Black mirror

 Szürreális élményben volt ma részem. El kellett mennem az észt nagykövetségre itt Szingapúrban, mert lejárt az észt személyi igazolványom és a hosszabbításhoz ujjlenyomatot kellett adnom. Az észt igazolvány az ottani digitális közigazgatás központi eleme. 

A követség a belváros kellős közepén van, a banki negyedben, az egyik felhőkarcoló 21. emeletén. 

Voltam ott már korábban most még se találtam meg elsőre a helyet. Keveregtem az épületek körül, és közben csorgott rólam a víz, mert kijőve a metróból a tűző napon kellett megtalálnom a bejáratot. 

Elegáns óraüzletek az alagsorban. Patinás svájci márkák, nem egy bevásárlóközpontba bedobálva hanem külön üzlethelyiségük van, állványon tartott kivilágított órákkal. Az a kategória, ahol már nem teszik ki az árcédulát. Bent kosztümös nők szinte mozdulatlanul állnak. Nincs sok mozgás.

Megyek tovább a folyosón, ami 90 fokos kanyart venne, ha nem kerekítené le szépen az óraüzlet. Egy hatalmas recepciós asztal, mögötte szinte észre se veszem a kínai recepciós nőt. Látom a falon az emeletek beosztását, a szemem hamar rátalál az észt követségre. Kérdezem a nőtöl, hogy találok oda.

Elkéri az igazolványom. Az észt vagy a szingapúri igazolvány kell? Mindegy azt mondja. Az észt kerül előbb a kezembe, már kikészítettem tudtam, hogy itt ez kelleni fog. Majdnem tökéletesen ugyanúgy néz ki, mint a szingapúri, de ezen van egy elektronikus chip. 

Némi gépelgetés után a nő visszaadja az igazolványom és kapok egy másik kártyát is. Ezzel felmegy a 21-re és amikor végzett bedobja ezt a kártyát majd a beléptető kapunál lévő tárolóba. 

Bólintok, innen tudom, hogy ezek szerint a lifttel kell majd felmenni és az a kapuk mögött van. Hálistennek elsőre rátalálok arra hova kell a kártyát érinteni és onnantól kinyílik a kis kapu megyek a lift felé. 

Nincs is gomb, amit megnyomhatnék. Magától kinyilík az egyik ajtó, van vagy hat vagy nyolc, nem is emlékszem és bent már látom a kijelzőn, hogy 21. De hisz én nem is nyomtam meg semmilyen gombot. Vagy a nő csinálta vagy a kártya. 

Belépek a liftbe. Egyetlen gomb sincs benne az emeletek számával. Ajtó kinyit, ajtó becsuk gomb van. Meg vagyok zavarodva, hogy nincsenek gombok, nem engedem az ajtót még becsukódni. Csak másodjára, mikor jól körülnéztem nyugodok meg, hogy ok ez most fel fog vinni magától a 21-re, tudja, hogy hova megyek. 

Kilépek a 21-en. Kis folyosó, rögtön ajtókba torkollik mindkét irányba. Balra az egyik az észt követség, a másik a konzulátus. Tudom, hogy ez utóbbi lesz az, általában a konzulátus intézi az ilyen hétköznapi papírügyeket. Benyitok. Az ajtó zárva. Mindegyik ajtó zárva. Megérintem a kártyával az olvasót. Semmi. Beletelik megint pár másodpercbe míg észreveszem, hogy az a széles sáv az egy gomb, amivel csengetni tudok. Megnyomom.

Yes, please? Mondom időpontom van kettőre, ujjlenyomatot venni. Hajszál pontosan két óra van. Női hang. Mondja: nyitom, majd üljön le. Gyakorlatilag egy fülkébe lépek be, amit egy detektívtükör választ el a mögötte lévi kis irodától, aminek ablaka is van, azon keresztül látszik a szemben lévő felhőkarcoló üvegfala. Két szék van a detektívtükör előtt, ami azért átlátszik. A kis asztalon pedig két három érzékelő nyúlik ki. Az egyiket azonnal felismerem, az a tipikus észt kártyaolvasó. Oda kell bedugni az igazolványt. Nekem is van otthon, pár már mobiltelefonnal gyorsabban be lehet jelentkezni. A másik érzékelő ujjlenyomatra lesz szerintem, a reptereken szoktam ilyeneket látni. 

Elég sokáig nem jön senki. Kikészítem komótosan az észt igazolványom és ülök ott csendesen. Működik a légkondi, egy teremtett lélek sincs sehol. Be vagyok zárva ebbe a pici fülkébe és kint a liften nincsenek gombok se. Azon gondolkodom mennyi idő alatt érek le a 21-ről lépcsőn. 

Végre valami mozgás. Egy fiatal szőke nő lép a detektívtükör mögötti szobába. A tükörre alul rá van írva, hogy golyóálló és, hogy szingapúri termék. A nő rám se néz amíg lassan a kis szoba közepére nem ér és be nem kapcsolja a gépet. Nem is tudom eldönteni hirtelen ő lát-e engem. Én mindenesetre látom őt, meg is ismerem. Amikor egy rendezvényen voltam itt (a másodikon), akkor ő állt a pultnál és kérdezte a nevem, hogy ellenőrizze a meghívottak listáján vagyok-e. Rajta voltam. Ezek szerint a fő munkája inkább ez. Végre megszólít. Láthatja már a nevem, vagy a fizimiskám alapján de bizonytalanul megkérdi: ugye nem észt? Mondom magyar vagyok, de észt állandó tartózkodási engedélyem van, ott dolgozom. Lejárt az igazolványom meg kell hosszabbítanom. Mivel nem vagyok észt angolul folytatja de a rájuk jellemző módon nem csacsogja szét a jelenetet. Az igazolványt kéri, hogy tegyem bele a tálcába. Áthúzza a maga oldalára és onnantól kezdve csak a géppel foglalkozik, begépeli az adataimat. Tegye a jobb mutatóujját az érzékelőre. Már majdnem megkérdem melyikre, de ekkor felvillan a kisebb. Oda teszem. Most a balt. Azt is. 

Köszönöm végeztünk. Jön vissza a tálcán az igazolványom és másodpercek alatt az ajtón kívül találom magam. Ez igazán észtre sikeredett. Megyek a lifthez. Fejben már a metromegálló melletti élelmiszerboltban járok, láttam, hogy egy nagyobb fajta, és akkor ott lesz nyugati kaja. Kenyeret akarok. Megint nem tudom mit kéne itt megnyomni, ezért hozzáérintem a kapott kártyát az érzékelőhoz. Nincs jogosultság. 

Átfut az agyamon, hogy mégiscsak séta lesz itten. Nézek balra, a konzulátus ajtaja már bezárult, az égvilágon senki nincs körülöttem. Várok egy másodpercet. Megérte, mert kinyílik a lift ajtó. Bent a képernyőn már rajta van lobby. Tudja hova megyünk. Levisz, érdekes módon a számok második emeletett mutatnak amikor kinyílik az ajtó. Azt hittem valaki esetleg beszáll. De nem. Ez a lobby. Kilépek, egy árva lélek sehol. A beléptetőkapukhoz képek. Látok a szélén egy rést. Mondom nincs mit veszítenem, ezek a kapuk elég alacsonyak, ha elvesztem a kártyát átugrom rajta. Bedobom a résve a kártyát. Kinyílik a kapu és felnézve meglátom a hatalmas pult mögött a kínai nő pici fejét, ahogy engem néz és bólint. Jó kutyus. Megtalálta a rést. 

Amikor kiléptem a toronyházból olyan megkönnyebbülés vett erőt rajtam. Öltönyös bankárok rohantak el mellettem és hirtelen nem bántam, hogy tömeg van. Mentem velük a metro felé. Az óraüzletek előtt még feltettem a fólhallgatóm, de nem kapcsolatam be a zenét. Embereket akartam hallani.