Egészség

 Egy évet adtam magamnak, és most még csak a félúton vagyok túl. Ezért ez csak amolyan beszúrt megjegyzés.

Miután tavaly év végén kórházba kerültem szívproblémákkal, gyökeresen megváltozott az életem. Nem tudom ma már, hogy az egészségi állapotom miatti ijedtség (rendesen halálfélelmem volt), vagy anyagi megfontolások miatt (Szingapúrban nagyon sokba tud kerülni egy súlyos betegség), de januárban úgy vágtam neki az új évnek, hogy valamit itt nagyon másképpen kell csinálni. 

Életemben először gyógyszereket szedek. Nekem csak a nagyapámról meg időközönként más családtagjaimtól és azokból az időkből, amikor pszichiátrián dolgoztam vannak olyan emlékeim, hogy emberek napi menetben, szépen kiadagolva szedik a gyógyszereiket. Dobozból, zacskóból, ami kézrejön. 

Én zacskóból, itt a kórház gyógyszertárában szépen névre szóló kis tasakokban gyógyszerfajtánként kiadagolják. Egy havi adagot szoktam előre megvenni, megrendelem az interneten és szépen bebattyogok érte. Négy megálló busszal. Vérnyomás, koleszterin és véralvadásgátló. Meg mégegy, azt nem emlékszem mi. 

Zen buddhistára lemegy tőle a szívverésem, mindegy mit sportolok, 140-es pulzus már szívrohamnak számít. Mert emellett sportolok. Januárban beiratkoztam egy speciális személyi edzés programba, ami 50 felettieknek számára lett kidolgozva. Egy szokványos konditerem, ahova viszont nem lehet síma bérlettel járni, hanem csak azok járhatnak, akik részt vesznek ebben a programban. Sehol nincs tükör, ahol elképedve vagy éppen csodálva nézhetnéd magad, és körülötted mindenki hozzád hasonló korú körbehurkázott. Talán az a nagyon fontos, hogy nem nagyon vannak influenszer terembe járók itt. 

Nem tudom az otthoni világ hova fajult e tekintetben, de Szingapúrban egy étterembe, egy parkba, a tengerpartra vagy egy konditerembe nem tudsz úgy elmenni, hogy ne legyen tele éppen magukat filmező, vagy akár már egész stábokkal dolgozó influenszerekkel. Az óceánparton a leggázabb. A solo-traveller a kis állványával napozik, de az étteremben élőzi, ahogy eszi a pizzát és issza hozzá a kólácskát. A vasárnap kimenőn lévő fülöp-szigeteki és indonéz helperek (segítőknek kéne fordítani, de maradjunk a cselédnél), csoportokban és túlzás nélkül mondom ÓRÁKIG filmezik magukat és egymást. 

Ebben a konditeremben talán egyszer láttam egy 50-es amerikai pasit, aki filmezte magát minden edzéselem alatt, de szerintem az ő esetében ez egészségügyi célokat szolgálhatott. 

A teremben mindig 3 vagy 4 edző van és ezek részleteiben ismerik az edzésterved, amit a vezető edző állít össze. Havonta mint valami vágósertést lemérnek. Súlyra meg azzal a zsírcsipesszel vagy nem tudom mi az. Fel kellett az elején feküdni az asztalra is, hajlítgatták a lábam, nézték mire vagyok képes (semmire). Ezek alapján lett egy csinos aktám, de a menőbbeknek applikációra töltenek le mindent. Én és a férfiak többsége általában marad a papíron vezetett aktáknál. Azzal a kézben járunk-kelünk a teremben, 8 alkalomra de néha A-nap, B-nap 2x8-ra megvan előre minden mit kell csinálni, aztán megint lemérnek a hónap végén és az alapján változtatnak a terven. 

Én heti kétszer járok. Az első alkalmak után a szó szoros értelmében alig tudtam hazamászni, és napokig leülni se bírtam. Most már eltelt 8 hónap. Kétszer hagytam ki egy-egy hetet. Egyszer Covidos voltam, és most két hete begyulladt a derekam, de nem az edzés miatt, hanem mert vettem egy biciklit és elmentem vele biciklizni. Azokon a napokon, amikor nem az edzőterembe megyek, azokon úszok (igazából gyaloglok és úszok, mert 2,5 km az uszoda és nem megyek bussszal vagy metróval uszodába). Ha nem úszok akkor futok (5km), és most beillesztettem a biciklizést is. Heti egy pihenőnap van, ha valamim lesérül vagy nagyon fáradtnak érzem magam akkor kettő. 

Teljesen átállt az eltelt 8 hónapban az életem erre. Az egyetemi munkám mindig este vagy itteni idő szerint éjjel van, és a szingapúri munkáim is eddig mind úgy alakultak, hogy megengedhettem magamnak, hogy az edzés beleférjen. 

A harmadik elem (a gyógyszer és a sport mellett) az étel. A program önmagában nem gondoskodik az étkezésről (anélkül is éppen elég drága), de az elején hosszú hetekig le kellett fotóznom minden egyes kaját ami lement a torkomon. Hosszú hónapok alatt beállt egy rend, hogy mit eszek mikor és ebből eddig nem volt kilengés. Nincs semmiféle megszorítás, de valahogy természetesen ráálltam arra, hogy edzés körül hús, főleg csirke, és rengeteg gyümölcs. Mindkettő olyan, hogy megpusztulok érte, főleg a gyümölcs nagyon kell ebben a hőségben. 

Júliusban voltam kontrollon. Az most csak vérvételt jelentett, majd év végén tesznek a CT alá, hogy a szívem körüli érszűkületet megnézzék. Kilora olyan 5 kg-ot fogytam "csak", de teljesen átalakult a testem. 30%-ról, 22%-ra csökkent a zsír százalékértéke, több kilo izmot szedtem magamra. Most a hétvégén lementünk a tengerpartra. Nagyon hosszú idő óta először volt az, hogy úgy vetkőztem furdőnadrágra, hogy nem zavart, hogy látom magam az épület ablakában. Érzésre össze se lehet hasonlítani. Ha leejtek valamit egy szempillantás alatt leguggolok. Korábban mindig azt mondtam a feleségemnek, ha megyünk valahova, valakikhez, akkor az két óra max. Ennyi a kapacitásom. Beülni valahova, beszélgetni csak akár, vagy sétálgatni a városban, vásárolgatni, rendezvényre menni. Nem bírok többet állva maradni, figyelni, császkálni, egyenesen ülni, semmi. 

Most 5-6 órát úgy elvagyok a városban, hogy még megkérdem a lányom gördeszkázás után menjünk-e biciklizni. Nagyon jó érzés. 

Néha nagyon elfáradok, az étel mellett az alvásra nagyon nagyon kell figyelnem. A konditeremben is azért a papírmappát használom, mert a telefonomról igyekszem leszakadni. Nem használom a Facebookot hónapok óta. Nem tudjátok elképzelni mennyi képernyőidő felszabadult. Van olyan korábban óránként használt email címem, amire most kéthetente nézek rá. Jönnek a levelek, adjak ajánlást, gyorsan mondjak meg valamit, írnék-e cikket, érdekel-e egy kutatásban való részvétel, van-e kedvem Kanadába utazni egy konferenciára. Nem....befejeztük. Vége van annak, hogy csak a kicsi aprók az napi két óra és az hogy valaki írt nekem egy emailt az nem jelenti azt, hogy el is ért. Megvan, hogy mi van aznapra betervezve, elég sok eleme van a munkámnak, amiben reagálni kell ha jön valami, a legkisebb, a legapróbb extra információt sem vagyok képes és hajlandó befogadni. 

Azt is szépen kiszámoltam, mennyi mindent tudok elintézni egy nap. Igazolvány lejár, be kell fizetni ezt azt, ki kell cserélni, szerelőt kell hívni, fel kell tölteni, meg kell tekerni, át kell rakni, ki kell pucolni. Ezekből egy nap maximum kettőt engedek be a lelkembe. Nem érdekel mi jár le. Ha lejárt lejárt. (Most például az észt személyi igazolványom). 

Nem jegyeztem meg az összes számot és klinikai értéket, de a karidológus és a házi orvos külön külön is azt mondta, hogy a félévi eredményem tökéletes lett. A "rossz koleszterin" jelentsen ez bármit is kb. a harmadára csökkent. A vérnyomásom tökéletes (igaz a Zen buddhista gyógyszert folyamatosan szedem). 

Az általános erőnlét és energia mellett a kaja a legfurcsább élmény. Sokkal kevesebbet eszek és ez pénzben is nagyon számít. És ha néha valami miatt megszalad, akkor az rossz lesz.

Most hétvégén elmentünk itt helyben nyaralni. Ennek itt neve is van, staycation-nek hívják, de nálunk ez nem teljesen ül, mert számomra 2,5 év után is van még olyan része Szingapúrnak, amit nem fedeztem fel. Bőven van. Mindegy szóval elmentünk az óceánpartra egy helyi üdülőhelyre és este szépen elmentünk vacsorázni naplementkor, amikor nagyon kellemes az idő a kiüléshez is. 

Igenám, de én délután hat után nemigen szoktam enni már. Az utolsó étkezés ráadásul általában egy alma, vagy valami más gyümölcs. Most meg beültünk egy pizzériába. Még sört is ittam. 8 hónapja nem nagyon ittam alkoholt, de én korábban sem ittam rendszeresen. Nálunk otthon például nincs alkohol, ahogy kóla sincs. Namost lement. 

Éjfélkor se tudtam aludni, úgy fájt a hasam. Hajnali négykor meg már felkeltem, mert húzott az a vasgolyó lefele, amit a pizzába tehettek. 

Azalatt a 4 óra alatt nagyon élénk álmaim voltam. Az egyik, amire nagyon élesen emlékszem az volt, hogy újra Európában éltünk. Álmodtam már ezt, de most részletesebb verzióban jött. Szóval volt Budapesten egy lakásunk, méghozzá a Bartók Béla úton. Egy bérházban. Az egyetemen tanítottam. Onnan nincs is messze valóban az ELTE. De közben Észtországban, Tallinnban is laktunk, a két hely között ingáztunk a családdal. Ezt az ingázást már sokszor álmodtam. Álmomban a Budapest-Tallinn távolság autóval 5-6 óra volt. Mintha az ember lemenne Zalaegerszegre Budapestről. Csak felfelé északnak. A valóságban 21-22 óra lehet a távolságot megtenni, mivel a családban csak én vezetek ezért mi ezt két nap alatt szoktuk lezavarni, valahol Varsó magasságában megszállva. 5-6 óra sokkal viselhetőbb lenne, akkor tényleg csak át kéne ugrani. 

Jó érzés volt az álomban otthon élni. Az éghajlat, a kaja és a barátok. A város. Budapest még Szingapúrból nézve is egy fantasztikus város, nekem nagyon hiányzik a hangulata. 

Megint kicsit kábán, kétszeresen kóvályogva ébredtem. Az ilyen álmok után beletelik pár percbe (vagy legalább másodpercbe) mik összerakom újra hol is vagyok. Most ugye még Szingapúrban sem otthon aludtam, hanem egy szállodában. Ezért kicsit tovább tartott míg tudatosult, hogy nem Budapesten nincs saját lakásunk. Soha nem is volt. Szingapúrban van. 

Aztán felépítettem újra az itteni életem fejben és lementünk reggel hétkor (akkor van itt napfelkelte) az óceánpartra. Kiültem egy sziklára, néztem ahogy a kenusok vízre teszik a csónakot a szinte teljesen síma víztükörre. Nem tudom reggel miért olyan nyugodt a tenger.