A művészet III. - Intencionalitás, az alkotói szándék

 Kis hatásszünet után folytatom a művészetről szóló bejegyzés sorozatot. Az első bejegyzésben a művészet általános meghatározását jártam körül, klasszikus és modern gondolkodók illetve különböző kultúrák értelmezésében:

https://www.annyit.com/2023/05/a-muveszet-i.html

A második bekezdésben elkezdtem a művészet komplex jelenségét elemeire szedni és egyetlen dimenziót, az esztétikumot jártam körül:

https://www.annyit.com/2023/05/a-muveszet-ii-esztetikum.html

Most, a harmadik bekezdésben ugyanezt a vonalat követem, de ezalkalommal egy másik dimenziót szeretnék az előtérbe helyezni. Az intencionalitás, az akaratlagosság kérdését, az alkotói szándék kérdését.

Azt a kérdést tehát, hogy kell-e alkotói szándék, mennyire fontos az alkotói szándék egy műalkotás létrehozásában?

A klasszikus filozófusok, mint például Platón és Arisztotelész, bár nem használták a "szándék" vagy "intencionalitás" mai terminológiáját, számos értelemben foglalkoztak olyan kérdésekkel, amelyeket ma ezen fogalmakhoz köthetnénk.

Platón a művészetet gyakran kritizálta, mint az igazság másodlagos vagy hamis másolatát, és ebben az értelemben a művészi szándékot jelentéktelennek vagy akár félrevezetőnek tartotta. Az ő perspektívájából a művészek gyakran félreértik vagy félreértelmezik a valóságot, és ezek a félreértelmezések jelennek meg műveikben, függetlenül attól, hogy milyen szándékkal készültek.

Platón megközelítése szerint ugye mi emberek, beleértve a művészeket is, képtelenek vagyunk a tökéletes valóság érzékelésére, minden amit látunk, érzékelünk és értelemszerűen aztán minden, amit ezen érzékelés hatására létrehozunk csak tökéletlen lehet. Az ideák világa tökéletes, aminek megjelenítésére törekszik ugyan a művészet, de azt el soha nem érheti, mert az számunkra a maga tökéletes formájában mindig láthatatlan lesz. Közvetetten de azt mondja Platón, hogy minden műalkotás félreértelmezés, ennélfogva bármi is, vagy bármilyen jó is legyen a szándék az egész félre fog vinni bennünket. 

Arisztotelész szemlélete ezzel szemben sokkal közelebb állt az intencionalista nézetekhez, legalábbis azáltal, hogy hangsúlyozta a művészeti alkotások "mimesis" vagy utánzás jellegét, és az alkotói cselekvés jelentőségét. Arisztotelész szerint a művészetben az alkotói szándék - az a szándék, hogy valamit másoljunk vagy utánozzunk - alapvető fontosságú. A Poétika című munkájában a tragédiai dráma alkotói szándékát vizsgálja, hangsúlyozva a cselekmény, a karakterek és a témák gondos elgondolását és megtervezését.

A középkori gondolkodók a művészet egyik alapfunkciójának tekintették az Isteni szándék kifejezését, ilyenformán amikor minden alkotásra ennek függvényében tekintettek azonnal szándékot rendeltek hozzá, mégpedig egy a művésznél magasabb rendű szándékot, az Isteni akaratot. 

Szent Ágoston, például azt mondta, hogy Istenben a szépség örök és változatlan, és az isteni szépség a világban való megnyilvánulása alkotja a természetes és ember alkotta művészet tárgyát. Az emberi művészet tehát a teremtésben való részvételt és annak tükröződését jelenti.

Aquinoi Szent Tamás szerint a szépség és az érzéki örömök Istenhez vezetnek, és a művésznek dolga, hogy a valóságot olyan formában ábrázolja, ami az embert közelebb viszi Istenhez. Ez a nézet is hangsúlyozza az alkotói szándékot - az alkotásnak egy magasabb cél felé kell irányulnia.

Nem sok teret hagytak tehát az intencionalitás más formáinak vagy akár hiányának. 

Kant filozófiájában az alkotói szándék fontos, de nem döntő. Az Ítéleterő Kritikája című munkájában Kant azt mondja, hogy a szépség szubjektív, de ugyanakkor egyetemes, mivel a szépségértékeléshez valamennyi embernek ugyanazok a kognitív képességei állnak rendelkezésére. Az alkotónak nincs szándéka a szépségben, a szépség pusztán a szemlélőben ébred fel. Tehát a művészi alkotásnak valódi jelentése szubjektív, és az a szemlélőben, nem pedig az alkotóban keresendő.

Hegel filozófiája a művészetet a szellem kifejezésének tekinti. Az "Esztétika" című munkájában Hegel arra törekszik, hogy bemutassa a művészet filozófiai jelentőségét és azt, hogyan fejezi ki a művészet az emberi szellemet. Az alkotói szándék ebben a megközelítésben kulcsfontosságú, hiszen a művész a szellemet a művei révén jeleníti meg.

Az egzisztencialista filozófia képviselői közül Sartre volt az, aki kifejezetten foglalkozott a művészet és az alkotói szándék kérdésével. Az egzisztencializmus a személyes választás és a személyes felelősség filozófiája. Sartre szerint az alkotó azáltal, hogy döntéseket hoz és cselekszik, önmagát fejezi ki. A művészet tehát számára a személyes választás és a személyes felelősség kifejezésének tekinthető. Az alkotói szándék számára tehát kulcsfontosságú.

Husserl fenomenológiája a dolgok sajátosságaira, megjelenési módjaira koncentrál. Ez a megközelítés lehetővé teszi a művészet vizsgálatát anélkül, hogy előzetes feltételezéseket tennénk a művészet természetéről vagy céljairól. 

Ez szerintem egy nagyon fontos elmozdulás, mert a fenomenológia bizonyos értelemben önálló életre kelti a műalkotást, annak magában való sajátosságai és megjelenési formái vannak. A korábban idézett gondolkodók egyfajta médiumként tekintettek a művészekre, akik az ideák világát vagy az isteni akaratot közvetítve jelenítenek meg valamit, és ez a valami ennélfogva két rétegben is elválaszthatatlanul kapcsolódik. Egyrészt a művészhez, aki a műalkotást létrehozta, másrészt az ideákhoz, az emberi szellemhez vagy az isteni akarathoz, ami a művészen keresztűl megnyilvánult. Két ilyen erős befolyás után nemigen marad saját tere a műalkotásnak. 

Wittgenstein szerint a művészet nyelvi játék, amelyben a jelentés nem adott, hanem a játék résztvevőinek közös tevékenységéből adódik. Ez a megközelítés azt sugallja, hogy az alkotói szándék csak egy a sok lehetséges tényező közül, amelyek befolyásolják a művészi alkotás jelentését.

A modern filozófia is számos nézőpontot képvisel a művészet és az alkotói szándék kérdésében.

Arthur Danto a művészetről szóló gondolatait az utóművészeti korszak kontextusában fejlesztette ki. Danto szerint a műalkotásnak nem kell feltétlenül birtokolnia bizonyos észlelhető tulajdonságokat, hogy művészeti alkotásnak tekinthessük. Inkább arra összpontosít, hogy a műalkotások kontextusban értelmezhetők, és az alkotói szándék szerepet játszik ebben.

Noël Carroll hangsúlyozza, hogy a művészet értelmezésében szerepet játszik az alkotó szándéka, de ez nem az egyetlen tényező. Carroll azt javasolja, hogy az értelmezéshez figyelembe kell vennünk az alkotó szándékát, a mű tárgyát, a közönség reakcióját, és a művészeti műfajt vagy hagyományt, amelyben a mű létrejött.

Roland Barthes híres esszéjében, "A szerző halála" című művében azt hirdeti, hogy az értelmezésben a mű szövege a fontos, nem pedig az író szándéka. Az alkotó szándékának 'megölése' után a szöveg felszabadítja a befogadót, hogy saját értelmezést hozzon létre.

Michel Foucault "Mi a szerző?" című esszéjében újraértelmezte az alkotó szerepét a művészetben. Az alkotót az "alkotói funkció" részeként értelmezte, ami a műalkotás szövegének és a befogadó között áll. Ezzel szemben az alkotó szándékának túlzott hangsúlyozása a művészeti alkotás egészének értelmezését gátolhatja.

W.K. Wimsatt és Monroe Beardsley irodalomkritikusok az "Az alkotói szándék bűne (Intencional Fallacy)" című esszéjükben azt állítják, hogy az alkotói szándék figyelembe vétele hibás, mert a művet magát kell értelmezni, nem pedig az alkotó fejében lévő elképzeléseket.

Susan Sontag "Az értelmezés ellen" című esszéjében már odáig megy, hogy bírálta az értelmezői gyakorlatot, ami az alkotói szándékot figyelembe veszi, és helyette azt javasolta, hogy az értelmezésnek a mű "élményszerűségére" kell összpontosítania.

Pierre Bourdieu francia szociológus az alkotói szándékot a művészet társadalmi és kulturális kontextusának elemzésén belül értelmezte. Azt állította, hogy a műalkotásokat nem az alkotói szándék mentén, hanem a műalkotások létrejöttének szociokulturális kontextusában kell értelmezni.

Namost én itt ugranék egy logikai szintet és különbséget tennék aközött, hogy az alkotói szándék fontos-e, és aközött, hogy van-e bármilyen alkotói szándék. Mert ha csak nem fontos, az azt jelenti, hogy nem kell, vagy nem csak azt kell nézni, amikor megítélünk egy műalkotást. Tehát a szándék ott van, a művész tudatosan alkot, nyilvánvalóan van valami rejtett vagy nyílt szándéka. De ez nem, nem feltétlenül vagy nem kizárólagosan érdekel bennünket. Mint láthatjuk elég sok, főleg modern képviselője van ennek az iránynak. 

Ehhez képest én teljesen más helyzetnek tartom azt, amikor egy műalkotás véletlenszerűen jön létre. Tehát rácsepeg a festék a vászonra mondjuk a művész kezében tartott ecsetről. Semmilyen szándék nem volt itt, maga a műalkotás inkább egy baleset eredménye de később, az alkotás után születik egy felismerés, hogy ennek művészi értéke is van, vagy lehet. 

Ebben a kontextusban a kérdés az, hogy mennyire számít az alkotó eredeti szándéka, amikor a műalkotást értelmezzük vagy értékeljük. Ezen a ponton mint láthattuk, sok modern és posztmodern gondolkodó hajlamos a műalkotás szövegére, a befogadó tapasztalatára és a kulturális kontextusra helyezni a hangsúlyt az alkotói szándék helyett. Teljesen lényegtelen, hogy nem akart a művész semmit létrehozni, rácsepegett a festék az ecsetjéről a vászonra úgy, hogy a művész nem is látta, nem is tudott róla. Ezután fogja magát is kiteszi egy gallériában, ami valamilyen módon hatást gyakorol az azt néző befogadóra és a "mű" kulturális kontextusba helyezhető, akkor már megfelel a műalkotás kritériumának. 

Az action painting (akcióművészet), a szürrealizmus vagy az automatizmus technikája, amelyet művészek, mint például Jackson Pollock, Joan Miró vagy André Breton alkalmaztak, mind a véletlennek és a tudatalattinak tulajdonítanak nagy szerepet az alkotásban.

Képzeljünk el egy másik jelenetet, amikor egy pincér letesz egy aranyszínű evőeszközkészletet az asztalra és az ablakon beszűrődő reggeli napsütésben olyan gyönyörűen csillognak, hogy a szemlélőben ugyanazt a katartikus hatást váltja ki, mintha egy szép festményt vagy fotót nézne egy kiállításon.  

Az ilyen jellegű alkotásokat gyakran a "found art" vagy "ready-made" művészet kategóriájába sorolják. Ez az irányzat arra épül, hogy meglévő tárgyakat vagy eseményeket tekint műalkotásként, anélkül, hogy az alkotó szándéka közvetlenül jelen lenne.

Egyik ikonikus példa ilyen művészeti megközelítésre Marcel Duchamp "Bicycle Wheel" című munkája, amely egy egyszerű kerékpár volt, amit Duchamp kiválasztott, aláírt és kiállított műalkotásként. Az alkotói szándék hiánya itt maga a művészeti üzenet, amely a művészetet, a műalkotás fogalmát és a művészi érték kérdéseit kérdőjelezi meg.

Az, hogy egy véletlen esemény során a pincér egy aranyszínű evőeszközkészletet helyez el az asztalon, és a napfényben csillogva gyönyörű látványt teremt, egy olyan alkotás lehet, amelynek műalkotási jellege később, az eseményt észlelő és értelmező emberi személy által kerül felismerésre. Az ilyen alkotásokban az események spontán jellege, az elemek egymásra hatása és a befogadó élménye hozza létre a művészi hatást és értéket.

Itt jön be a kritikusok, kurátorok, művészettörténészek és esztéták szerepe. Ők mint valami kapuőrök ítéletet mondanak egy-egy ilyen jelenetről és tulajdonképpen szinte bármit műalkotásnak titulálhatnak ha azt egy - leginkább egymás számára - elfogadható kontextusba tudják helyezni. Ilyenformán a pincér reggeli terítése akkor lesz műalkotás, ha azt történetesen instrumentálja egy jelenlévő szakértőként felszentelt szereplő, például egy esztéta vagy kritikus és erről valamilyen formában megemlékezik, rögzíti azt. 

Ez az értékelési folyamat erősen kontextusfüggő, és sokszor az elismert szakértők döntenek arról, hogy egy adott alkotás műalkotásnak tekinthető-e vagy sem. Az alkotásokat általában kiállításokon, galériákban vagy művészeti eseményeken keresztül mutatják be, és a szakértők véleménye és értékelése nagyban befolyásolhatja, hogy az adott alkotás elfogadott műalkotásként kerüljön bemutatásra.

Ezért a művészet sokkal inkább szociális és kulturális konstrukció, amely a művészeti közösségek, az intézmények és a befogadók aktív részvételét igényli. Az alkotások műalkotássá válása gyakran egy társadalmi folyamat, amelyben a szakértők, kritikusok és kurátorok döntése és az értelmezési keretek központi szerepet játszanak.

Itt szólal meg bennem megint, mint az esztétika témájánál a bújkáló Marxista, aki egyszerűen nem hajlandó elfogadni azt, hogy  emberek, hatalmi pozícióból egy szűk keresztmetszetet képezve döntsenek arról, hogy mi műalkotás és mi nem, mert számomra nagyon erősen kilóg ebből egy hatalomtechnikai lóláb. Én nem tudom miért, de én a műelemzést azt egy olyan szélhámos tudásnak tartom, amire bárki képes, akinek van egy adott szókincse, olvasottsága és kreativitása. Még azt se mondanám, hogy nem érdekel, mert őszintén kíváncsi lehetek más emberek véleményére, meglátásaira, de azt nem fogadom el, hogy egyes vélemények kiemelkednek, hatalmi szóval bírnak, az számomra egy kreált pozíció. 

Ami számomra fontos ebből az egész bejegyzésből az az, hogy a művészet olyan szabad, hogy szándék sem kell feltétlenül hozzá. Nyilván attól függ melyik iskolát akarod követni, hogyan definiálod a magad számára a művészetet, de a választék mint a szívárvány színei ezért a választásod nem lesz egyetemes, hanem mint annyi más, szubjektív lesz.