Minden nap Bányásznap

 Hosszú évekkel ezelőtt volt egy éjjeli álmom, ami azóta is kísért hangulatában. Este van, megyek haza munkából, ülök a villamoson zenét hallgatva és kifelé bámulok az ablakon. Fáradt vagyok, alig várom, hogy én is hazaérjek az egyik ilyen lakásba, ami az épületek ablakából melegen, sárgán világít. 

Minden neonszínű, kék, vörös vagy borostyánsárga. A város színei. Valahogy olyan jó, meleg és biztonságos érzés kísérte ezt az álmot. Ha fáradt is, de elégedett voltam és jól éreztem magam. A furcsa az volt, hogy ez a város Ázsiában volt. 

Nem én vagyok ezen a képen, de az álom hangulata nagyon hasonló volt. 

Évekkel később is elgondolkodtatott ez az álom és azon morfondíroztam vajon melyik ázsiai városban van villamos. Hong Kongban van, Tokyo-ban is van, Shanghaiban is van, és sok más kínai városban. 

Történetesen Szingapúrban nincsen. Most pedig, évtizedekkel az álom után Szingapúrban élek és jelenleg olyan helyi munkám van, ami rendszeres utazással jár a városban, be kell járnom az irodába. 

Olyan 45 perc busszal és metróval, ami oda-vissza másfél óra. Ez már elég hosszú idő ahhoz, hogy zenéről gondoskodjak magamnak. Van ilyen, a képen látható fejhallgatóm, sőt olyan is van (valamelyik szekrény mélyén), amelyik vezeték nélküli, de most már megengedhettem magamnak, hogy vegyek egy Airpodsot. 

Sokáig nagy ellenállás volt bennem. Több okból is:

- Habár iPhone használó vagyok nagyon rég óta, azért nem veszek meg minden szart és magam is túlárazottnak tartom a termékeiket. 

- Nekem ezek a fülbe dugható kütyük eddig soha nem jöttek be, mert a füleim valószínűleg nem ergonomiailag tervezettek és örökké kiestek. Pár éve használtam ilyeneket, főleg repülőkön utazva vagy próbáltam futás közben is, és mindig, mindegyik kiesett. 

- Az Airpods előre álló dizájnja engem kísértetiesen emlékeztetett a 90-es évek hasonló megoldásaira, amikor minden majom ha kellett ha nem ilyen fülbe dugható, előre meredő készülékkel sétált a Nagykörűton a barátnőjével, jelezve (a világnak és a barátnőjének egyszerre), hogy annyira kurva fontos ember, bármikor felhívhatják még kirakatnézegetés közben is. 

- Nem hittem el, hogy minőségi szinten lehet zenét hallgatni ilyen fülbedugós szarokkal. Habár nem vagyok egy hi-fi szakértő, aki vízszintezővel lövi be az erősítőtornyot a lakásban, de a nagy fejre rakható fejhallgatókból inkább ki szoktam nézni a háttérzajok szűrésének képességét és a minőségi sztereó zenehallgatást. 

Szingapúrban azonban olyan rohadt hőség van, hogy nincs kedvem még egy fej és fülmelegítővel ráerősíteni a kazánházra. 

Ezért fogtam magam és besétáltam egy Apple Store-ba. 

"Melyik a legújabb? A második generációs mondja. Kipróbálhatom, mert nekem mindig kiesik a fülemből? Nem. 

Mindegy adja, de bontsa ki legyenszíves és kapcsolja össze a telefonommal mert nincs kedvem vele szarozni."

Elég régen elmúltak felettem azok az idők, amikor ünnep volt egy új technikai eszköz és komótosan betelepedtem egy új mobiltelefont kibontani, beállítgatni és megtanulni. Laptoppal ugyanez a helyzet. Vettem azt is a minap, az új munkához és a 11 éves lányom állította be nekem mert én még az egeret is lusta voltam összekapcsolni a géppel Bluetooth-on keresztül. 

Kibontja a faszi az Airpods-ot kattint vagy kettőt a telefonomon úgy, hogy a kezemben tartom elé és mondja mehet. Még azt is ő nézte meg nekem melyik a bal, melyik a jobb. Bedugtam a fülembe.

- Ah...mi a fasz? Mit tátog ez a faszi? 

Egyszerűen megszünt létezni a külvilág. Próbálta összekötni nekem az Apple Music-kal (beszélt is, de én már nem hallottam), de nekem olyan nincsen ezért átvettem az irányítást innen és kinyitottam a Spotify-t. Ambient urban chill music volt a címlapon. A feleségemmel közös fiókot használunk, néha össze is akadunk ha akkor akar zenét hallgatni, amikor én. 

Most ez a zene jónak tűnt megnyomtam hát a playlist gombot.

És az álmomban találtam magam. Az Apple Store egy bevásárlóközpontban volt ahonnan anélkül sétálhattam vissza a metróhoz, hogy a felszínre (külvilágra) kellett volna menjek. Az égvilágon semmit nem hallottam a körülöttem lévő zajokból, szólt ez a chill elektronikus zene és én úgy éreztem nem is járok hanem shufflingolok a neonfények és emberek között. 

A zene nagyon alá tud festeni egy várost. És ha van város, amit alá lehet festeni zenével, akkor az Szingapúr. Egészen pontosan azt éltem meg, amit az álmomban láttam. Délután hat körül járt, már ment le a nap, de a metroban csak a mű fények éltek. 

Be kell valljam, néha agyonnyom engem ez a város. Turistaként szájtátiként tekergettem a nyakam, mert olyan óriásiak ezek az égig érő üveg épületek és minden egyszerre nagyon modern de nagyon zöld is. Itt lakva ez a mérték, a lépték, a tempó, az a rengeteg pénz, a hihetetlen mérnöki teljesítmények és az ahogyan azt a majd hatmilliós várost takk-ra működtetik ez tud nagyon szorongató is lenni. 

Elvégre én mégiscsak egy tatabányai fiú vagyok. Nekem már Budapest is sok volt. Mentünk fel egy tatai ismerősömmel 1988-ban, vagy 89-ben Miles David koncertre a Budapest Sportcsarnokba. Az a mentünk az azt jelenti, hogy a haverom vitt, mert én nagyjából az vasútállomásig voltam jó. Felmentünk először a délinél egy unokatestvéréhez, egy korunkbeli gyönyörű pesti lány, és én megszólalni nem mertem mert olyan magas beltere volt a lakásuknak. Villamossal is mentünk, én nem tudtam, hogy azon nem kell jelezni. 

Ahogy szólt ez a zene a fülembe, kikapcsolva minden körülöttem lévő zajt, hirtelen az álmomban éreztem magam és minden inkább ismerős lett, biztonságos. Nem hallottam, hogy azt mondja a metro hangosbemondója, hogy Tahjong Pagar, meg Outram Park....mi a francok ezek? 

Csak magam voltam, a zenével, ezekkel a neon nagyvárosi fényekkel és hozzám hasonlóan hazafelé menő emberekkel. Egy háromszáz dolláros kütyüvel a fülemben, ami lógott kifelé mint azoknak a hülyegyerekeknek a 90-es években. Csakhogy itt minden második embernek az van. Meg Apple Watch. Azt valami miatt különösen a nők szeretik itt hordani. Egy metrokocsiban ha nincs 30-50 akkor egy se. 

Egy porcelánfehér bőrű 30-as kínai nő áll előttem. Neki is Airpods van a fülében, Apple Watch a kezén. Finom ázsiai szabású ruhája van. Sejtem is honnan van, a City Hall plazaban láttam egy előkelő boltot Shanghai a neve talán és vakítóan színes klasszikus szabású, gyönyörű hosszú ruhákat árulnak nagyon finom anyagból. 30-as évekbeli kínai filmeken lehet ilyen ruhákat látni, amihez már magassarkű cipőt húznak, már rövid a hajuk a hozzá, de még hagyományos kínai szabású, színes, virágmintás az a ruha. Nagyon elegáns és nagyon drága. A nő kezében egy szép dobozka volt. Papírdoboz, valamilyen Donout felirattal és míves corporate logóval rajta. Amikor átszállok egy másik metróvonalra akkor néha pár utcányit sétálnom kell. Nem bízzák a véletlenre. Üzletek sora csábít. Kávé, vigyed a kezedben 12 fajta tejjel, tejszínnel, habbal amivel akarod kérheted. Bubble tea, hagyományos tea gyönyörú élénksárga meg narancssárga és vörös fémdobozkákban. Csokoládé. A legkegyetlenebb. Kint folyik a belga csoki, de van egy különösen ellenállhatatlan bolt, ahol tört csokoládét lehet venni dekára, de ugyanott szárított gyümölcsök, rízs, fűszer, lekvár, amit csak akarsz kis papírzacskóba kimérheted magadnak vagy vehetsz hozzá csinos befőttesüveget. 

Ez a folyamatos ünnep. Minden nap meglepheteted magad valamivel. 

Tatabányán egy évben egyszer volt ilyen ünnep. Bányásznapkor. Szeptemberben valamikor, amikor már nincs az a hőség, de még jó idő van. Feldíszítették a Május 1. Parkot színes égőkkel. Anyám összes munkatársa már reggel a családdal nekiindult a vásárba és minden nő kapott szőrmesapkát, vagy akár bundát is. Volt sergő (körhinta), céllövölde, sült kolbászos, későbbi években a Népházban már számítógépeken játékokkal is lehetett játszani. Hömpölygő tömeg, törökméz. 

Szingapúrban úgy érzem magam, mintha minden nap Bányásznap lenne.