyerekeiket. És a válaszadók 50%-a szerint erre időnként szükség van. 

Külön "állatfaj" itt a nagynéni és a nagybácsi. A kínai (és általában az ázsiai) kultúrában az idősek tisztelete nagyon erős társadalmi követelmény. A kínai új év legfontosabb mozzanata a kiterjedt család legidősebb tagjánál való családi összejövetel, ahol szigorúan kor szerint felfelé mindenkinek kis piros borítékban pénzt kell adnia az idősebbeknek, cserébe kapnak narancsot (amolyan jókívánág jeleként). Családonként változó mennyire szigorú ez, nagyon sok helyen már inkább a gyerekek kapnak borítékot és ajándékot, de az idősek tisztelete igy is abszolút jelen van. 

És ezeknek a nagynéniknek, nagybácsiknak folyamatosan van véleménye is persze. Amit nem felejtenek el kifejteni, a tanulás, a munka, a párkapcsolat az élet kapcsán. Nyomasztó, toxikus tud lenni a család. Az indiaikat is nagyon fogják, főleg a lányokat. A maláj családokban, melyek általában népesebbek pedig a muszlim vallás teszi meg a dolgát.

És akkor ehhez adjuk hozzá a nagy népsűrűség miatt európai szemmel viszonylag kicsi lakásméreteket és ebbe a szűk térbe tegyünk bele egy mérgező családi légkört. Szinte kódolva van az aggresszió, ami egy elnyomó rendszerben hamar maga felé irányul. 

- A munkahely

Ugyanezt el lehet mondani pepitában a munkahelyi kultúráról is. Koreában a szó szoros értelmében szolgaként beszélnek a hagyományos nagy családi (klán alapú) konglomerátumok munkavállalóiról. Nem egy polgárjogi szerződés vagy egy üzleti megallapodás a munkavállalás alapja, hanem valami feudális függés, tulajdonjog. Szingapúrban ez azért nem ilyen erős, de itt is el lehet mondani, hogy a munkavállaló (európai szemmel nézve) végtelenül kiszolgáltatott. 

Nem rendelkezik a saját idejével, nagyon idegesítő és léleknyomorító szintű a mikromenedzsment, a folyamatos baszogatás, a lehetetlen határidők, annak a kultúrája, hogy a főnök előtt senki nem mehet haza, a megalázó kommunikáció (vannak helyek, ahol kiabálnak az alkalmazottakkal), a folyamatos túlmunka és a nyomás alatt tartás. 

Szingapúrban magasak a bérek, sok pénzt lehet keresni. De az árak is nagyon magasak, a világ egyik legdrágább városa. Itt kiesni a jövedelemforrásból olyan szintű fenyegetés, ami mindenkinek a nyakában liheg. Benyel ezért a munkavállaló mindent, hogy ne veszítse el az állását, vagy csak rejtve, titkon lázad, aminek az egyik eszköze megint az autoagresszió. Szingapúrban más országokkal összehasonlításban magasabb az aránya az ún. quiet quitting jelenségnek. Ez a lázadás egy rejtett formája. Hogy a munkavállaló éppen csak annyi feladatot végez el, ami a minimum. Nem érzi magáénak a problémákat, a célokat, nem közös erőfeszítésként tekint a cégre, hanem a túlélésre játszik. Ezt a fentebb leírt munkahelyi légkör ismeretében tökéletesen meg lehet érteni, de ez a lelkiállapot nem vezet máshova csak depresszióba. 

- Az iskola

Miközben Szingapúr rendre a világ legjobbjai között szerepel a PISA felmérésekben és más területeken is látszik, hogy kiemelkedő az ország oktatási rendszere ez azonban teljes mértékben abba a meritokratikus, teljesítményalapú, fegyelmezett világba illeszkedik, amit a munka és család kapcsán fentebb már leírtam. Nincs is mit ezen csodálkozni, az iskolának az a feladata, hogy az életre készítsen fel, az élet Ázsiában pedig ilyen. A sikerek arról szólnak, hogy erre az életre sikerre készít fel.

Aminek én nyomát se látom a szingapúri iskolában, az az örömelv. Egy centiméter tere sincs semminek, ami a szeretetről,barátságról, játékról, ugrálásról, felszabadultságról szólna. A jó hír, hogy ez manapság azért elég gyorsan változik és ha kis szerencsénk van a gyors változás és az alkalmazkodás ezen a területen is tud akkor gyors lenni, de még hosszú az út az alagút végéig. 

A tanárok folyamatosan kiabálnak a gyerekekkel, a fegyelmezés az alaphelyzet. Külön discipline master (a rendért felelős pedellus) van az iskolában, aki kirángatja a gyereket a sorból ha nem áll rendesen az egyenruhája. A gyerekek lázadnak, ahogy tudnak. Játszanak a szoknya hosszával, a hajviseletükkel, bemennek fél órával korábban, hogy beszélgethessenek, játszhassanak egy kicsit, mert az iskola egyetlen percet nem ad erre. Rövidek az iskolai napok, mert átnyomják őket az órákon, ebédszünet, aztán délután egykor lehet sorakozni és irány haza. 

A vizsgák kegyetlenek. Hatodikban eldől ki melyik középiskolába mehet. És akkor ehhez adjunk hozzá egy félőrült Tiger Mom anyát (apából is van bőven), akik még a metrón is tesztet töltettnek a gyerekkel mert különben nem lesz belőle orvos. 

- A politikai nyomás

Szingapúr hangulata olyan, mint a késői Kádár rendszer, csak azzal a különbséggel, hogy gazdaságilag és közigazgatásilag tökéletesen működik. De átjárja az egész közéletet egy enyhe lefojtott hangulat, ami nem ölt erőszakos formát, de valahogy mindenki tudja hol a helye. 

Miközben nagyszerű kezdeményezések vannak, minden reménytelenül felülről vezérelt (top-down). Itt egyesületeknek, civil szervezkedéseknek akkor van esélye életben maradni ha a kormányzattal jó viszonyt ápolnak vagy olyan ártalmatlan témákkal foglalkoznak mint a gombfoci. 

Ki van jelölve egészen pontosan annak a tere, hogy meddig lehet elmenni és hol lép az ember valaki, valaki fontos lábára. Ezért nincs szingapúrnak értékelhető kreatív ipara egyelőre. Itt egy szókimondó filmet nem lehet legyártani, mert nem lehet érinteni az etnikai, vallási kérdéseket, a demokrácia alapkérdéseit, nem lehet kifigurázni, viccet csinálni, szabadosnak nem lehet lenni, de túl vallásosnak se, vigyázni kell ne sértsük meg a nagyhatalmakat, a szomszédokat. Mi marad akkor? Szabadon lehet beszélni a kajáról. A szingapúriak kedvenc témája az utazás és a jólét (értsd: fogyasztás) mellett. 

Nagyon érdekes számomra ugyanakkor, hogy Szingapúrhoz képest Dél Korea egy még ennél is sokkal durvább rendszer, ahol a nyolcvanas években még katonai diktarúra volt mégis ma nagyon fejlett kreatív ipara van rengeteg olyan filmmel mondjuk, ami erős társadalomkritikát fogalmaz meg. Szóval nem tudom pontosan az okát, de Szingapúrban ennek még nyomát se találni. 

- A mentális jólét individuális és medikális megközelítése

Mindezek után talán nem meglepő, hogy a mentális, pszichológiai, pszichiátriai kérdések Szingapúrban csak és kizárólag individuális keretek között merülnek fel. 

Mi baj van veled? 

Ráadásul ez a mi baj van veled ez mégcsak nem is úgy merül fel, hogy mitől vagy boldogtalan, szomorú, elégedetlen, kétségbeesett, mitől félsz, mitől szorongsz, mi az ami frusztrál..

Hanem úgy, hogy milyen problémája lehet az agyadnak, esetleg milyen személyiségtípus vagy (szorongó alkat), akinek orvosi segítségre van szüksége. A kórház mentális problémákkal foglalkozó részlegét Neuropszichiátriai Osztálynak hívják. Ez már Magyarországon is kb. 50 éve meghaladott szemlélet volt. A pszichológus, pszichoterapuata szakemberek itt olyan luxuscikkek, mint a vezetői coachok, trénerek, szupervízorok, vagy az üzleti tanácsadok mint a Deloitte, McKinsey stb. Óránként $500-nál kezdődnek, prémium kategóriás öltönyös, kosztümös menedzserszolgáltatások.

Van a szingapúri pszichiátriai ellátórendszerben egy hatalmas szakadék. Van a kórházi, elmegyógyintézeti végletesen medikalizált világ. Itt gyógyszereket adnak és minimális bentfekvő kapacitásokkal működnek részlegek. Az embereket egy szatyor gyógyszerrel hazazavarják. És aztán csodálkoznak, hogy a skizofrén nő, halotti maszkban sétál a lakótelepen felrugdosva a betonon ebédelő maláj fiatalok piknikszerűen kitett kajáját. 

A másik végleten van egy csomó jóga, mindfullbnes, wellness, fitness kezdeményezés. Ezeknek hatalmas piaca van, civilek is csinálják, népszerű a taichi, a meditáció, szerintem ez a része a rendszernek nagyon szépen működik, van a társadalomnak egy egészséges öngyógyító mechanizmusa. 

De a kettő között nagyon hiányzik egy olyan rendszer, ami megtudná fogni a jógánál kicsit többet igénylő bajba jutottakat de még sokkal inkább a közösségben, társas kapcsolatokon és egyéni, családi támogatásokon keresztül mintsem kórházi ágyon vagy egy zsák gyógyszerrel útnak eresztve. 

És ami sajnos tabu. képtelen a szingapúri rendszer elfogadni azt, vagy akár csak tudomást venni arról, hogy a mentális problémák leginkább társadalmi, strukturális eredetűek és az egyének mentális tünetei egy társadalom leképeződései. Nincs a legapróbb jele sem annak, hogy mondjuk az oktatási rendszerhez, vagy a munkahelyi viszonyokhoz kellene nyúlni ha az öngyilkossági adatokon szeretnénk javítani, hanem annak kántálása megy, hogy a mentális szakembereknek, családoknak, politikusoknak és cégeknek kell összefogni, hogy segítsünk bajbajutott társainkon.   

A végére azért meg kell jegyezzem, hogy Szingapúr nagyon gyorsan változik. Ez volt a bejegyzés egyik pontja is. Az iskolákban tervezik eltörölni az egymáshoz mérő pontszámokat, a munkahelyeken egyre új szabályok jelennek meg a túlmunka vagy például a munkahelyi abúzus visszaszorítására. Szingapúr felismerte, hogy lazítania kell a fegyelmen és ezen a folyamatosan fegyelmező alapálláson, mert a jövő iparágai inkább kreatívak mintsem fegyelmezettek. A politikai elit már csak alig pár százalékkal nyeri a választásokat, akár egyik pillanatról a másikra korábban sosem látott változások jöhetnek. Ez éppen nem kedvez a (mentális) stabilitásnak, de az, hogy az egész társadalom folyamatos mozgásban van, mint esélyt is jelent egy jobb irányba való elmozdulásra.