Hajón dolgoztál-e?

Néha vannak teljesen valószerűtlen elemei a gondolkodásomnak. Például nem értem, hogy tudnak egy kis helyen hierarchikus viszonyok kialakulni. Vagy ha vannak, akkor furának tűnnek.

Egy kis helyen, mint egy sziget. Anglia. Nagyon erős hagyományai vannak az arisztokráciának, a nemesek, a kékvérűek és a pórnép szétvállasztásának. Még a nyelv is más, amit beszélnek. A posh, Tory nyelv, amit aztán sokan majmolnak, a szépen beszélő artisztokraták nyelve. A királynő angolja, ahogy ők mondják. Most nem tudom, talán már királyt mondanak. És nekem az jut eszembe erről, hogy ott élnek ezek egymás hegyén hátán de még így is különbözik a nyelvük. 

Máskor meg beszélgettem egy újdonsült ismerősömmel, aki egy apró csendes óceáni szigeten él. Mondja van autója. Én meg azon gondolkodtam, hogy az istenben fordul meg a kocsival egy olyan kicsi szigeten. 

Szóval nyilvánvalóan van valami problémám a léptékek értelmezésével. 

Ennek figyelembevételével mesélem el azt, hogy nézem a Netflixen a lányommal ezt a Below Deck reality sorozatot. Már a sokadik évadja megy, mi most találtunk rá. Egy luxus(nak eladott) yacht szezonját mutatják be az ott dolgozó 8-9 fős személyzet szempontjából. Megint egy olyan sorozat, amiben feladatmegoldásról van szó, és a Híd kapcsán már leírtam, hogy én szeretem ezeket nézni, sokat tanulok belőlük. 

Habár Észtországban szereztem motoros és vitorlás hajó vezető igazolványt, sőt rádiós vizsgát is tettem, az egész világ inkább távol áll tőlem. Leginkább azért mert a tanfolyam során a viharos Balti tengeren kiderült, hogy nekem percek alatt súlyos tengeri betegségem lett, ezért a vizsga után elhatároztam, hogy én legközelebb legfeljebb zombi apokalipszis alkalmával szállok vitorlás hajóra, akkor is csak akkor, ha síma a tenger. 

Szóval nagyon érdekelt engem, hogyan szervezik meg az életet és a munkát egy ilyen hajón. Nem volt a műfaj ismerős. Van pár ismerősöm, akik dolgoztak már nagy óceánjáró turistahajókon, azokon, amik élő karanténbörtönné váltak a COVID kitörésekor. Azokat úgy méretében, meg érzésben is el tudom képzelni, mert magam is utaztam hasonlóval Tallinn és Szentpétárvár között, de a Helsinki felé menő kompok is ezt az úszó szálloda és bevásárlóközpont érzést hozzák. 

De ebben a sorozatban ennél sokkal kisebb és a szándék szerint sokkal pucossabb hajókról van szó. Nekem elég nagy ahhoz, hogy több legyen, mint egy balatoni vagy adriai vitorlás vagy akár azok a nagyobb motoros hajók, amiket Észak-Európában láttam, de a luxus tekintetében valahogy csak ingattam a fejem, ahhoz képest, amit közel-keleti olajmágnások, vagy orosz oligarchák francia riviérán parkoló yachtjaiként (filmen, képen) láttam. 

A szobák habár szépen meg vannak csinálva és a szakácsok fine dining stílusban nyomják, azért engem  a terek még mindig inkább egy lehajolós kapszulára emlékeztetnek, és az egész tér, mindenhol nagyon szűkös, ahol a vendégekkel együtt akár 14-16 ember is kerülgeti egymást. Főleg a vitorláshajós epizódókban, amikor aztán felhúzzák a vitorlákat és szépen bedől az egész hajó, ahol lehet szaladni a poharak és a tányérok után, az nekem eléggé a kalandtúra irányába repíti el a luxusutazást. Ami egyébként nem lenne baj, mert éppen itt kezdődnek a gondjaim.

A luxussal. És most kezd kijönni a proli a számon, de nem baj, ez van, ezt gondolom tényleg. 

Szóval nekem az egész sorozat leggázabb részei a vendégek. Érdekes módon miközben a nagy óceánjárók felállása rendszerint az, hogy harmadik világbéli (ideértve most Kelet Európát is) személyzet utaztat első világbéli (főleg amerikai) nyugdíjasokat, itt inkább azt látjuk, hogy erre szakosodott vagy fiatal éveikben ezzel pénzt kereső angol, ausztrál és amerikai személyzet utaztat amerikai újgazdagokat (startuposok, CEO-k, és azok szeretői, haveri köre). 

Nem volt még olyan epizód, hogy én olyan utasokat láttam volna ezeken a hajókon, akikkel én nemhogy egy vacsorára leülnék egy asztalhoz, de egy buszmegállóban is hallástávolságon kívül mennék inkább. Igaz azt hiszem ők nem sok időt töltenek buszmegállókban. 

Már eleve az alapfelállás - és itt ugrok vissza az első bekezdésekhez - is durva, azzal, hogy ott van ez az ennyi embernek azért apró hajó (és ahogy megyünk lejebb a kabinok felé úgy egyre kisebb), és ezek (személyzet és vendégek) két napig egymás szájába lógva kerülgetik egymást, dölőngélnek a szélben de mindvégig úgy vannak kiszolgálva, hogy a seggüket is kitörlik. 

Vannak jelenetek, mint például, amikor a szőke "menyasszony" a nála harminc évvel idősebb startup igazgató vőlegényével megérkezik a hajóra és miközben a személyzet el van foglalva a kidokkolással neki az a legnagyobb problémája, hogy a bőröndjei még nincsenek levivve a kabinjába és ő már bikinire szeretne vetkőzni. Szóval vannak ezek a jelenetek, amikor hangosan kiszól a kőbányai proli belőlem, hogy kisanyám kurvagyorsan fogjad meg a pici bőröndödett azt tedd meg vele azt a két lépést a kabinig és utána ne halljuk a hangodat. 

De nyilván nincs ez, az egész sorozat arról szól, ahogy a személyzet egymást kergeti őrületbe miközben ezeket a faszokat kiszolgálják. A végén a személyzet vaskos borítékban kap minden pár napos turnus után 15-20 ezer dollárnyi borravalót. Ezt kell elosztani 8-9 felé, és az egy főre jutó összeget felszorozni 7-8 turnusnyi vendéggel és megkapjuk, hogy fejenként egy hat hetes szezon alatt keresnek 10-13 ezer dollárt. Nem derült ki számomra pontosan vagy nem rendesen figyeltem oda, de mintha a személyzetnek nem lenne fizetése, vagy csak valami nagyon alap van, ezért igazából a borravalóból élnek. Ez az amerikai rendszerben eléggé bevett szokás, a taxisofőr is közli már a reptéren, hogy a díj 60 dollár, a borravalóval együtt olyan 100 lesz, ugye tisztában vagyok vele. (Nekem egyébként alapból nyílik a bicska a zsebemben erre, de tisztelem a helyi törzsek kultúráját). 

Hat hét alatt keresni 10-13 ezer dollárt az a világ legtöbb helyén elég jó fizetésnek számít, de talán azért mert nekem már elhomályosítja a szemem a szingapúri világ, ez egész egyszerűen nem éri meg azért az áldozatért, amit itt megaláztatásban el kell viselni. 

Sok szereplő úgy magyarázza ezt magában, hogy ezzel a pénzzel tud kitartani egész évben, tudja folytatni a zenész karrierjét, egyedül nevelni a gyerekét, míg mások rendesen karrierként építik ezt és felfelé lépkednek ezen a yachtos kiszolgáló személyzetes ranglétrán. Van aki egyenesen angol buttler képzésből jön, a Csengetett Milord lakájvilágát megidézve. Nekem csak néznem kell, ha nem tetszik bármikor elkapcsolhatok, szóval nem kell sem csinálnom, se ott lennem, de így is folyamatosan nyílik a bicska a zsebemben a francia forradalom képeivel a szemem előtt. 

Nekem vizi élményem a kenutúra. Mondtam is a feleségemnek, amikor néztük, hogy én nem vagyok otthon ebben a yachtos világban, de hányingerem van az egésztől. Én onnan jövök, ahol magunknak cipeltük be a hajót a vízbe (Rába, Tisza kétszer, és Duna a Római fürdőtől a Szentendrei sziget körül vissza), este meg ki, sátrat verve, magunknak főzve és ez volt a kaland. Az hogy én ülök egy lebegő Michellin étteremben, ahol a pincér belehajol a számba mert oldalra dőlt a hajó és araszolva mászok le a kabinba amiben kiegyenesedni nem tudok, de egy autó árát otthagyom....szóval kalandnak sok, luxusnak (az ár ellenére) nagyon sovány. 

De azért írtam az elején a felvezetőt, hogy érzékeltessem ez mennyire rólam szól. Bennem ez a világ, nem tehetek róla, de így képeződik le.