Meg lehet-e kérdezni a gyermektelen nőktől miért nem vállalnak gyereket?

Szokatlan nagy botrány rázta meg a közéletet Észtországban. Egy alapítványi kutatóintézet és a legnagyobb észt egyetem (University of Tartu) közreműködésével tervezett kérdőíves felmérést kellett leállítani miután felháborodás futott végig az országban a kérdőív kérdései és háttere miatt.

Röviden: A kérdőív készítői gyermektelen nők adatait szerezték meg az észt népességnyilvántartásból és több tízezer nőnek küldtek kérdőívet rákérdezve szexuális orientációjukra, politikai preferenciáikra és arra, miért nem vállalnak gyereket. 

Mielőtt még továbbmennék az ügy hátterének feltárásában, egy percre időzzünk el ezen a szinten. Már csak azért is, mert több bíráló hang problémásnak találta már ezeket a kérdéseket is.

Felteheti-e egy szociológus a kérdést, hogy miért nem szülnek gyereket a nők? 

Az én rövid válaszom: igen, felteheti. 

A szociológia társadalmi jelenségeket vizsgál, a népesség reprodukciója pedig társadalmi jelenség.A szülétési ráta egy országban évtizedek ha nem évszázadok óta mért, nyilvántartott adatt, az egyik legfontosabb statisztikai mutatószáma egy adott társadalomnak. Kutatások, tanulmányok, cikkek, könyvek ezrei foglalkoznak azzal a jelenséggel, hogy miért csökken a gyermekvállalások száma a világ fejlett országaiban. 

Releváns a kérdés akkor is ha konfliktusos. Sőt, éppen attól releváns. Olyan jelenségekre nem érdemes szociológiai eszközökkel rákérdezni, amiről az emberek döntő többségének együntetűen ugyanaz a véleménye. Talán ezért nincsenek forgalomban kérdőívek a kanibalizmusról mint a táplálkozás egy lehetséges formájáról. Vagy a családon belüli szexuális viszony kérdéséről. Mindkettő tabu a mai társadalmakban és (egyelőre) nem látni olyan mozgásokat, ami ezeket a tabukat kikezdené. (Én ide beszúrnám, hogy ettől még ezek ugyanúgy társadalmi konstrukciók, akármilyen mélyen is gyökereznek, tehát érhetnek még minket meglepetések). 

De a nők társadalmon belül betöltött szerepe egyáltalán nem ilyen egyértelmű kérdés. 

És akkor itt menjünk beljebb a történetben. A független(nek mondott) kutatóintézet az Isamaa (Haza - de ha kicsit erősebb áthallással akarjuk lefordítani, akkor jegyezzük meg, hogy németül ez a kifejezés a szó szoros értelmében azt jelenti Vaterland) nevű politikai párt által gründolt és szponzorált szervezet. Ez a konzervatív-liberális (van ilyen: társadalmi kérdésekben kő konzervatív, gazdasági kérdésekben pedig szélsőségesen piacbarát) párt évek óta olyan erős narratívákkal dolgozik miszerint:

- "Amikor a nemzet jövője van terítéken, jogos feltenni a kérdést, hogy a nők egyéni szabadságjogai vagy a nemzet léte előbbrevaló." - ez szó szerint elhangzik politikai nyilatkozatkban. 

Szóval van ez a középkori természetű politikai ősképződmény, aminek kutatóintézete a párt megrendelésére úgy dönt, hogy megkérdezi a nőket mi az oka annak, hogy nem szülnek elegendő számú gyereket a nemzet fennmaradásához. 

Észtország egy 1,3 millió lakosú ország. Ebből észt etnikumú olyan 900.000 fő lehet és ez a szám folyamatosan csökken, mert a születések száma alacsonyabb mint az elhalálozásé. Észtországban enyhén nött ugyan a lakosságszám az utóbbi években, de ennek a régebben elköltözött észtek visszatelepülése és a startup kultúra nyomán megindult migráció voltak a fő okai. Demográfiai értelemben jobban állnak mint sok más poszt-szocialista ország, de ők sem érik el a lakosságszám akárcsak szinten tartásához szükséges születési rátát. A nemzethalál gondolata, állandóan és a folyamatosan jelen van a közéletben. 

Kapcsolódik tehát az alapvetően szociológiai, feltáró jellegű kérdésfeltevéshez azonnal egy politikai ideológia, sőt egy politikai aktus is. Azzal, hogy a kutatás megrendelője az Isamaa, nem kérdés, hogy az adatokra ennek a politikának a képviseletéhez, végrehajtásához van szükség. Megjegyzem önmagában még ez sem törvénytelen és nem is etikátlan. Minden jó szakpolitika empirikus adatokon alapul. Ha meg akarják érteni miért nem születnek gyerekek, a legjobb, amit tehetnek, hogy megkérdezik azokat, akik gyerekeket szülhetnek. 

Van ennek a kutatóintézetnek (ami egy alapítvány - tehát nagyjából a Századvég észt verziója) egy kuratóriuma is, aminek tagjai neves egyetemi professzorok, a társadalomtudományok, és azon belül is a népességpolitika területéről. Az észt rendszerben az egyetemeknek különös jogosítványai vannak arra, hogy adatbázisokhoz, többek között a népességnyilvántartáshoz hozzáférjenek. 

A legnagyobb, legpatinásabb észt egyetem, a magyar ELTE-nél pár évvel idősebb, a svédek által 1632-ben alapított Tartui Egyetem Társadalomtudományi Karának dékánja is tagja a kutatóintézetet működtető alapítvány kuratóriumának. Annak rendje és módja szerint szerződést is köt az egyetem nevében az alapítvánnyal, ami így hozzáfér a népességnyilvántartáshoz. 

Itt most vájtfülüek észrevehetik, hogy nincs tendereztetés. Észtországban ez egyáltalán nem mellékes, innentől indul el az egész történet a lejtőn igazából. Mert nemhogy tendereztetés nincsen, hanem az adatbázishoz való hozzáférésre és a megszerzett személyes adatok alapján a kérdőívek kiküldésére anélkül kerül sor, hogy az egyetem etikai bizottsága a kutatásra engedélyt adott volna. 

Észtországban nem lehet kutatást csinálni a Tartui Egyetemhez delegált kutatói etikai bizottság engedélye nélkül. Ez a bizottság ellenőrzi az adavédelmi, etikai és bizonyos dimenziókban a módszertani kérdéseket is. Később kiderül, hogy a kérvény egyébként be lett adva, de a kutatás annak ellenére elindult, hogy akár a bizottság elé kerülhetett volna az. Valaki itt nagyon nagyon magabiztos volt a hatalmában. 

A történet akkor dőlt be, amikor nők tízezrei kapták meg a kérdőívet és felment a pumpa. Amikor pedig kiderült, hogy kik állnak a kutatás mögött hisztérikussá vált a hangult. A kérdőív olyan személyes adatokra is rákérdezett, mint az email cím és a telefonszám azzal az indokkal, ha utólagos kérdésekkel fel kéne keresni a válaszadókat. Egy ilyen cseppnyi országban 2-3 adat megléte tökéletesen elegendő a személyes azonosításhoz. 

Egy olyan országban, amivel kétszer is megtörtént, egy egyetlen éjszaka alatt előre meglévő listák alapján összeszedték és Szibériába tartó vonatra raktár a cseppnyi ország gyakorlatilag teljes értelmiségét. Most képzeljük el, hogy minden polgármestert, tanárt, könyvtárost, önkormányzati képviselőt, papot, mindenkit, aki művelt vagy befolyással bír, szisztematikusan előre gondosan összegyűjtött listák alapján az ágyukból kizavarva vonatra raknak. Észtországban (és a másik két balti országban) pontosan ez történt. Olyan mély és olyan súlyos nyomokat hagyott ez az észtekben, hogy sok helyen még ma is állnak az üres házak mementóként az erdőben, bedőlt, moha futotta tetővel, mint valami néma sikoltás. Senki nem ért hozzájuk...hátha még visszajönnek. 

A dékán mellett más vezető tudósok is részt vettek a vizsgálat előkészítésében és most nagyon forró lett a levegő körülöttük. 

Az észt társadalom más varrat mellett van szétszakadva, mint a magyar. Képzeljünk el egy olyan politikai palettát, ahol a liberális, nyugatias, kozmopolita, modern eszméknek stabil 30%-os és igen aktív támogatása van. Ez a szegmense az észt társadalomnak a motorja az ottani innovációnak, a digitális és startup kultúrának. Egy másik 30%-os részt tesz ki a konzervatív, nemzeti gondolkodású (érdekes módon gazdasági kérdésekben azonban szintén liberális) konzervatív réteg, elsősorban a vidéken élők között. A fennmaradó 40% meg vagy egyik vagy másik irányba billen és a választások eredménye általában valamiféle kompromisszumus koalíció mintsem a győztes mindent visz megoldás. 

De a feszültség ott van, és ha az inga kileng túlságosan az egyik vagy a másik irányba, akkor jelentős erők lendülnek mozgásba a másik oldalról. Ez történik most elég nagy csatazajban. 

A nemzeti oldal krízisről, nemzethallálról, biopolitikai beavatkozásról harsog, míg az erős liberális tömb élükön a miniszterelnöknővel, kikéri magának, hogy idős, középosztálybéli férfiak mondják meg nekik mi a teendő, a gyerekszülésre redukálva a nők szerepét és értékét a társadalomban. 

Én a magam részéről azt nagyon fontosnak tartom leszögezni, hogy a kérdésfeltevés önmagában nem problematikus. Nagyon súlyos proceduális és kutatás etikai alapvetések lettek itt figyelmen kívül hagyva és annak az arroganciája ami nekem is kinyitja a bicskát a zsebemben. De én azért megjegyeztem az észt kollégáimnak a vita részeként, hogy a konzervatívoknak minden joguk megvan arra, hogy kérdéseket tegyenek fel társadalmi jelenségekről az érintetteknek. Azonban őket is érintik az ehhez kapcsolódó etikai, módszertani és közbeszerzési szabályok. 

A történetnek Magyarország számára semmiféle tanulsága nincsen. Otthon már rég meghaladottnak számít, számokon, kutatási eredményeken alapuló politikát csinálni. A narratíva alakítja az adatokat, ha azok mégsem úgy állnának legfeljebb a körmére néznek a KSH-nak és összehúznak pár táblázatot. Igazi kutatás a mélyben, titokban zajlik, azokhoz csak a spindoktorok férnek hozzá, a narratívagyártáshoz. 

Észtországban, ahogy láthatjuk, még a számokért megy a harc, még csak a kutatás mikéntjét akarják meghekkelni, maga a kutatás még fontos. A botrány mértékét látva, egyelőre az is marad. Szóval inkább megnyugtató a helyzet.