Rossz versek

Megnéztem tegnap Reisz Gábor 2018-as Rossz Versek filmjét. Számomra a kortárs magyar filmek szinte az egyetlen olyan ablakot jelentik Magyarországra, amik túlmennek a szalagcímekből átjövő híreken. Ezért szinte vadászok az olyan új filmekre, amik napjaink Magyarországáról szólnak. 

Ez a film is ilyen, és igen jó választasnák bizonyult. Mármint részemről, hogy megnéztem. 

Nem tudom honnan, de a főszereplő-rendező nagyon ismerős számomra. Én őt valahonnak ismerem, de nem tudok rájönni, hogy honnan. Az is lehet, hogy csak hasonlít valakire. A karaktere mindenesetre nagyon megvan nekem, egy az egyben. És az is, hogy nem volt szimpatikus ez a karakter. 

Én nem tudok mit kezdeni az ilyen tesze-tosza emberekkel, akik egy kurva mondatot nem tudnak befejezni és soha nem válaszolnak egyenesen egy kérdésre. Nem tudom, hogy ez egy elveszett generáció tünete-e, vagy természetes velejárója annak a kiüresedett hiábavalóságnak, ami ma Magyarországot jellemezheti. Éppen ezért nézem meg az ilyen filmeket, mert igazából nem tudom mi jellemzi ma Magyarországot. 

Tényleg ilyen öregek, fáradtak az arcok, mint ennek a csávónak a szülei és tanárai? Mint ő maga? 

Nincs egyetlen kockája se a filmnek, ami arról szólna, hogy valami vezet valahová. Hogy bármit is érdemes csinálni, bármibe befektetni, időt tölteni, beletanulni, gyakorolni mert az összeáll majd valamivé, vezet majd valahova. Mint a rendező előző filmjében ez az elmélázó sodródás van. Az egyetlen visszatérő felismerés, hogy ezt nem. A kiszállás, kilépés, ezt nem akarom csinálni, mégsem ezt akarom csinálni. 

Már figyelmeztetnem kellett magamat, hogy ez csak egy film. A rendező, aki a főszereplő, nem ilyen szerencsétlen, képtelen figura, itt van ez a film, meg az előző, és van már egy új is, és micsoda zenék. Egyáltalán nem reménytelen a helyzet, sőt :)

Olyan 15 évvel fiatalabb nálam a filmbéli karakter. Kicsi gyerekként éli meg a 90-es éveket, számára az ébredés (ha volt nála ilyen) már bőven a rendszerváltás után következik be. 

A filmben ez azonban mellékszál. A szerelem, illetve a szerelem keresése a fősodor és ez teszi számomra nagyon életszerűvé, valóságossá és szerethetővé a filmet. Még a tesze-toszaság is megérthetővé válik. Az egész világ, a politika, a társadalom, de még az olyan rétegek is mint a szakma, a munka, a munkahely, csak valami távoli visszhangos zaj egy barlangban, mert fut a program, minden a szerelem körül pörög. 

Nagyon megragadtak a filmben a folyamatos visszaemlékezések. A főszereplő karakter még csak 33 éves, jézusi korban van. Innen üzenem neki, hogyha 33 évesen már az emlékei rohanják meg, akkor nagyon kösse fel a gatyát 50 éves korára, mert egy cunami várható. Az ahogy a saját régi énjével beszélget, ahogy újra és újra éli az elmúlt jeleneteket, hogy megpróbálja a mostból összerakni, értelmezni a lépéseit (és mindig más értelmezés jön ki), az nagyon ismerős számomra. És nagyon jól lett bemutatva a filmben. A tempó, az összemosodós, a helyszínek egymásra rakódása. 

Így az emlékekben zajlik le szemünk előtt Magyarország rendszerváltás utáni 20 éve, úgy mint egy háttér díszlet, mint valami kísérőzaj miközben ő plakátokat fejel. 

Az ilyen filmeknek mindig van számomra egy összekapcsolódása. A főszereplő apja, ugyanaz a színész, aki Török Feri Moszkva Terének osztályfőnőke volt a rendszerváltás hajnalán. Valahogy ugyanúgy is játszik mégha a karaktere eltérő is. Ő sem egy szimpatikus alkat, mégis szíven üt, amikor a fia azt mondja nem akarja, hogy menjen a vizilabda meccsére. 

Az én lányom 11 éves. Most novemberben lesz élete első Jiu-Jitsu versenye és én teljesen be vagyok golyózva ettől. Jobban izgulok mint ő, és el nem tudom képzelni, hogy ne legyek ott. És én belehalnék abba ha azt mondaná nem akarja, hogy menjek. Mág van pár évem talán, amikor így mehetek vele. 

Pont az ilyen apró pillanatokban talál el a film. Látni Magyarország lerongyolódását. Az a rémes számítástechnika tanár jön szembe magában beszélő fogalmatlan kisnyugdíjasként. Nagyon erős jelenet. Én nem merek elmenni Tatabányára, hogy lássam a Ságvári utca (átnevezték valamire, nem is érdekel mire) végletes lepukkantságát. Azét az utcáét, ami az óváros központja volt egykor. 

Az egész film nekem erről szól. Én nem egy romantikus szerelmest látok, akit elvakít minden, csak a lány él a fejében. Ha már a Moszkva teret hoztam. Abban is sodródik a főszereplő. Az események mellesleg telnek a feje fölött, ő éli az életét, nem tanul, nem készül semmire (felvételi, szakma ilyesmi), hanem szerelmes és a haverokkal lóg. Azért nincs mégse kilátástalanság mert az egész világ felfelé megy mellette. Az orra előtt zajlik a rendszerváltás, a haverja apja jómódú autókereskedő, a szerelme (neki is) Párizsba megy, az eminens osztálytársát felveszik a jogra. Hamis vonatjegyekkel seftelnek a filmben és egy csomó pénzt csinálnak.Maga a film is úgy ér véget, a rendező még fontosnak tartja, hogy a zárójelenetben elmondja kivel mi lett. A rossz versekben ez már nem téma. Hisz senkivel nem lesz semmi. A németnek már cseh főnőke van, a magyar reklámfilmrendezőt nem érdekli az egész. 

Miért nem kapcsoltam ki idegesen vagy legyintve? Mert magamra ismertem. Nem a céltalanságban, hanem a szerelem keresésében. Minden arról szólt az én életemben is. Amikor önéletrajzot írok mindig van egy érzésem, hogy ez egy hazugság, nem ezeket csináltam, ezek csak megtörténtek velem. Ha azt kéne leírnom belül hogy éltem le az életem eddig akkor nagyon hasonlókat írnék, mint a filmben megjelenített visszaemlékezések. Amiben az iskolai végzettség egy olyan jelentéktelen díszlet, hogy említésre se méltó. 

Eszembe jutott a filmről egy észt cikk, amit évekkel ezelőtt olvastam. Nagyon érdekes publicisztika volt arról, hogy nem lenne szabad elítélnünk azokat (az észteket) akik nosztalgiával gondolnak vissza a szovjet idők kolhozaira (az ottani TSZ). Mert való igaz, hogy politikailag, gazdaságilag, történelmileg, tááársadalmilag ezek elbaszott intézmények voltak, amik rengeteg kárt okoztak, de ezek az emberek itt, ezekben élték meg a fiatalságukat. Ők nem a lerobbant gépeket látták és a hiánygazdaság tüneteit, hanem a szalmakazlakat, amikben szerelmeskedtek. Utána mi maradt? Kisnyugdíjasként majdnem ugyanúgy vergődnek ma Észtországban, mint a filmben a számítástechnika tanárnő. Hát mi csodálkoznivaló van azon, hogy a kolhoz volt életük legszebb pillanata?

Bizarr és távoli utazás volt megnézni ezt a filmet Szingapúrban. Nem hogy az ilyen elmálózó teszatoszaságnak nincs nyoma itt, hanem az egész világ úgy kb. az alapjaiban teljesen más. A létezés körülményei vagy nem tudom, az emberek ahogy be vannak drótózva, nem teszik lehetővé azt, hogy az iskola, a munka, a valóság, (mármint az a materiális számító, tervező valóság) ilyen módon csak átmenjen rajtunk. Én nem tudom van-e gyerek ebben az országban, aki szerelmesen elrohan az éjszakába a záróvizsgára készülés helyett. Biztos van amúgy, de itt nem ők csinálnak filmeket.