Elbúcsúzik a 80-as évek

Szépen búcsúzott Indiana Jones ezzel az új filmmel. Kicsit féltem tőle, mert mindig nagy a kockázata annak, hogy csak hét bőrt akarnak lehúzni ugyanarról a történetről. A kilencvenes években engem kirázott a hideg a folymatos LGT búcsúkoncertektől pl. 

Azóta azonban eltelt 30 év és én is belenőttem a búcsú nadrágba. Nálam azt hiszem a Bridget Jones Naplója volt a fordulópont. A legutolsó részt, amikor láttam napokig nyomott hangulatban voltam. Hogy mennyire megöregedett minden szereplő benne. Aztán belenéztem a tükörbe és én is pontosan ugyanannyit öregedtem. Rene Zellweger mindössze három évvel idősebb nálam. 

Elment azzal a filmmel a Jóbarátok, az összes ilyen még internet és főleg közösségi média előtti párkapcsolatos vagy éppen anélküli városi történet, az Amerikai Pitétől a Bridget Jones-ig. Most esik le, hogy ezeknek ugyanaz a nevük...Indiana és Bridget Jones... 

Aztán azért is tartottam az Indiana Jones filmtől, mert megint látunk majd egy valószínűtlenül öreg embert, aki még mindig repülőkből ugrál ki és olyan pofonokat ad, mint 20 éves korában. Ez nagyjából be is következett, de én elnéztem Harrison Fordnak. Tom Cruise a TOP Gun hasonló nosztalgia (és remélem búcsú) filmjében sokkal rosszabbul mutatott. Ő még nagyon akart virítani, Harrison Ford már 40 évvel ezelőtt is kikacsintott az akciójelenetekből. Az Indiana Jones mindig is inkább viccet csinált a kalandból a 80-as éveknek azzal az ártatlan módjával ahogy Bud Spenceréktől, Indiana Jones-on keresztül belecsúsztunk a Jurassic Parkba. Ezekben az akció mindig keveredett a humorral.

De láttuk ugye visszatérni Rocky-t, Rambót kétszer is, ebből a második már tényleg búcsúnak tűnt, Mad Max-et, ami inkább ujjáélesztésnek hatott, de a jelek szerint nem folytatják vagy még nem. Schwarzenegger is csinált egy fáradt Terminátor filmet, de ő szerintem még nem akar búcsúzni, kimegy az ajtón és bemászik az ablakon. 

Engem ezekkel a búcsú filmekkel akkor lehet megnyerni, amikor tele van rejtett és nem is annyira rejtett visszautalásokkal, belső poénokkal, váratlan szereplőkkel. És az Indiana Jones abszolút hozta ezt, sokkal inkább mint ez előző próbálkozás (mert volt itt ugye már egyszer egy staféta átadás).

Ebben a visszautalós műfajban nekem a csúcs eddig a Karate Kid visszatérésének első évada volt. A többi felejthető, túltolták, vagy ha megengedő akarok lenni, továbbvitték. De az az alapötlet, hogy majd 40 év távlatából visszahozzák az eredeti szereplőket, akik eljátszák a saját karakterük felnőtt változatát az nagyon nagy teljesítmény volt. Főleg egy olyan ember számára - mint én - jelent ez sokat, akik éppen abban a korban voltak és vannak mint a szereplők. 

Nekem a 80-as években az Indiana Jones kicsit árnyékos volt mert a Csillagok Háborúja mindent beborított és Harrison Fordnak foglalt helye volt már nálam Han Soloként, oda én sose tudtam igazán bepréselni a kalandor történelemtanár szerepét. Érdekes módon egyébként gyerekfejjel én a Csillagok Háborúját halálosan komolyan vettem, pedig abban filmben sincs egy csepp vér se és éppen Han Solo karaktere ugyanazt a viccesen kalandos cowboy-t hozza, mint az Indiana filmek.  

Legkésőbb a 90-es évek közepére nálam ezek a karakterek nagyjából ki is futottak egyébként. Nagyon kell az agyamat erőltetnem, hogy akár egyetlen későbbi akcióhőst név szerint meg tudjak említeni. Van a londoni cockney akcentussal a fejemben élő kopasz verekedő csávó, és direkt nem keresek rá a nevére, nem ugrik be. Jackie Chan még az előző generációhoz tartozik nálam, ő Bruce Lee és Chuck Norris folytatása. Vannak jóval fiatalabbak is, a Mad Max remake főszereplője elég jó, de az ő nevét se tudtam megjegyezni, a többit meg egymással is keverem. 

Volt a 80-as éveknek egy lefelé menő íve, ami tegyük hozzá nagyjából kivégezte a szuperhős alakját, az már csak a Marvel birodalomban tudott visszatérni, de már csak szuperképességekkel lehetett eladni a történetet. Mert azért a Rocky és a Rambó első részei szerintem fantasztikus nagyon karakteres alkotások voltak, még a 70-es évek társadalomkritikájának farvizén evezve. A Terminátor a mai napig hivatkozási pont (SkyNet) a technológiai fejlődés veszélyei kapcsán, a Star Wars galaktikus szintre emelte a vizuális történetmesélést. De az erős indítás után ezek előbb vagy utóbb elindultak a lejtőn. A Rambó és Rocky filmek egyenesen orral álltak földbe, saját karikaturájává változtatva az eredeti sztorit, a Csillagok Háborúja nálam azt hiszem valahol Doku gróf és az 50 centis Yoda mester kardpárbajánál veszítette el a hihető varázsát (ami egy sokkal lassabb agónia volt). 

Érthető persze, a 90-es években már nem kellett megmenteni a világot. A nácik már nagyon messze voltak az oroszok meg összeomlottak, a SkyNet meg még sokáig nem volt elérhető közelségben (az most érik be lassan). Maradt hát a vicc, Guy Ritchie és Jackie Chan, hogy aztán az évtized második felére a Függetlenség Napja, az összecsukható robotok és nem kellett sokat várni a képregényből vászonra mászó Marvel szuperhősőkre sem, hogy űrbéli, fantázia vagy éppen egymás ellen alakítsanak valamit. Én nem bírok végignézni egy Marvel filmet, pontosan azért, mert a 80-as években világmegmentésből túladagolást kaptam. 

Indiana Jones egy kedves, rokonszenves, vicces, emberi, kifejezetten humánus karakter volt még abból az időből, amikor a világ szerette Amerikát és elhitte nekik, hogy - a nácikkal ellentétben - ők raktárba tennék pihenni a frigyládát, ha rátalálnának. Ez a búcsúfilm, sok híres vendégszínésszel jó érzékkel fogt a meg ezt a hangulatot. Nem véletlen talán, hogy a film egyetlen jelenete sem játszódik napjainkban. Nem lehetne szerintem a mai világba beleültetni ezt a régivágású kalandor professzort, úgy búcsúzik el tőlünk, hogy ügyesen megtartották őt a neki való kor(ok)ban.