A híd

Nagyon vártam már ezt a reality showt. Én ugyanis nem tartom haszontalan dolognak a reality showkat, pusztán eddig nagyon rosszul lett használva ez az ígéretes műfaj. Mint majdnem mindenben itt is először az ember alantas ösztöneit mozgatták meg, lévén a műsorkészítők az egész világon tudták az aranyszabályt, miszerint egy nyilvános kivégzésre többen mennének el, mint egy könyvbemutatóra. 

Hosszú éveket kellett várni arra, hogy a műfaj kitermeljen magából egy értelmes produktumot is, amiben emberek nem megalázzák, nevetségessé teszik magukat, vagy amiben nem eleve gyakorló pszichopatákat gyűjtenek össze, hanem nagyon érdekes és fontos kérdésekre kaphatunk választ....akár magunkkal kapcsolatban is. Írtam valami hasonlóról korábban ebben a bejegyzésben.

Kicsit igazságtalan vagyok persze, mert én a legelső valóságshowkban is találtam ilyen elemet. Akár a Való Világnak, vagy az MTV teljesen trash műsorainak is voltak értelmezhető pillanatai, általában az első epizódokban. De én világosan emlékszem például a Survivor első magyar változatára, ami kifejezetten érdekesre sikerült pusztán amiatt, mert a két párhuzamosan futó táborban teljesen eltérő vezetési módokat alkalmaztak a kiválasztott vezetők és aztán a két csapat összevonásra került. 

Most valahogy attól csillant fel a szemem, hogy ilyen és ehhez hasonló helyzetekkel lesz majd tele az a valóságshow, aminek központi eleme egy értelmes feladat....egy hidat kell felépíteni. 

Az első három elérhető epizódot tulajdonképpen egyhuzamban lenyomtam. Ez a bejegyzés ezek alapján készült, tehát még nem végleges véleményt írok, hanem olyan menetközbeni, előzetes félét. Megpróbálom nem elspoilerezni, de a biztonság kedvéért innen azok ne olvassák, akik minden részletet illetően maguk szeretnének meglepődni. 

Kezdjem azzal, hogy a helyszín tökéletes és nagyon szépen van filmezve. Egy erdei tó Erdélyben, elég nagy ahhoz, hogy vadonnak lehessen nevezni. Simán hozza a hasonló alaszkai vagy dél-amerikai produkciók civilizációtól távoli világát. Külön tetszik a tó közepén viloggó vörös fény, ami a híd által előrendó célt szimbolizálja, de ad az egész vadregényes tájnak egy sci-fi jelleget is. A faház, amiben laknak gyönyörű, azonban nem lett nekünk teljesen bemutatva és ez már a problémák része. 

Szóval az én elvárásom valami olyasmi volt, hogy itt egy igazi problémamegoldást fogunk nyomon követni. Egy olyan helyzetet, amiben 14 valamilyen szempont szerint kiválasztott, egymás számára idegen ember hirtelen ott találja magát, hogy közösen meg kell oldaniuk egy helyzetet. 

Ez az, amire hosszú évek óta vártam. Elsősorban azért, mert van Magyarországgal kapcsolatban egy alaphipotézisem:

- Nálunk nagyon hiányzik az oktatásból a projekt szemlélet, a projektmunka oktatása, az ehhez szükséges vezetési és szervezési ismeretek és azok összes járulékos kellékei (módszerek, eszközök, megoldások). 

Ez a hipotézis nem légbőlkapott annyiban, hogy a saját nagyon kontrasztos élményem az, hogy otthon nemhogy nincs jelen a problémamegoldás kultúrájában a tudatos tervezés és vezetés, hanem az egyenesen általában lenézett, nevetség, jobb esetben kritika tárgya. Blabla, nagyképű száraz menedzserduma, erőltetett módszerek, kimért, elméletieskedő pózolás. Ilyen megjegyzéseket hallottam nagyon sokszor amikor otthon dolgoztam vagy amikor otthoni kollégákkal nemzetközi programokban vettünk részt. Vég nélkül tudnám sorolni azokat a jeleneteket, amikor fikázva, kelletlenül, de minimum erős ellenállással álltak hozzá teamtagok, sőt vezetők módszeres projektirányítási eszközök használatának. 

Ehhez képest mindig volt azonban az a jelenség, amit én magamban rendszerint úgy foglalok össze a mai napig, hogy A VISZONY. Ennek kifejtésére később visszatérek. 

Szóval, amikor elkezdtem nézni A Híd első epizódjait, az érdekelt kizárólag, hogy fog egy tucatnyi egymás számára jobbára idegen ember nekivágni a probléma megoldásának. Ott vannak egy helyszínen, van egy világos feladat, annak megoldására ott vannak előttük különböző eszközök, meg kell szervezni magukat, hogy ezt a feladatot megoldják.

Ahogy az első három epizódot megnéztem egy U alakú görbét írtak le bennem a benyomásaim. Először nagyon lelkes voltam, tele voltam várakozással, de a második rész végére csupa csalódás volt az egész. Kiválasztottak egy vezetőt, akit csak vezetni nem láttunk és nem tudtam eldönteni, hogy ennyire semmi nem jön ki ebből a lányból vagy egyszerűen nem mutatják, nem azt mutatják, ahogy ő megszervezi a munkát, döntéseket hoz, irányít, összefog, motivál akármi. Amikor bedobták a nagy drámát a színészekkel, akkor majdnem elveszített engem a sorozat, mert az az érzésem volt, hogy a show készítői nem bíztak abban, hogy a hídépítés önmagában elég érdekes lesz, ezért kreáltak egy műdrámát, amivel kb.az összes további megnyilvánulás spontaneitását és hitelességét ásták alá. Innentől már mindent mesterkéltnek, megvágottnak, előre lebeszéltnek láttam. 

A harmadik epizódnál azonban visszatért a bizalmam, mert habár továbbra sem kaptam meg amit nagyon vártam a showtól, apró elemekből elkezdhettem azért összerakni a szálakat és ez átlendítette az érdeklődésemet. 

Szóval miközben már a sajtó is abba kapott bele, hogy a nemi előítéletek mennyire megjelentek azonnal, nekem csak egyetlen bajom volt ezzel, hogy végül aztán kurvára nem derült ki kik is dolgoztak, dolgoznak a konyhában. Én kíváncsi lettem volna arra mi az ellátmány, engem le lehetett volna kötni egészen nyugodtan azzal, hogy milyen szakértelem, készség, logisztika kell ahhoz, hogy 12-14 embert élelmezzenek 2 héten keresztül. 

Aztán látom a vágóképeken, hogy a lányok is rengetegszer vágnak fát, vagy cipekednek, de az első jelenetek után egyszerűen elveszítjük a konyhát és foglalmunk sincs ki dolgozik ott. Olyan vágóképre nem emlékszem, hogy a pasik főztek volna. És olyan jelenetre sem, amiben tanúi lehettünk volna valamiféle döntésnek, megbeszélésnek, számítgatásnak érvelésnek. Egy elméleti fizikusból kinéztem volna, hogy kilojoul-ra bontva kiszámolja mennyi energia kell a főzéshez, mosogatáshoz és mennyi egy farönk kettéfűrészeléséséhez és ki lehetett volna matekozni, kinek a részvételével mennyi idő alatt hasítódnak részekre azok a rönkök. Mert az a szép a problémamegoldásban, hogy nem ideológiákat kell megvitatni, hanem hídelemeknek kell időre készen lenniük. 

Vannak remek módszerek, táblázatok, számolási módok, csapatépítési és csapatírányítási technikák. Én megnéztem volna egy Gantt chart-ot. Semmi ilyet nem láttunk. Vagy nem ért ehhez senki (lásd a hipotézisem) vagy a műsor készítői nem tartották fontosnak, hogy ezt mutassák nekünk. Élek a gyanúperrel, hogy a második erősebb, mert számtalan olyan félmondat volt a filmben, amikor megbeszélt munkamódszerekre, munkabeosztásra, előzetes döntésekre hivatkoztak de ezekből egyetlen egy sem került adásba. Sajnálom...

Ezzel együtt, számomra nagyon erősen átjött A VISZONY. Miközben 30 millió forintot egyetlen ember vihet el, ezek sírnak, amikor valaki úgy dönt kiszáll, elmegy. Sírnak mert mennyire megszerették. Azt, aki a pénzükre pályázik és amikor úgy dönt kiszáll megnő a statisztikai esélye, hogy ők viszik el a pénzt. 

A filmkészítők azonnal a konfliktusokra mennek rá, ami érthető, de ezek a konfliktusok nem a munkaszervezésből adódnak, hanem személyiségek, egók akadnak össze és máris ismerős pályán találjuk magunkat. Az ugyanis, hogy a harmadik epizódra világossá válik, hogy a híd mint feladat, tulajdonképpen egy mellékvonal, az két következtetésre juttat engem:

1. A filmkészítők nem hittek a módszerben, ezért a legrövidebb idő alatt visszatekerték az egészet Való Világos szarkavaró, kiszavazó show-ra, amihez a híd csak háttérdíszlet.

2. Olyan szinten a személyes viszonyok és az érzelmi kapcsolatok uralják a problémamegoldást, hogy teljes mértékben életre kel a fenti hipotézisem. A mi kulturánkban valamilyen viszonyban vagyunk először (ez lehet jó, egymás vállán sírunk, micsoda csapat), és lehet mérgező (szarkeverő, alátevős játszmák), de a számegyenest nem hagyja el a gondolkodás, viszonyban, kapcsolatban és az ezekhez kapcsolódó érzelmekben utazunk. 

Bennem ez a felismerés akkor született meg, amikor Észtországba költöztem és észrevettem, hogy ott ehhez képest homlokegyenesen ellentétes (a homlokegyenes lehet ellentétes?) a kultúra. Észtországban a magánélet és a munkahely, a munka összekapcsolódása tabu. És alapvetően az érzelmek kimutatása is, hacsak nem vesszük a passzív-aggresszív megnyilvánulásokat érzelemkifejezésnek (én annak veszem, mert így tudom lefordítani az otthonrol ismert kultúrára). A kolléganőm, akivel 10 éve dolgozom úgy jelenti be, hogy elvált a férjétől és elköltözik a három gyerekkel, hogy "megváltozott a munkahelyi emailcímem". Visszavette a lánykori nevét. Szó sincs konyhában kipletykálásról, vállon sírásról, együtt kocsmázásról, meeting előtt cigizésről (amitől 45 percet csúszik a meeting, mert a főnök is cigizik). 

A Híd agyon van vágva, nem lehet a dolgok természetes menetét követni abból, ami adásba kerül, de legtöbbször azt halljuk, hogy ki kit szeretett meg nagyon vagy ki kinek van a bögyében. Ennek fényében, a frakciózás aktuális állása mentén alakul a munka is, és épül, vagy omlik össze a híd. 

Az egyetlen projektre emlékeztető momentum az a pár másodperc volt, amikor rajzokat láttunk a tervezőtől, de csak elsuhanva mutatták a képernyő előtt. Üdítő volt, hogy ismerték a prototípus szó jelentését, és ehhez képest megdöbbentő, hogy milyen későn veszik észre, hogy nem elég a fa. Ha a konyhában is ilyen alapossággal mérték fel a készletet, akkor lesz itt még kéreghántás. 

De ezt én csak fantáziálom itten. Ugyanis a filmkészítők semmilyen módon nem akarták ezeket a dimenzióban (eddig) megmutatni nekünk, pedig a cím, a téma ezt ígérte. Így is kíváncsi vagyok a folytatásra, de attól tartok, hogy majd mindig a háttérbe lesve fogom tudni elkapni az engem érdeklő pillanatokat, mert az előtérben valami műmájer dráma megy majd.