Mi az egyetem? Kollegiális közösség vs stratégiai erőforrás

Hosszú beszélgetést folytattam a minap a finn Helsini Egyetem új inkubációs programjainak egyik vezetőjével.  A beszélgetés apropója az együttműködés volt Tallinn és Helsinki között.

A jelek szerint a Helsinki Egyetem is arra az útra lépett, amin a tudás gyakorlati hasznosulását várják. Az elsődleges cél, az egyetemen tanuló hallgatók és oktatók tudásának mihamarabb gyakorlatba ültetése, piacra kerülése, vállalkozás alapítása vagy bármilyen mérhető társadalmi/környezeti hatás elérése az új tudással. 

Eddig Finnországban az volt a felállás, hogy a piramis csúcsán a Helsinki Egyetem (és néhány más klasszikus kutatóegyetem) volt, és ezt követte párhuzamosan számtalan kisebb, ámde rendszerint sokkal gyakorlatiasabb un. Applied Science (alkalmazott tudományok) egyeteme. Amiket sokszor csak angolul hívtak egyetemnek, a helyi szóhasználatban (Svédországban is egyébként) ezeket a mi főiskoláink státuszához hasonló szerepben futtatták. 

Azalatt a 8 év alatt, amit én Észtországban töltöttem a Helsinki Egyetem volt a tudomány fellegvára. A finn kormány úgy tűnt megengedhette magának, hogy fenntartson egy a piaci viszonyoktól távol tartott tisztán tudományos műhelyt, miközben iszonyatos pénzekkel tömték az applied science egyetemeket az eredményekért. Ha éppen nem pénzt adtak nekik, akkor hitelgaranciával, vagyonelemekkel tömték ki őket, annak érdekében, hogy azok sikeresebben tegyenek le saját részt gigapályázatokhoz, iparági együttműködésekhez, és nagy beruházási projektekhez. 

Most nagyon úgy tűnik, hogy kb. 20 év vajúdás után ez az irány a hagyományos tudományos élet utolsó bástyáját is bedarálta Finnországban, de egész nyugodtan mondhatom, hogy a skandináv térségben hosszú évek óta ez az irány, ahogy az őket szorosan követő Észtországban is. 

Ez egy nagyon régóta húzódó vita és konfliktusforrás, elsősorban Európában. Azért emelem ki az Európa szót, mert az Egyesült Államokban, Ausztráliában és Ázsiában (elsősorban Dél-Koreában, Japánban és Szingapúrban, de Kína is ide látszik csatlakozni) semmiféle vita nincs erről. Az egyetemek nagyon szorosan össze vannak nőve a különféle iparágakkal, szakterületekkel és az azok számára fontos innováció fő szinterei.

Két narratíva áll szemben egymással.

Mielőtt belevágok, szeretném tisztázni, hogy én most nem a jelenlegi magyar egyetemi szerkezetváltásról (alapítványokba való kiszervezés) és az akörüli botrányokról akarok írni. Annyiban arról írok, hogy a kb. 15 éve jelen lévő tendencia most elérni látszik Magyarországot is, de nálunk minden kap egy sajátos gellert, egy csavart, amitől az egész téma csak a saját helyi értékén (a hazai viszonyok között) értelmezhető, az én értelmezési tartományom azonban ennél jóval szélesebb. 

Bármit is mondok a két szemléletről, az nem az aktuális magyar helyzetre adott reakíció, mert az általam látott vagy megélt jelenségek nem ott hasadnak, ahol a magyar közbeszéd hasad a témában. 

A hagyományos (valójában a 60-as, 70-es években előtérbe került) európai egyetemi modellben  nagyon erős hangsúly volt az egyetem közösségén, az egyetemi polgárság középkori eredetű intézményén, aminek a huszadik század második felére egyenrangú szereplői lettek a stábtagok és a diákság. Az egyetemi döntéshozatal minden szintjén (tanszék, kar, szenátus) érvényesült ez a demokratikus választhatóság és a választás lehetőségének elve. A vezetők (tanszékvezetők, kari dékánok és az egyetem rektora is) választások útján kerültek meghatározott időre pozícióba és ennek megfelelően a választóiknak tartoztak elszámolással. Ez a rendszer nem csak a döntéshozatalt hivatott demokratizálni, hanem az információáramlást is biztosította az egyetem minden szintje között. Amikor az egyetemi autonomia szót használjuk leginkább erre a felállásra utalunk, gondolunk. Egy kollegiális, önkormányzati működésmódra.

Ebben a modellben az egyetemek többsége állami közintézmény. A rendszer aranykorát a 60-as, 70-es évek demokratizálódási folyamatában élte. Azért hangsúlyozom ezt a korszakot, mert habár ennek a narratívának a képviselői szeretik egészen a középkorig, sőt az ókori görög iskolákig visszavezetni ezt a demokratikus hagyományt, azonban ezek eleinte leginkább a professzorok számára jelentettek valamiféle demokráciát. A hallgatói önkormányzatiság és képviselet megerősödése előtt egy erősen hierarchikus és partriarchális rendszer jellemezte az egyetemeket, azok politikai tértől és más társadalmi folyamatoktól való viszonylagos függetlensége is leginkább nekik nyújtott autonómiát, és messze nem voltak demokratikusak. Szerintem érdemes ezt a két dimenziót (autonómia és demokratikus működés) szétválasztani. Én legalábbis ennek a bejegyzésnek az erejéig külön kezelem a két fogalmat az egyetemekre vonatkoztatva.

Sokszor látom, hogy erre a modellre, mint a XIX. századi német humboldti modellre hivatkoznak, szerintem félrevezető módon. Az én értelmezésemben ugyanis a humboldti modell elsősorban arról szólt, hogy a szűk értelemben vett szakképzés helyett az oktatás általános (középosztályos) értelmiségi képzés jellegét hangsúlyozta. Azt a követelményt, vagy kihívást, hogy egy képzett embernek, ma már nem csak a szakmájához kell értenie, hanem tudnia kell eligazodni a világban. Itt került elő az általános műveltség, vagy a bölcsészettudományok, a művészet, és más nem technikai, ipari jellegű tudások hangsúlyozása. Integrálja ez a megközlítés a széles értelemben vett kutatást és vizsgálódást az oktatással, nem kizárólag ipari jelleggel. Ez a holisztikus szemlélet ma különösen érvényes, amikor a kreatív iparágak, a média, és a kritikai (disruptive) gondolkodást igénylő innováció kerül előtérbe, de ennek közvetlenül nincs sok köze az egyetem autnomiájához és demokratikus működéséhez. 

Mindenesetre az alaptételnek tűnik ebben a megközelítésben, hogy az egyetemek autonomiája, belső kollegiális demokratikus működése az alapfeltétele annak, hogy az egyetem betöltse funkcióját. 

Na de nagy kérdés, hogy mégis mi ez a funkció? A másik megközelítés ugyanis, ami úgy tűnik éles ellentétben van ezzel a hagyományos európai megközelítéssel, abból indul ki, hogy az egyetem egy nagyobb ökoszisztéma része, számtalan más szereplő (stakeholder) veszi körül, és ezeknek egyenként nagyon konkrét elvárásai vannak egy egyetemmel kapcsolatban (ahogy az egyetemnek is velük szemben). 

Ebben az értelemben az autonómia azért értelmezhető nehezen, mert az egyetem nem egy légüres térben létező egyedüli szereplő, amit békén kell hagyni, hanem nagyon fontos funkciókat kell betöltenie amire mások számítanak. Az egyetem léte nem önmagában való, hanem ez a funkció hívja, hívta életre és minden szómágia ellenére, itt azért nincs másról szó, mint hogy van egy feladat, amit el kell látni. És aki finanszírozza mindezt, az valamit vár a pénzéért. Legyen az akár az állam, akár egy kutatást megrendelő cég/szervezet, vagy a jövőjébe fektető tandíjat fizető diák. 

Számos példa van arra, hogy korábbi nehézipari térségeket Németországban vagy éppen Svédországban egy-egy felsőoktatási intézmény odatelepítésével alakítottak át újabb gazdasági, társadalmi profilra. Ez történt a Ruhr-vidéken, ahol a kétezres évek elején két korábbi egyetem összevonásával hoztak létre egy új regionális intézményt, aminek a küldetése az volt, hogy legyen része a korábban nehéziparra épülő térség gazdasági és társadalmi átszervezésének és ujjáélesztésének. Ez egy nagyon konkrét küldetés, amiben egészen pontosan meghatározott feladatok hárultak a felsőoktatásra, amit annak el kellett végeznie. És sikerrel meg is tették egyébként, ma a térség figyelemreméltó módon születik ujjá és ebben nagyon fontos szerep jut a helyi egyetemnek. 

Nagyon hasonló folyamat ment végbe a svédországi Västeras régióban, ami az ottani acéliparáról volt korábban híres és az 1977-ben alapított Mälerdalen University szerves része volt annak az átfogó tervnek, ami a tudás alapú társadalom felé mozdította el a korábbi nehézipari centrumot. Az ipari jelleg itt egyébként megmaradt, ma a térség a svéd robottechnológia fellegvára, én is itt találkoztam olyan kollégákkal, akik demenciával élő időseknek fejlesztettek robot fókát, amit aztán sikeres vállalkozás keretében értékesítettek és mindez a szociális munka tanszék és mellettük lévő szobákban tanyázó robottechnológia tanszék munkatársainak együttműködésével jött létre. 

A témában zajló vita általában olyan színben tünteti fel az ilyen irányú változásokat, hogy a piaci viszonyok rákényszerítették az egyetemeket, hogy azok a neoliberális üzleti logika mentén kezdjenek el működni angolszász mintára, megölve ezzel a hagyományos, autonóm európai egyetemi modellt. 

A jelek szerint a legnagyobb probléma azzal lett, hogy az addig demokratikusan működő egytemek vezetését professzionális menedzsment vette át, és a magasan képzett munkaerő kibocsátása, valamint a tudományos kutatás innováció szolgálatába állítása erős, mérhető indikátárok közé szorította a korábbi kollegiális közösségeket, akik addig maguk szabták meg munkájuk kereteit. 

Egyfajta "corporate governance" (vállalati irányítás) került szembe a "kollegiális önkormányzatisággal", az autonómia és a demokrácia aranykora a kiüresedett, profitéhes kapitalizmussal. Az akadémiai közösség demokratikus reprezentativitását felváltották a hatékonyság és elszámolhatóság szempontjai. Nevet is adnak neki, ez az autoritariánus liberalizmus. 

Érdekes módon a folyamatot egyúttal az egyetemek depolitizálásaként is prezentálják, egyrészt utalva azok belső viszonyainak de-demokratizálására, és az egyetemek aktív társadalmi, közéleti részvételének keretek közé szorítására. 

Az egyetem autonóm, intellektuálisan pezsgó és kritikus közegből startégiai erőforrássá vált, melynek feladata az lett, hogy járuljon hozzá egy-egy térség vagy akár az egész nemzetgadaság globális versenyben való helytállásához. (Itt jegyzem meg visszatérően, hogy az Egyesült Államokban, Ausztráliában és Ázsiában ez a funkció magától értetődő és kérdőjelek nélküli). 

Még azt érdemes talán megjegyezni, hogy a mértékadó nemzetközi szervezetek OECD, EU Bizottság, szakértői anyagai rendre ezt a stratégiai erőforrás funkciót részesítik előnyben, illetve támogatják. 

Az én viszonyulásom ehhez a témához azóta, hogy Észtországba költöztem teljesen egyértelműen ugyanebbe az irányba mozdult el. Korábban is ezt tartottam (volna) fontosnak, de egyszerűen nem állt össze számomra fiatal oktatóként ez a rendszer. Azt éreztem, hogy valami gond van, de nem volt rálátásom, nem voltak más példáim, vonatkoztatási pontjaim. 

Tehát miközben én egyértelműen és kérdőjelek nélkül a fejlesztő egyetem koncepciója mellett teszem le a garast, fontosnak tartom kiemelni, hogy ez a funkció teljesen független attól, hogy az egyetem egy demokratikus közösség vagy menedzserek által irányított célirányos cég. Számomra nem kérdés, hogy az egyetemeknek egy a társadalom többi részével összeérő, összefüggő funkciója van, és ez a funkció ha tetszik ha nem elvégzendő feladatokat, betöltendő szerepeket, határidőket ró az egyetemekre. Én elképedve hallgatom mindig azokat az érveket miszerint az egyetemi autonómia azt jelentené, hogy mindenki azt csinál (kutat, tanít), amit akar. Én azt elfogadom, hogy mindenki azzal (a témával) pályázik amivel akar, de hogy mire lesz pénz, idő és erőforrás, mire lehet használni az egyetem (drágán felépített infrastrukturáját) az attól függ, hogy mire van szükség, megrendelés, igény. 

Tehát a magam részéről azt szeretném leszögezni, hogy az egyetemeknek szerintem feladata van, megrendeléseket, célokat kapnak, amiket mérni lehet (és kell) és az egész intézmény ezek teljesítménye mentén kerül megítélésre javadalmazásra vagy éppen felszámolásra. 

De hogy ezt a célt demokratikus keretek között, kollegiális együttműködésben éri el, vagy vaskézzel irányító menedzsereken keresztül az tulajdonképpen mindegy. Valószínűleg igen kontextusfüggő.nagyban befolyásolja az adott térség kultúrája, történelme, berögződéseik, megoldási módjaik, hagyományaik. Nekem volt alkalmam mindkét felállásban dolgozni egyetemi oktatóként és mindkettő alkalmas arra, hogy elérje a célokat és mindkettőben akad példa arra, hogy valami rémálom kerekedik ki belőle. 

Például azt, amit a hagyományos európai modellnek a képviselői kollegiális közösségként és egyetemi demokráciaként írnak le, azt én a magam részéről a magyar parlamenti dinamikához nagyon hasonló természetű szarkavaró, alátevő frakciózásként éltem meg sokszor. Karizmatikus, nagyon erős karakterek vannak a rendszer kulcspozícióiban, akik állításaikkal ellentétben nem határozott ideig szóló mandátumokat töltenek be hanem a szó szoros értelmében kihalásos alapon ragaszkodnak székeikhez. Karizmájuk olyan erős, hogy egy-egy intézmény, tanszék, munkacsoport viszonyulásai az ő személyes viszonyulásaik mentén alakulnak, amiben sokszor évtizedes konfliktusok élnek és örökítődnek tovább úgy, hogy a belépő fiatal szekemberek anélkül viszik ezek a konfliktusokat tovább, hogy talán meg se születtek még azok keletkeztekor. 

A hallgatói önkormányzatok díszpéldányai ennek a szarkavaró frakciózásnak. Sokszor voltam tanúja olyan helyzetnek, hogy a fragmentálódott oktatói gárdához képest a hallgatói önkormányzat képviselői egységes tömböt alkotnak, amivel gyakorlatilag királycsinálóvá avanzsálták magukat. Amolyan igazi politikuskeltetőként a hallgatói önkormányzatok szintén a karizmatikus vezetők és az általuk felépített olykor gigantikus sundabundák tere. 

Néha nekem az volt a benyomásom, hogy nem az egyetemeken zajlanak hatalmi játszmák, hanem a hatalmi játszmáknak vannak olyan mellékes kellékei mint az egyetemek. Az oktatás, kutatás az alapküldetés itt másodlagos, legfeljebb retorikai fordulatokban emelkedik ki, a valódi viszonyok gigászok harcairól szólnak legyen szó akár rektorokról vagy pár fős tanszékekről. 

Én sokáig azt hittem, hogy ez ilyen kelet-európai jelenség, hogy nekünk úgy áll a demokrácia, mint tehénen a gatya. De aztán vendégoktatóként Sydney-ben jártam és ráismertem ugyanarra a toxikus hangulatra. 

A másik nagyon erős vonása az általam megélt kollegiális modellnek az az objektív számonkérhetőség szinte teljes hiánya volt. Mivel sokkal inkább személyes viszonyok vannak mintsem intézményes indokátorok, amíg megvan a jóviszony, mindenki azt csinál, amit akar. Amikor én Magyarországon tanítottam a publikáció magánügy volt. Publikáltál, ha akartál. Ráadásul bőven elég volt a hazai szakmai folyóiratokba írni, melyek többsége nincs indexálva a nemzetközi piacon (tehát a tudományos világ, nemzetközi szinten mért szegmensében ezek a publikációk egész egyszerűen nem léteznek). Egyetlen komolyan vett elvárás volt, hogy meghatározott időn belól PhD fokozatott kellett szerezni. Ez években, akár 10 éves távlatban volt mérhető. 

Észtországban, ehhez képest a PhD a belépő feltétel, a nemzetközi (impakt faktoros) publikációkból pedig az egyetemi ranglétrán betöltött pozíciótól függően kell meghatározott számű publikációt teljesíteni, de a professzoroknak meghatározott időt külföldön kell tölteniük és nekik kell nemzetközi projekteket behozniuk (meg van határozva 5 év alatt minimum mennyit) ha meg akarják tartani a pozíciójukat. 

Egyszerűen ég és föld volt a különbség a két világ között. 5 évente Észtországban lejárt a szerződésem, újra kellett pályázni a saját munkahelyemért. Az ELTE-n egyszer felvettek, 9 év múlva meglett a PhD-m, fel sem merült, hogy bármilyen más indikátorokba fojtott feladatom lenne (most ne számítsuk ide, az órák megtartását, ami nagyüzemi mértékben minden egyetemen folyik). 

Mégis hagy mondjak pár dolgot az érem másik oldaláról. Soha olyan szabadnak nem éreztem magam, mint az ELTE-n. Egy igazi értelmiségi lét volt, ahol szabadon lehetett dolgozni, kifejezetten bátorították a külső munkákat, a gyakorlathoz való kapcsolódást és ezt csak úgy lehetett megoldani, ha a munkaidő, a munkakörülmények nagyon rugalmasan alakultak. Ha az ember az óráit megtartotta (ott van a padló, ha valaki sorra lemondta az óráit, az ebben a szabad rendszerben is kiveri a biztosítékot előbb utóbb), akkor lelkiismeretfurdalás nélkül lehetett elvonulni akár külföldre lefordítani egy könyvet, olvasni, szakmai kapcsolatokat építeni, új dolgokat tanulni, munkákat elvállalni, ami munícióként, tapasztalatként szolgál aztán az oktatásban. Dolgoztam egy észak-európai projektben pár évig, ott a norvég partnerek számoltak be arról, hogy az ő rendszerük a bizalmon épül. Ha egyszer felvettek valakit, akkor nincs alul-felül méricskélés, indikátorok közé szorítás és ellenőrizgetés, hanem megbíznak az oktatókban, hogy ők élnek-halnak a témáikért és ha éppen Angliában vannak az nem azért van, mert szarnak a munkahelyükre, hanem mert együttműködést építenek ki egy témában. Ezért aztán ezeket az utakat finanszírozzák is, pályázni lehet fejlesztési pénzekre, könyvírásra és az ember teljesen szabadon mozoghat egy ilyen rendszerben. Sokszor éltem meg, hogy egy egy ilyen felállásban vezetőnek lenni kifejezetten átok. Holland kollégáim rotációs rendszerben vállalták, hogy indulnak a tanszékvezetői pozícióért, mert az agyzsibbasztó meetingekkel, egy csomó adminisztratív és vezetői feladattal jár, költségvetési számolgatásokkal, munkatervezéssel miközben mezei oktatóként az ember szabadon építhette a saját témáját. 

Én azt mondom, hogy ez a fajta autonómia a felnőtt, komolyan vehető emberek világa. Fantasztikus ilyen módon dolgozni és ha mindenki hasonló szinten komolyan veszi a munkáját és nyitott a másokkal való együttműködésre is akkor ez a demokratikus szabad közeg hihetetlen kreatív energiákat tud felszabadítani. 

Azonban nagyon könnyű becsapni is, átvágni az ilyen rendszert. Az ember akkor is megkapja a fizetését, ha csak a minimumot csinálja. Így aztán látni embereket, aki 10-re bejárnak, tartanak pár órát, délután kettőkor már 'hulla fáradtak' és mennek haza. Mivel nincsenek igazán kötelezően számonkért indikátorok (publikáció, kutatási projektben való részvétel), simán el lehet éldegélni ezzel évtizedekig tanítva ugyanazokból a slide-okból.  

Ennek a szabad világnak az ellenpontja az a menedzsment szemléletű, leginkább a multicégekhez hasonló világ, ahol minden indikátorokba és protokollokba van fojtva. Ez iszonyatos konfliktusokat tud okozni olyan helyeken, ahol emberek egyszer már hozzászokhattak a szabad, önálló munkavégzéshez. Tallinnban előfordult velem, hogy középvezetők megpróbáltak irodába szorítani, véletlenszerű alkalmakkor ellenőrizni ott vagyok-e, keresztkérdésekkel kideríteni hazudtam-e arról hol vagyok, és ellenséges kérdéseket tettek fel mit keresek Örményországban, ők ezt nem engedélyezték. Én meg mondtam, hogy nem csak nem engedélyezték, de nem is finanszírozták, én szedtem össze rá a pénzt. Azt azonban gond nélkül benyelték, amikor az örmény munkámból írt nemzetközi publikációt az egyetem neve alatt mutogatták az akkreditációs bizottságnak, miközben az egyetem egy kanyi vassal nem járult hozzá ehhez. Egy ilyen világ folyamatos háborúról szól. Az embernek foggal, körömmel kell küzdenie az autonomiájáért sokszor méltánytalan, megalázó helyzetekben fogalmatlan idiótákkal vitatkozva, akik robotokként követik a szabályokat és indikátorokat. 

Egy másik nagyon kegyetlen vonása a menedzserszemléletű megközelítésnek, hogy igazi kapitalizmus, verseny van. Ádáz verseny. Verseny a pályázati pénzekért, a kinvezésekért, a témákért, a PhD hallgatókért, a konferenciateremért, a hírnévért. Az egész munka rendkívül stresszes. Egyetlen negatív hallgatói visszajelzésért akkor is a szőnyeg szélére vagy állítva ha 100 jó is volt mellette. Eldöntheted, hogy az órádra készülsz rendesen, a szakdolgozóidnak segítesz, kutatási pályázatot vagy publikációt írsz. Egyszerre csak az egyiket tudod csinálni, az indikátorok szerint mindegyiket kell. 

Az is igaz azonban, hogy egy ilyen rendszerben nem nagyon van mellébeszélés. 40 évesen ott álltam, hogy egyetlen nemzetközi szinten elfogadható publikációm van. 10 év alatt ezt többszörösen pótoltam. Ha bele vagy kényszerítve egy vágányba, nem tudsz mást csinálni, mint teljesíteni. Senkit nem érdekel, mi a véleményem a nemzetközi publikációk rendszeréről (mert megvan a véleményem róla). Az a mérőszám és egyetlen dolgot néznek, megvan-e. Nagyon világosan ki lehet azt is számolni egy ilyen rendszerben, hogy mennyi pénzt hoz az ember a konyhára. Ennek köszönhető, hogy én Észtországban megtehettem, hogy egy kinyomtatott papírral bementem az igazgatóhoz és 30 másodperc alatt bebizonyítottam neki, hogy háromszor annyi pénzt hozok ide, mint amibe én az egyetemnek belekerülök. Ennek köszönhetően az észtországi fizetésem 7-8.szorosa volt a Magyarországon kapottnak, ahol folyamatosan a közalkalmazotti táblára ment a mutogatás. Egész egyszerűen nem érte meg dolgozni. (Az észteknél is van ezzel baj, de nagyságrendekkel szélesebbek a lehetőségek). 

Ha egy olyan menedzser szemléletű rendszerbe kerül az ember, ahol a középvezetők is korszerű munkaszemlélettel bírnak és lehetővé teszik az autonóm munkát az indikátorok megtartása mellett is, akkor egy nagyon hatékony és mégis szabad légkör tud létrejönni. Verseny és stressz mindig lesz, de egy ilyen rendszerben a verseny a jobb teljesítményről szól és nem a minden teret betöltő karizmák személyes konfliktusairól.

Demokratikus, kollegiális közösségként, vagy a hatékonyság mentén vaskézzel irányított cégként az egyetemeknek be kell töltenie egy funkciót, meg kell felelniük elvárásoknak. Ezek fenntartótól, a finanszírozótól jönnek, vagy a piaci viszonyok (pl. a hallgatók mint tandíjat fizető vásárlók igényei) alakítják őket. De olyan nincs, hogy egy egyetem azt csinál, amit akar...